Meg kell köveznem magam. Többször
írtam már, hogy miért is választom inkább a vámpírtörténeteket, mint a
zombikat. Így bár sokan mondták, de csak halogattam az Eleven testek című film
megnézést. De végül csak nekiültem. Merőben más mint az eddigiek, többek közt
mert gondolkoznak és beszélnek, igaz csak pár szót de a végére csak belejönnek.
S igen USA film, vagyis giccs, nyál és némi következetlenség, amit meg lehet
támadni, cáfolni, s persze megint nem lehet tudni, hogy miért és mitől lettek a
zombik. De a lényeget lehet sejteni, és a fő mondanivaló az utolsó öt percben
rejlik. Zombi hősünk nem bír magával és megtetszik neki egy lány, kinek
barátját bár felfalja, de ezzel a tettével az emlékeit is magába emészti. És
ahogy lenni kell, zombink jó fej, vicces és egyben komoly, hősként védi a
lányt, s mikor kölcsönös szerelembe esnek akkor zombink újraéled. Mely hatással
van a többi zombi társra. És ami fontos, hogy az emberek segítenek nekik
megtanulni élni, mert sokan elfelejtették, hogyan is kell. S igen itt a pont,
amiért azt mondom, hogy bár voltak üres percek ebben a másfél órában, de
megérte, mert igen mi emberek nem élünk, csak vegetálunk. S igen lehet hogy
sebeket kapunk mikor szeretünk, de az is biztos, hogy ezeket a sebeket csak egy
másik szeretet tudja beforrasztani. S ha nem hagyjuk hogy szeressenek, s nem
hagyjuk hogy szerethessünk, akkor mi is zombikká válunk. Tehát ha valaki
megtanítana újra élni, érezni akkor hagyd, mert nincs más út…
