2013. szeptember 4., szerda

Buddha mondja..

Hogy miért jó adni? Hát mert jó kapni is. S ez tény ezt nem tagadhatja senki sem. Adni szeretünk, mert hisszük hogy jót és jól cselekszünk, kapni pedig szeretünk hiszen úgy érezzük hogy akitől kapunk annak fontosak vagyunk, az kedvel és szeret minket, egyértelműen foglalkozik velünk. És ha rosszat kapunk? Főleg ha attól a személytől akitől nem vártuk? Vagy ha épp nem kapunk semmit sem, attól akitől odafigyelést, törődést vagy szeretet igénylünk? Ilyenkor elkezdhetjük ostorozni magunkat, hogy biztos mert nem érdemlem meg, mert egy senki vagyok. Biztos bennem van a hiba, én vagyok olyan amilyen. Vagy hibáztathatjuk a másikat, aki olyan hálátlan, hogy nem képes szeretni, adni, törődni. Vagy elfogadhatjuk, hogy minden ember csakis a saját maga módján tud szeretni, adni és törődni. Örök igazság hogy csak úgy szerethetsz másokat, csak annyira szeretheted a másikat amennyire önmagad. Az is örök igazság, hogy addig míg önmagadért nem vállalsz felelősséget, hogyan tudnál másokért vállalni, legyen az egy társ vagy egy gyerek. Nehéz a tanulási folyamat, főleg ha otthonról nem egy egészséges modellt hozol. Persze azt sem lehet  tudni mi az egészsége: egy életen át kitartani, küzdeni, vagy egyszerűen lelépni és újat kezdeni. De örök igazság az is, hogy mi mindig önmagunk maradunk, s amíg másoktól vagy épp a környezetünktől várjuk a változást, látnunk kellene hogy önmagunktól kellene ezt várni. Persze nem mint a sült galambot, hanem tenni, akarni fejlődni. Mostanság terjeng egy szép és okos idézet Buddhától, már ha ő mondta, mert napjaink netvilágában ez már lenyomozhatatlan: