Aki folyó mellett nőtt fel, az
mindig is vízfüggő lesz. Már második reggel sétálok át a Duna felett. Köd van
és kellemesen hűvös. Vannak, akik dolgozni mennek, és vannak, akik futni
sietnek. Észrevettem, az az ember siet igazán, aki még a mozgólépcsőn is gyalogol.
Tipikus nyugati életforma. Hiszen a mozgólépcső mozog, épp az a szerepe, hogy a
lustaságot kiváltsa. És még rám néznek hülyén, amikor nem lépek, csak állok.
Sebaj, engem aztán nem zavar ki mit gondol rólam. Szóval folyó. A hídon lassan
sétálok át reggelente, tetszik, ahogy hömpölyög. Valahogy a gondolatokat látom
benne. Gondolataink épp úgy kavarognak fejünkben, ahogy a folyó vize a híd
lábánál egy-egy kis örvényt hoz létre. És az örvényből hogyan tudsz kikerülni?
Úgy hogy megadod magad, és nem küzdesz. Csak mozdulatlanul tűröd és az majd
szépen kivet magából. Ha leegyszerűsítjük, akkor a gondolatainkat is meg
kellene állítani, hagyni kellene és szép lassan kivetné magából a megoldást. Ha
meg nem akkor csak folyik tovább az árral, míg végül a nagy teljes egészbe
vegyül. És ahogy leértem a hídról, agyamba ismét ezernyi kérdés merült fel. Majd
egy mosoly (ami miatt megint csak néznek a velem szembe jövök) villan fel
arcomról a tegnapi nap emlékére, Lillácskával:
