2015. február 16., hétfő

Kedves Tamás!

Elnézést kérek a tájékozatlanságom miatt, de nem is hallottam arról, hogy az Ön nevével fémjelzett kávézók léteznek. Igaz csak egyben volt szerencsém lenni, de sejtem, hogy országos láncolatról lehet szó. Persze, ha jobban belegondolok, miért csak csomagolva árulnák a Frei kávékat, mégis csak ízlésesebb, stílusosabb beülve egy helyre. A munkásságát nem követtem nyomon 100%-ig, de tudom sokat utazott, látott, hallott ember Ön, így a hitelesség adott a forgalmazott termékeknek. Szóval elkövettük egy jó ismerősömmel azt a hibát, hogy épp a szerelmesek napján tértünk be ezen kávézó, teázó, forró csokizó helyre. Belépvén a hangulat magával ragadó volt, igaz az ott dolgozók halk köszönését sem véltem felfedezni, de lehet az előző napi Európa Kiadó koncert okozott némi hallásgyengülést. Három részre tagolt terem fogadott, és egy nagy kiszolgáló pult, ahol egy hölgy és egy úr dolgozott serényen, kevés mosollyal. Mivel először voltunk ezen a helyen, és láthatóan nem volt üres asztal, így kissé zavartan álldogáltunk, nézelődtünk és próbáltuk kitalálni mi is a rendszer. A belső részbe beléptem és láttam az asztalokon a foglalt feliratot, amin pedig nem álltak betűk, azok már foglaltak voltak. Volt egy bárpult-szerű alkalmatosság, ahol lett volna két üres szék, de sokra nem mentünk vele, mert fogas hiányában a kabátokat a már ülve kávét szürcsölők az asztalra helyezték. Tehát két harminc feletti nő közel a negyvenhez (még ha nem is nézünk ki annyinak) állt tanácstalanul. Két vendég felfigyelt ránk és összeszedte cuccait, hogy felszabaduljon két hely. Persze még mindig nem láttam, hogy a székeket hova is tesszük majd, de azért örömmel konstatáltam, hogy a rózsaszín szemüveg mögül van ki észrevesz bennünket. Megköszöntük és már arra gondoltam, hogy nemes egyszerűséggel a többi kabátra helyezem az enyémet (mert hát ez a módi), de közben felszabadult egy asztal. Vagyis egyből kettő, mert össze volt tolva. Mi szépen szétválasztottuk az asztalokat, hogy akik utánunk jöjjenek ne érezzék magukat olyan szarul, majd leültünk a másik asztalhoz. Átlapoztuk a kínálatot, ami nem egy egyszerű ital/étellap, hanem igazi design és még az országok kultúrájából is kapunk egy-egy mondatot. Persze azon nem csodálkoztam, hogy az „újság” elején az árát is feltüntették, nehogy már ingyen jussunk ismeretekhez, ha annyira beleszeretnénk a kiadványba, akkor fizessünk. Elég hamar döntöttünk, aztán ismét zavartan pillantottunk körbe. Vajon itt felszolgálás van? Vagy a pulthoz kell menni. Nézelődtünk, próbáltunk telepatikusan üzenni (hiszen füstjeleket már nem tudtunk küldeni, mert dohányozni aztán tilos: hála az Istennek). A jeleinket senki nem fogadta be. Felálltam és a kiszolgálás a pultnál feliratot nem leltem (tuti hogy az előző napi Európa kiadó koncerten a látásom is meggyengült) így odamentem a hölgyhöz, aki épp tejet habosított, és köszönés nélkül (mert hát ez a módi) megkérdeztem, hogy hogyan juthatok hozzá a kiválasztott dolgokhoz. Fejével jelezte a pult jobb oldalán levő pénztárgépet és hanggal is a tudomásomra hozta, hogy a hímnemű párjánál kell kérni. Odasétáltam, ott már köszöntem (mert hát akár hogy nézem ez a módi) és rendeltem. Az első tételnél közölte, hogy az bizony már nincs, pedig egyszerű málnás csoki lett volna. Egyből arra gondoltam kiszaladok egy kis málnáért (megtehetem mert még nyitva vannak a boltok, hiszen szombat van, bár ki tudja  mit hoz a jövő), aztán letettem róla, és választottunk másikat. Az összeg amit a srác kiejtett a száján: 1060 Ft. 1100-at adtam ő meg egyből megköszönte, én pedig valamiféle arckifejezést csak kivetíthettem felé, mert alig egy másodperc után közölte, hogy 40 forint a visszajáró (éljen tud számolni). Én pedig bólogattam, és magamban válaszoltam: ha köszöntél volna, ha mosolyogtál volna, ha segítettél volna helyet találni, ha nem hagytad volna, hogy percekig csak keressük a rendelési lehetőséget, akkor bizony kaptál volna annyit, amennyi a nagy szabálykönyven írva vagyon, de így még ezt a negyvenet sem kapod meg). ezek után megkaptuk a sorszámunkat és mikor kész lett, akkor mint egy tombolán bekiabálták, hogy kész a 217-es, és csak reméltük, hogy ez nem zsákba macska, hanem az amit rendeltünk. Na az én kardamon-os forró csokimon csak a tetején lévő hab rejtette eme nemes növényt. A csokit pedig forróság hiányában 5, azaz öt kortyban el is fogyasztottam. Tény, hogy finom volt, de ott az a de…

Alig két perc beszélgetés után felálltunk és elköszöntünk (mert hát ez a módi) és talán már javult hallásom, mert mintha egy viszlát elhangzott volna a fogak közt. Szépen átsétáltunk egy régi, ősi hagyományokkal rendelkező szegedi helyre: Boci tejivó. És lehet, hogy nem olyan szép, és elegáns, és az étel/itallapon is csak boci van, és még a tejről sem kapunk részletes infót, és ha igazán szeretném, még ingyen is nekem adnák… de és itt a de: beléptünk, és bár hangosan szólt a zene (és igen zene mert épp egy Metallica szám kezdődött), mégis jól hallhatóan köszöntek, mosolyogtak és egyből megkérdezték, hogy mit is kérünk. És igen itt is a pultnál kell rendelni, és igen számot nem kaptunk, és mégis mikor kész lett a tejbegríz, akkor a srác kijött a pult mögül (mert van lába) és mosolyogva bekukkantott a belső térbe és szólt, hogy elkészült a rendelésetek. És igen ültünk, beszélgettünk evés után is. Mert hát ez a módi..