2013. május 23., csütörtök

Depeche Mode again

Kihasználva a pünkösd adta lehetőségeket szombaton munka után egyből Szegedre indultam. Gyors látogatás után kedden már indultam is Pestre, hiszen immáron hetedjére nézhetem, hallhatom és azt hiszem élvezhetem gyermek, tini és mindenkorom meghatározó együttesét a Depeche Mode-ot. Nehéz lenne elmagyarázni, megértetni hogy mit is jelent nekem, vagy másoknak akik szintén nem hagyhatják ki. Valójában magam sem értem, mert a mindennapokban egyáltalán nem hallgatom őket (kivéve a rádióban). Az utolsó három albumot talán ha kétszer meghallgattam. De ettől függetlenül egyszerűen ki tudom jelenteni hogy szeretem őket. A hangzást, a hangulatot az emlékeket, az érzelmeket amelyeket kiváltanak belőlem. Szóval kedd délután egy kis séta, majd rohanás után ismét ott találtam magam egy stadionban több ezer emberrel. Nem a küzdőtérre mentem. Oka hogy drága, meg amúgy sem látok semmit sem. Épp kezdésre érkeztünk, az előzenekar nem is érdekelt, így nem vesztettem semmit. Az első ütemre ismerős érzések kerítettek hatalmában. Bizonyos számnál felhívtam a számomra legkedvesebb embert, aki örömmel végighallgatta. A koncert közben tér idő megszűnt. A több ezer ember sem érdekelt: csak én voltam és ők és az emlékek. A végén a már őshimnusszá vált Never let me down again-el búcsúztak tőlem, s én is tőlük. Tudom jönnek még, s tudom megyek még…