2013. október 3., csütörtök

A jótékonykodás jegyében

Vajon miért van az hogy sokszor nincs semmi majd hirtelen minden egyszerre, vagy legalábbis egymás után. Szóval multicégünk bevállalta társadalmi munkában egy óvoda karbantartását. Ez több szempontból is vonzó: nem egy irodában ülsz és még hiheted hogy jót is teszel. Persze augusztusban jobb lett volna, de nem a kényelem a fontos. Iskolás koromban nem vettem rész t ilyen szedd magad akciókban. No de irodánk lelkesen bevállalt egy napot, így reggel nyolckor csákóval a fejemen vártam a balesetvédelmi oktatást, majd a feladatot. Hála istennek csákós kép nem készült. Hamar kiderült a lányoknak a kerítés festés fekszik a legjobban. Szép nutella színű festékkel dolgoztunk. Első lépésként kesztyűt választottunk, na meg szép védőszemüveget, persze utóbbi kicsit hosszabb ideig tartott, mert hát nem mindegy milyen színű, milyen alakú, mert egy magára adó festő szakmunkás nő, azért mégis csak nő. Bár megjegyzem 5 percnél nem volt tovább rajtunk, mert mégsem tűnt olyan veszélyesnek ez a kerítés festés. Három csapatunk volt: csiszoló, portalanító és festő. 10 perc alatt össze is szoktunk, egymással szemben festettük a kerítést (néha egymást, vagy épp magunkat) kívül belül. Közben pedig akarva akaratlanul ment a beszélgetés mindenről, mindenkiről. Persze művezetőnket lehetett okolni mindenért, mert a közös bűnbak mindig összekovácsolja a csoportot. Ez a csoportdinamika, nincs mit tenni emberek vagyunk, még ha poénból is „b@szogattuk” de jó volt szívni a vérét. Állta a sarat, mint egy jó mentor a lányok csapatában, csak épp mi tegeződtünk. Az ebédszünet után mindenki erős késztetést érzett arra, hogy befeküdjön az ovisok közé, mert olyan kedvesen, aranyosan aludtak a pici ágyban. Voltak akik visszaemlékeztek óvodás korukra, hogy mennyire utáltak aludni, de most mit nem adnának egy kis sziesztáért. Én nem sok mindenre emlékszem az oviból: egy harapásra, két férjre (persze egy időben), a homokozóra, meg az elmesélésből, hogy az óvónőnek problémája volt, hogy sokat vagyok a fiúkkal. No de a desszert elfogyasztása után (kiderült mindenki a kakaós csiga belsejére hajt, és hiába rebesgettük szempilláinkat nem adták nekünk férfi kollégáink) ismét célba vettük a pontosan 157 elemből álló kerítést. Az elem fogalma szigorúan titkos, csak tapasztalattal rendelkezők tudhatják meg, annyit elárulhatok az elem nem egyenlő a lécek számával, mert abból pontosan 220 ezer darab lehetett ebben a világot magába foglaló óvodában... Délután háromra már mindenkin voltak barna pöttyök, foltok, csíkok. Nyugtattak azzal, hogy olyan indiai lettem, s jót nevettem, ja igen bár épp válófélben vagyok így kell a fenének bindi a homlokára, és meg is céloztam a hígítót, mert azt hallottam jót tesz a pólusoknak is, azon kívül hogy a hangulatodat is felemeli. Összegezve szervezhetnek csapatépítőt a legnagyobb cégek, a legprofibb wellness szállóban, mit sem ér. Annál nagyobb összekovácsoló erő nincs, mit csinálni valamit, s nem egymásért, nem önmagunkért hanem másokért. Na de nekem még itt nem ért véget Teréz anyus napom, mert este következett a jótékonysági zumba party, ahol 50 lelkes ember zumbázott és adományozott egyben, így segítve a missziónkat, hogy annak a bizonyos 300 embernek továbbra is adhassuk a heti egy adag meleg ételt. Kaptunk pénzt, alapanyagot és ruhákat. Itt láthattuk hogy egy csapat bármire képes, így lépésenként épüljünk csapattá, majd tegyünk valamit másokért, s közben a tény hogy a lázam az egekbe szökött épp oly jelentéktelenné válik, mint az, hogy a kabátom már csak festéshez lesz használható..