2013. május 17., péntek

Bye Alex a kedvesem...


Régebben néztem az eurovision dalfesztivált. Manapság a csapból is a különböző tehetségkutatók folynak: faktorok, sztárok, dalnokok. Így már nem tartom számon mikor melyik fut és kik is a sztárjelöltek. Na de már ahogy vissza tudok emlékezni mindig az volt a séma: mi magyarok sosem nyerhetünk, hiszen míg egy német simán szavaz egy osztrákra, ránk magyarokra senki sem, hiszen minket a környező országok lakói nem szeretnek. Jajj jajj szegény magyar résztvevők. Na de most kérdem én: miért szavazna ránk bárki is, ha mi magunk sem tartunk össze. Itt van Alex aki más mint az átlag. A másság úgy tűnik rémisztő, mert nem beilleszthető. Az egyszerűség úgy tűnik nevetséges, és egyben szánalmas a magyaroknak. Szóval ahelyett, hogy örülnék, hogy a vukos lány után bejutottunk a döntőbe: nem, mi egymásnak esünk, mint a jobb és a bal oldal a fene nagy magyar politikai életben. Autistának neveznek egy embert csak azért mert más. Hihetetlenek vagyunk mi magyarok. Semminek sem örülünk, nem tudunk boldogok lenni, pedig ez a dal: egyszerű, kedves és szerethető. S hogy Alex olyan amilyen? Hála Istennek hogy a sok műmajer ember közt van aki önmaga tud lenni. Na és akkor nézzünk egy igazán zseniális zenészt, akit jelzem én tisztelek, szeretek stb. Ő Moby: 

És nézzük Alex-ünket: 


Na beugrik már? Hozzáteszem, Moby sem egy Fred Aster és nem egy Dave Gahan énekhang. S mégis létezik bárki a világon aki leautistázza? Aki ki merné jelenteni hogy őt csak is idióták szerethetik? Tény, hogy zeneileg ég és föld Alex és Moby. Tény hogy Moby világsztár, s tény az hogy Moby épp úgy elmehetne mellettem az utcán, s nem jönnék rá ki is ő, mint ahogy Alex sem tűnne fel.. Egy a lényeg: ott van, tetszett, tovább jutott, megtapsolták és magyar. No akkor mi is a bajunk kedveseim???