2013. szeptember 17., kedd

Mindennapi hősök

Néha érdemes egy kis szünetet tartani életünkben. Megállni, elgondolkozni, nézelődni, tapasztalni. Van aki magától rájön erre, és van akit a körülmények késztetnek erre. De mindkét esetben az ok, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Valahol elveszítjük önmagunkat, és úgy éljük mindennapjainkat hogy ezt észre sem vesszük. Valahol mélyen érezzük, hogy nem kerek a történet (miközben mi kerekdedek leszünk). Már nem beszélgetünk annyit másokkal, eltűnnek a barátok és csak MI maradunk. Aztán amikor a MI borul, világunkat nem tudjuk, összeomlunk, szenvedünk, közben meg legbelül érezzük, hogy ennek így kellett lennie.  Mert bár legbelül fáj, nagyon fáj, de érzed a bizsergést, a változás szelét. Eleinte kicsit bizonytalanul közlekedsz, nem mersz nyitni, nyalogatod a sebeidet, újraéled a fájdalmadat. Számtalanszor teszik fel: hogy vagy? S ha te már nem akarod részletezni inkább azt mondod jól vagy. És ezt annyiszor mondod, hogy már elhiszed, és érzed hogy jól vagy. És kinyílsz. Észreveszed magad körül a világot, az embereket újra beengeded az életedbe. Azokat akik mindig is ott álltak a küszöbön, s várták hogy hívd őket, de te nem te voltál te MI voltál. Újra érzed az emberek jelenlétét aki már nem csak az ablakból figyelnek, hanem egyszerűen bemásznak hozzád. 5-10-15-20 év után a beszélgetéseitek onnan folytatódnak ahol akkor abbahagytátok. Megszűnik a tér és az idő, mert mindenki átélte már azt amit te. Mert minden túlélő egy hétköznapi hős, mert túlél, mert talpon marad  és mert ember marad. Mert ember maradtam, mert segíthetek, és segítenek, mert szerethetek és szerethetnek. Mert tudok adni és igen megtanultam kapni. Köszönöm.