2015. február 24., kedd

Felnőttség-felelősség

Minden ember fél a változástól, az újdonságtól mégis valahol belül vágyik rá. Nehéz megtenni, dönteni és  felelősséget vállalni. Sokan mondják, hogy magamért sem vállalok felelősséget nem hogy másokért. Ezért utálom én a Pán Pétert! Mert egy soha fel nem növő gyermeki ént mutat be. És igen kell tudni gyermeknek lenni, de kell tudni felnőttnek lenni. 2011-ben elvállaltam az ételosztás koordinálását. Felvállaltam az emberek segítését és az önkéntesek szervezését és vezetését. Először csak havonta, de 2013 óta hetente. Amikor elhiszed, hogy rajtad áll vagy bukik a dolog, akkor összeszorított foggal is csinálod, mert csinálnod kell. Aztán persze előjön,  hogy nincs egy szabad hétvégéd, hogy hétfőtől péntekig dolgozol, majd szombaton „élsz” vasárnap pedig szolgálsz, ami épp úgy munka, még ha örömteli is. Így aztán idővel kialakult, hogy havi egy szabad hétvégéhez jutok. Persze hiú ábránd azt hinni, hogy a „világ” elől elbújhatok, mert az emberek megszokják, hogy elérhető vagyok: online, vagy telefon. És ha Indiába utolértek, akkor 222 km-re Szegeden miért ne tennék. Így egy kis telefonos kapcsolattartás csak megzavarta a nagy semmittevésemet. Közben pedig lopva néztem az órámra, hogy lassan dél és kezdődik a menet. Már jól összeszokott csapatunk van, így nem érzek késztetést arra, hogy „ellenőrizzem” a munkamenetet. Megvannak a részfeladatok, a pozíciók, a felelősök de mindenki látja az egészet is. Aztán eltelt az a bizonyos egy óra. Tudtam már pakolnak, a maradékot, ha maradt átviszik az átmeneti hajléktalan szállóra. Aztán mindenki szépen hazamegy és nyugtával dicséri a napot. Összegezve, hiába voltam fizikailag távol, mégis ott voltam velük. Hiába fárasztó és nehéz, de a végeredmény mindig elégedettséget okoz. És igen tudom nagyképűség elégedettnek lenni, de én akkor is az vagyok és még büszke is kicsiny csapatomra: ételosztásra fel!