Indulás előtt reggel még volt pár dolog amit vennem kellett: naptej, müzli és jó reggelt keksz. Sosem lehet tudni mikor nem lesz idő enni, s ezek az energiabombák a hirdetéseikkel szemben nem egészségesek, de legalább dobnak egy kis erőt. Elindultunk a csomagjainkkal, szóltunk az alattunk lakóknak, hogy nem leszünk itthon két hétig. Nem kérdezték hova megyünk, csak annyit mondtak, hogy van egy vallásos ismerősük, aki már egy hónapja Rómában van. Szóval ráéreztek a lényegre. Gyors pakolás, aztán indultunk a fényképezőgépért. Még mindig nem hittem el, hogy kölcsön kapom. Az egomat persze növeli ez a fajta bizalom felém, de ettől még be vagyok tojva, hogy figyelnem kell egy ekkora értékre. Kaptam hozzá leírást is, hogy tanulgassam a repülőn. Az út zökkenőmentes volt, a kocsi leadás is gyorsan ment, a reptérre való gyaloglás nem volt egyszerű ennyi cuccal, de tudom visszafele több cuccunk lesz. A terminálra való érkezéskor feltűnt, hogy sehol sincsenek bhakták. Egy kis telefonálás után rájöttünk, hogy rossz helyen állunk, így ismét gyalogoltunk a bőröndökkel. Megnyugodva láttam az ismerős és egyben izgatott arcokat. A repülőjegy kiadás gyorsan ment. Igaz nem együtt álltunk be párommal, így nem is szólt egymás mellé a jegyünk. Kijevig nem hosszú az út: kibírjuk külön. Meglepetésként ért bennünket, hogy a repülőre felszállva a kézi poggyászt is le kellett adni, hiszen annyira kis gép volt. Köszönet a légitársaságnak, hogy indított egy külön járatot, mert egy ideig úgy volt, hogy Kijevben kell éjszakáznunk egy napot. Ilyen kis géppel még nem repültem, de nem volt sem rosszabb sem jobb. Kijevben 55 perc volt az átszállásra így nem volt időnk sem nézelődni, sem unatkozni. Itt már jobban átvizsgálták a kézipoggyászokat. Az enyémet háromszor is átvilágították: nem tudom mit nem ismertek fel benne. Ezen a repülőn sem szólt egymás mellé a jegyünk, de itt már azért előszedtem angol nyelvtudásom és szépen megkértem egy hölgyet, hogy cseréljünk. Sok üres hely volt a gépen. Az út rövidnek tűnt, pedig több mint 6 órás volt. Sikerült aludnom is. A leszállás előtt ébredtem, s láthattam fentről Delhit. Magával ragadó, mint megannyi mécses világítottak a házak: a por a szmog még varázslatosabbá tette a fényeket. A leszállást követően a jól ismert nyugodt hangulat fogadott Delhi repterén. Sőt most még szőnyeggel is leborították a padlót: tény hogy házias lett, viszont a takarító embereket nem irigylem. Még a repülőn ki kellett egy regisztrációs lapot tölteni, ami valójában azon kérdéseket tartalmazta ami az útlevélben és a vízumon található. Valamiért szeretik a papírokat az Indiaiak. Már a kitöltés közben emlékek törtek fel bennem, hiszen beugrott: tényleg 3 éve is nehézséget okozott a kitöltése. Ahogy az útlevelünkkel leadtunk, máris Radhe Radhe illetve Hare Krisna köszönést dobtak felénk. Jó az amikor nem néznek hülyének, hogyan is köszönsz. Itthon még a „hari” is furcsállandó, s legtöbben „hali”-nak gondolják, bár utóbbinak semmi értelme sincs. Kis idő után felleltük a helyi buszt, amely a belföldi reptérre vitt át bennünket. Az út felénél tűnt fel, hogy a buszon van női és férfi oldal. Nekem persze a férfi oldalon jutott álló hely: még szoknom kell az elszeparálást. A belföldi reptérre érkezvén a járatunk törlésének híre fogadott bennünket. Így a két órás várakozásból, négy óra lett. Igazából senki nem lepődött meg ezen, hiszen mégiscsak Indiában vagyunk. Ez a reptér már mozgalmasabb volt mint a nemzetközi. A csekkolásnál semmi gond nem volt: mindenki kapott egy cetlit hogy a kézi csomagot felviheti, igaz a cetli sok táskáról leszakadt. Ez sem volt egy nagy gép, de annál kényelmesebb. A három landolásból amiben részem volt, ez volt a legkellemesebb. A leszállást követően mindenki hozzájutott a csomagjához. Pár perc után megérkeztek az autók is, s indultunk tovább. Kalkutta forgataga, színe, szaga, emberei, zaja magával ragadó volt. az első 15 percben szerettem volna mindent megörökíteni, majd az agyam azt mondta stop, s már egyhangúan figyeltem de fel nem fogtam a látottakat. A vezetési morál és az utak minősége ismerős volt, semmit sem változott. A közel négy órás úton egyszer álltunk meg pihenni. Sokan megkóstolták a kókusztejet. Én ennél óvatosabb vagyok: legalább az első nap ne legyen hasmenésem. Megérkeztünk Mayapurba. Hasonlít Krisna-völgyre, csak épp gigantikusabb. A többieket bevártuk, majd elfoglaltuk szobáinkat. A szobában az ismerős molyirtó szag fogadott, a szürke és vízköves bár tiszta mosdó, a kancsó és a vödör. Erkélyes szobáink voltak, megkönnyítve a teregetést. Itt még lehet a szabadban teregetni, de Vrindavanban már nem, mert a majmok támadnak. Gyors tusolás, átöltözés után elindultunk a templomba, s egy kis szétnézésre: hol váltsunk pénzt, hogy együnk, hol van internet, hol van a bazársor, s merre ne tévedjünk el. Belépvén a templomba Panca Tattavát nem lehetett nem észrevenni. Hihetetlen de ott álltak előttem a maguk valójában. Túl sok zarándok és látogató volt, nagy tömeg, az intimitást nem éreztem, csak álltam és gyönyörködtem bennük. Vajon „kicsiben” árulják őket? Vajon milyen stenderje van imádatuknak? Ezen gondolatokkal mentem tovább. Mint Alíz Csodaországban járkáltam a templomba murtiról murtira.
Nem tudtam betelni velük. Később mentünk a Gada Hallba vacsorázni: 30 rúpia ez kb 150 ft, s ezért egy 5 fogásos prasadamot kapsz. Szigorúan banánlevélből készült tányéron, és kézzel evősen. Nem kis csodálkozást váltottunk ki a helyiekből, akik megmosolyogtál, hogyan bénázunk a kezeinkkel. Segítőkészen mutatták, hogyan is kell kézzel enni. Hát elsőre azért nem jött össze, sokkal lassabban ettünk, mint ők. A vacsora elfogyasztása után vizet vettünk, s visszatértünk a szállásunkra. A szobába belépvén egy 12-15 cm-es csótány látványa fogadott bennünket. Ahogy megláttam ki is rohantam. Az európai 1-2 centiset sem bírom, nem hogy egy ekkora vadállatot. Hős prabhujaink megvédtek bennünket, bár találtak a szekrény alatt még egyet. Tehát a bőröndöket egy hétig zárva tartjuk. A gondolat, hogy hányan lakhatnak még a szobánkban elkeserített, s a fáradtság, az utazás egy kissé elnyomott, így tudtam aludni, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy haza akarok menni. Gyorsan elaludtam így nem gondoltam végig, hogyan is tudnám megvalósítani.
