2015. február 9., hétfő

Újabb egy év, újabb Replika

Azt mondják 20 év még egy házasságból is sok. Igaz mert 20 év, az épp két évtized. Jó vagyok matekból ugye? Szóval tavaly januárban, most februárban állt össze újra a Replika, mert hát jubileum van, akár a Csapdánál. A különbség (ebből a szempontból) 5 év. Hol is kezdjem? Tudtuk, hogy lesz, tudtuk, hogy akarjuk, de mégis annyi minden változik. Szokták mondani, hogy egy valami biztos az életben és az a változás. Nehézségek: dobosunk külföldön, basszus gitárosunk éppen harmadik Falatkát várja, és énekesünk pedig elfoglalt nem kicsit, hanem nagyon. De szeretjük a kihívásokat. Amiben egyetértettünk: kell póló, hiszen mégis csak évforduló van. Hagytunk időt a tervezésre és kivitelezésre. Közben született egy új dal, amihez egy összevágott klip is társult. Az embereknek tetszett. Fellélegezhetünk: egyenesben vagyunk. A próbákat is összehoztuk/hozták én csak távolról figyeltem a menetet. És eljött a nagy nap. Tavaly is ketten aludtak nálam, idén is. Igaz „Brigi” az állandó tag, a második mindig változó. Egy kis női csacsogás után elindultunk, nem nagy hévvel, de annál nagyobb elszántsággal. Útközben jött az első hívás: merre vagy, jó lenne ha már itt lennél. Hát már majdnem ott voltunk. A bejutás nem volt nehéz, közöltük, hogy valamiféle segítő státuszba jöttünk, és el is hitték, ahogy nekem általában mindenki mindent elhisz. Így egy gyors terepfelmérés, és már pakoltunk is. Közben Zsófi is megérkezett, aki póló hajtogatásban, és shop-olásban verhetetlen, így leginkább csak lelki támogatásban részesítettem. Illetve egy alkalommal bodyguard is lettem, mert hogy jött egy legény aki pólót próbált, majd távozott. Csak épp a póló rajta maradt. Árus lányunk kérte menjek már utána, hogy fizetni ugyan ki fog? Én pedig gondolkodás nélkül utána mentem, megkocogtattam vállát, és határozottan kérdeztem: A pólót kifizetnéd? Ő összerezzenve válaszolta, hogy persze. Jót nevettünk, igazán félelmetes lehettem. Aztán kipakolt a Cadaveres is. Valahogy én is bekeveredtem a pult mögé, és már be is fogtak. Igazából itt már nincs enyém vagy tied. Mindenki árul mindent, és szépen jegyzik, hogy mit és kinek. Ez a csapatmunka. Majd jöttek a többiek, akik tavaly is megjelentek. Igaz elővételben nem annyi jegy kelt el mint tavaly, de szépen szaporodtak az emberek. És valóban megannyi ismerős arc. Persze van akihez negatív emlék társult, de mit tesz a rövid haj? Annyit, hogy meg sem ismer. Aztán egyszer csak hallható és látható, hogy kezd a Cadaveres. Belestem egy kicsit. A teremben hideg van. Az összes légkondi megy, minek? Sebaj pár perc után vissza a pulthoz, ahova csak úgy jönnek az emberek. Jött egy srác, hogy ő nyert egy cd-t. Ohh tényleg nyereményjátékunk is volt. Elhittük neki és örömmel választotta ki az albumot. És elkezdődött a koncert. Bementem előre, hogy fotózzak. Negyed óra után vettem észre, hogy valami nem jó a memóriakártyával: demo üzemmódban fotóztam. Ez annyit jelentett, hogy semmit sem mentett le. Kezdődött a pánikom, de mit sem törődve, hogy a hátamban állnak az emberek, szétszedtem, majd újra össze és folyt köv. Küzdelem volt a fotózás, bár volt védőburkom, de mindig volt valaki aki közelebb akart kerülni a sztárokhoz. Küzdelem közben, volt aki felajánlotta, hogy szól a tagoknak (így koncert közben) hogy nézzenek rám, hogy legyen egy jó fotóm, mert hogy ő ismeri őket. Hadakoztunk egy kicsit, majd megkértem, hogy vegye  már ki a kezét az objektívem elől, mert biza ha ott marad ugyan nem néznek képeket másnap a neten. Ekkor leesett neki, hogy bár hobbi fotós vagyok, mégis céllal vagyok én ott. Így mögém állt (bár ne tette volna). Igazán testközeli élmény volt. Próbáltam kikapcsolni magamban a KO gombot: sikerült. Jó volt látni, ahogy a fiúk belejönnek a koncertbe: a kezdeti „félelem”, hogy egy év kimaradt lassan a füstgéppel együtt felszállt, és jöhetett az örömködés. Elől minden rezdülést lehet látni: a mosolyt, a fintort, a meglepődést. Lehet látni, hogy egymás tévesztéseit, hogyan reagálják le. Lehet látni, mikor állnak a dobok elé és segítik dobosukat. Persze sokan gondolhatják, hogy ezek az összefordulások arról szólnak, hogy jajj de jó együtt játszani és legyünk egyben, és persze ez is benne van, de az egymás segítése fontosabb ennél, hiszen bárki eltévedhet egy kicsit. Elől állva belátsz a színfalak mögé, ahol a közeli hozzátartozók buliznak: pl a Falat család, igaz legkisebb Falat otthon alszik, de még mindig maradt kettő, akik boldogan nézik apjukat. Vagy egy sorral mögötted láthatod a már két felnőtt Csató-t, akik csillogó szemmel néznek fel apjukra: mert igen Ő a mi Apánk. És még mi a jó abban, hogy elől állsz? Egyfelől jó összenézni velük, adni egy egy bátorító mosolyt, egy egy buzdító jelet, mert a támogatás, elismerés, lelkesítés mindenkinek kell, még 20 év után is. A koncert felénél visszamentem a shophoz, hogy Zsófi is részesülhessen a megannyi jóban. Örömmel távozott a pult mögül. Koncert alatt nem árultam halálra magam, tudtam, hogy a dömping majd a végén jön. Aztán Zsófi vissza, és én is vissza az első sorba. Gépemet biztonságba helyeztem, és már nem foglalkoztam másokkal, csak a magam örömére, töltődésére vágytam, mert az erő ott volt a színpadon, áramlott a hangfalakból, és áradt a dalszövegekből. Elkaptam egy egy mondatot a közönségből: basszus ütős ez a szöveg, mekkora ez a dal. És igen mekkora szövegek ezek, és mekkora hatalma van és mekkora ereje:

„Vágyunkból születtünk,
földből és vízből gyúrtad sárrá ezt a testünk,

Látod, hogyan élünk,
Nem hiszünk benned,
Mégis add meg amit kérünk.

Véget nem érő úton járok,
most már szeretnélek megkérdezni,
régóta ugyan arra vágyom
mikor fogok már megérkezni.

Sokáig sötétségben Éltem,
Nem értettem,
mi a dolgom itt.
De te a tudás fáklyájával,
megmutattad,
merre kell mennem.

Azt mondod könnyű
ez az út, 
én nehéznek érzem,
ezért arra kérlek:

Add meg, add meg amit kérek, 
vedd el, vedd el amitől félek.”

És ha az első sornál is közelebb állsz, akkor tényleg tudod, érted, hogy miről is szól…

Egy szó zakatolt az agyamban utána és most is: köszönöm.