Egyik nap meglepetésként ért a
felismerés, hogy vannak még sertészsírt tartalmazó kenyerek a boltok polcain.
Igazából nálunk „krisnáséknál” nem szokás bolti pékárut venni. Leginkább azért,
mert egy: nem tudjuk mi van benne így nem tudjuk felajánlani nyugodt szívvel.
Kettő: hisszük, hogy a sütéssel az emberek elméje, érzései belekerülnek az
általa készített ételbe. És nézzünk őszintén önmagunkba, milyen gondolataink
vannak? A legtöbbet még önmagunk előtt sem merjük felvállalni, nemhogy azt a
felelősséget, amit gondolatainkkal okozunk. A kezdeti sokk után előszedtem rég
nem használt kenyérsütő gépemet és a kis sütőkönyvemet, hiszen az arányokra nem
emlékeztem már. Elsőre felfedeztem egy gyorssütés funkciót. Na mondom jó lesz
ez nekem, mert miért is érnék rá ebben a rohanó világban. Biztos jó, és tény,
hogy gyors funkció de hogy a kenyér nem sült meg az is biztos. Nem vagyok az a
kétségbeesős fajta. Igaz nem két kenyérre számoltam a lisztet, de
kiegészítettem rétesliszttel. És csoda történt: a nem gyors funkcióval tökéletes
kenyeret alkotott a gép (neki legalább nincsenek gondolatai). Az igazsághoz az
is hozzátartozik, hogy a sötét sütési színt választottam. Nos ha ez a sötét el
sem merem képzelni, milyen lehet a világos…
A jóbarátom állította, hogy a
Cinnabon - amerikai fahéjas tekercsnél
istenibbet és édesebbet és mennyeibbet nem evett még, és nem kis célzást véltem
felfedezni abban, hogy egy recept linket át is küldött nekem, mondván, ha
nagyon unatkoznék, és ha nincs jobb dolgom akkor talán na mégis. Persze nem
ugrok én első szóra és jól át kell ezt gondolni. Mondjuk ez sem igaz, mert
valójában nálam ez is csak kedv kérdése. Legjobban a keverjük össze géppel és
süssük meg zabpelyhes, zabkorpás kekszek a barátaim. Na de ha egyszer valaki
beleülteti azt a bizonyos bogarat a fülembe, akkor az zümmög ám rendesen. Így
egyik nap szépen bevásároltam hozzá (ezek az amcsik tudnak élni, no nem a
magyar minimál bérből). Aztán hazavittem a dolgokat, de napokig csak
pihentettem a dolgot. Aztán egyszer csak jött az ihlet: most vagy soha.
Előkészültem, kivittem magammal online receptemet és hajrá. Első lépés: futtasd
fel az élesztőt. Hmm, ez vajon mit jelent és honnan tudom majd, hogy már felfutott
vagy még csak szaladgál. Sebaj: tej, cukor, élesztő és konvektor. Negyed óra
múlva megnéztem, persze nem lettem okosabb, hogy épp csak megállt szusszanni
vagy már befejezte a futást, de minden okos azt írta a neten, hogy 15 perc elég
és az iskolai tanulmányaimból jól tudtam a 15 perc az biza negyed óra. Levettem
a konvektorról: bele a liszt a vaj és akkor gyúrjunk egy közepesen, lágy
tésztát. Na köszi, ezektől mindig megáll az eszem.. Vajon ez mit jelent?
Komolyan senki nem gondol a kezdő konyhatündérekre? Sóhajtva elkezdtem
dögönyözni, aztán elképzeltem, hogy ezt vagy 20 percig fogom még csinálni,
aztán vagy jó vagy nem jó alapon megint mehet a konvektorra, hogy megkeljen. Ez
utóbbiról legalább tudom, hogy ha megkelt, akkor kétszer akkora mint amikor még aludni tért. Eközben
szemem a kenyérsütő gépre tévedt, és annak a 9-es funkciójára: dagasztás. Hát
ez az, ez kell nekem felkiáltással már zutty bele, bekapcsolás és dagaszd
magadnak, magadban bébi, addig én kipihenem az élesztő kergetését és a lágy
tészta rejtélyét. Meg is oldotta a gép. Közben összekevertem a fahéjat és a
cukrot, illetve a krémsajtot, vajjal és porcukorral habosra felvertem. Legalábbis
azt hittem. Jött a nyújtás. Ebben is persze, hogy jó vagyok. Ahogy láttam
anyumtól lazán megszórtam liszttel (akár a hozzáértők) az asztalt, hogy ne
tapadjon, gyúrtam kettőt a tésztán (mintha tudnám és érteném miért is kell)
majd előszedtem a nyújtófát és nekiestem. Persze 50*60 cm-es téglalapot kellett
kiformázni. Persze, jó hogy nem már valami hatszöget. Mondjuk mindkettő
egyformán okozna nehézséget. Tehát amikor nagyjából a méret megfelelő volt (az
alakzatot hagyjuk, nem voltam jó mértanból, de Isten a tanúm semmire sem
emlékeztetett.. vagyis de olyan igazi hungarista nagy Magyarország lett) fogtam
a lágy vajat és bekentem vele a tésztát. Azt hiszem egy évre való
vajmennyiséget tettem bele ebbe a 60 dkg lisztbe. Bekenés után igazán lazán
beszórtam fahéjjal a tésztát. Ez igazán jól ment, majd a nyújtófával
belemasszíroztam. Aztán jött a feltekerés, jó szorosan. Na itt világosodtam
meg, hogy miért fontos a téglalap, mert így feltekerve a nem egyenes szélei
igazán vicces alakot vettek fel. Sebaj, szépen levágtam a végén és már úgy tűnt
mintha tényleg téglalap lett volna a kiinduló alakzat. Aztán a szeletelés
fázisa következett. Írta a recept, hogy vastagabb cérnával végezzük, hogy ne
deformálódjon el. Ezt persze egyáltalán nem értettem, így maradtam a késnél.
Gondoltam majd visszaformázom, és így is tettem. A recept azt is tanácsolata,
hogy tegyem muffin formába: hát persze, hogy nem fért bele. Sebaj, bele a
tepsibe és vissza a konvektorra, hogy térjen nyugovóra majd fél óra múlva
keljen fel. Soha ekkora szerepet még nem kapott a konyhai konvektorom életemben.
30 perc múlva találkoztam újra a csigákkal, kicsit nagyobbak lettek, így már biztos
tudom az alvás hizlal. A sütőt előmelegítettem
és betettem őket. 12 perc és már szedtem is ki őket. A tetejét meg kellett
kenni a vajas sajtkrémmel. Természetesen nekem lefolyt, hiszen a meleg csigára
kellett tenni, a vaj meg ugye olvad, na meg a sajt is. Nem is értem a recept
mellé tett fotón nem folyt le. Lehet, van valami hibernáló konyhai eszköz, ami
egyből rádermeszti? Kihűlés után jött a teszt. Igazi USA érzés: tömény édes, és
ragadós, de igazán élvezetes. És tényleg az lehetett, mert kollégám kérte, hogy
süssek már nekik pár nap múlva a hétvégi bulijukba. Bevállaltam, miért is ne.
Na és a második adagnál tudtam meg milyen, amikor az élesztő felfut. Igazán nem
gusztusos látvány, de annál hasznosabb. Mert a gépben a dagasztás tényleg a
duplájára növelte a tésztát. És nyújtás közben még hozzáértés nélkül is
tapasztaltam a tésztán, hogy ez igazán jó. Könnyebb volt nyújtani. Na, a
téglalap most sem jött össze. Viszont a sajt,vaj, cukor kombót most kézzel
vertem habosra. Megállapítottam ügyesebb vagyok, mint a gép. És a csigák kelés
közben megint a duplájára dagadtak ébredés után a hero-konvektoromon. Majd
mentek is a sütőbe, és olyan kedvesen néztek ki sülés közben, hogy egy párnára
ülve gyönyörködtem bennük. (igen üveg ablaka van a sütőmnek). Nem akartam, hogy
a túlsütéssel elrontsam ezt a szépséget. 12 perc után, szigorúan betartva
kiszedtem őket, következett a sajtkrém kenés, ami megint elolvadt és lefolyt.
Magyarul a csigák tocsogtak a sajtkrémben, de hát ez is USA feeling. És hogy
hogyan jellemezték alkotásom? Egyszóval: mestermunka. Igaz oklevelet, és
plecsnit nem kaptam, de akkor is elégedett voltam magammal. Jah és most mondja
valaki, hogy ebbe nem tettem bele a szívemet és a lelkemet???
