2016. április 8., péntek

Let’s talk about Hajdúszoboszló

Mert a történelem ismétli önmagát. Az első hét igazi de ja vu utazás volt. Persze a modern kor szellemében neten sorban állás nélkül vettem meg havi MÁV bérletemet, így nem találkoztam unott pénztárossal és felháborodott utasokkal akik közül páran halkabban, páran pedig hangosabban emlegették volna a számlát kérő őseimet is. Szóval reggel kód beüt és már nyomtatódik is a Világjegy (Ötödik elem után szabadon, ha nem láttad nézd meg iziben, mert ezt a filmet is látni kell!). A vonatra fellépvén próbáltam kicsiny bérletigazolvány tartómban elhelyezni ezt a jegy kinézetű bérletet. Nos akárhogy is próbáltam hajtogatni vagy itt vagy ott de kilógott. Most komolyan vegyek emiatt egy nagyobb tokot? ÁÁÁ. Így is annyi mindenre kell figyelnem, hogy ne maradjon otthon. A többiek átérezték aggodalmam és próbáltak az aljából majd  a tetejéből is behajtani egy kicsiny részt, de ezzel csak annyit értünk el, hogy 3 perc alatt saláta levél (és nem jégsaláta, ami friss ropogós, hanem az az igazi hazai saláta) állapotba került a még 30 napig érvényes utazási irományom. Rendben: feladtam ez ugyan nem fér bele semmibe. És mire erre rájöttem már el is telt az utazási idő, kalauz meg nem is jött. Sokan mondják, hogy maga az utazás a cél és nem a cél a fontos, na meg hogy az eszközt még szentesíti is. Hát nah: ha utazok akkor céllal utazok, és szeretnék minél hamarabb odaérni, és akárhogy is nézem a vonatot, mint eszközt még sem szent és főleg nem sérthetetlen, mert a pontos érkezését, indulását kiszámolni nem lehet, vagy csak az én képességeimet haladja meg. A hét további napja igazi kihívás volt, mert ha azt hiszi a kedves utazó, hogy valamiféle rendszer szerint mindig ugyanarról a vágányról indul a vonat, akkor téved. Indult ez kérem a 4-esről, az 5-ösről és a minap a 2-esről. Ismerem magam és már látom is a fejem, ahogy vonat induláskor szembesülök azzal, hogy rossz irányba indul el. Mondjuk tény, hogy ez még mindig jobb, mint Záhonyban ébredni, és keresni kutatni egy blokkoló terminált, hogy rögzítse érkezésem, mert eskü én dolgozni jöttem, és az hogy épp adott településen nincs olyan telep ahova be tudnék jutni a különböző kártyáimmal már nem az én hibám. Persze van másik lehetőség is: például, ha jó vonatra szállok, de valamiért azt hiszem, hogy Szegedre vagy Budapestre tartok és Hajdúszoboszló után eszembe jut, hogy mégsem, akkor aztán Kabáról vissza, mert ha jól tudom a Cukorgyár (már ha létezik még és üzemel) nem az a telep, ahol én dolgozhatnék. Aztán ott van még az az infó, amit az állomáson kedvesen minden reggel bemondanak: a szerelvény utolsó két kocsija leakad és nem megy tovább. Ha nem is kötök bele a nyelvtani helyességbe (de belekötök: mi az hogy leakad? Én egyből kiakadtam és gondoltam egy jobb napomon megkeresem azt aki ezt felmondatta arra a bizonyos rögíztőre és megkérdezem, hogyan is akad le: automatán csak úgy, vagy Pista bácsi odamegy és leakasztja, vagy leválasztja vagy tudom is én leradírozza az összekötő bizbaszt, de hogy Isten a tanúm arra, hogy a kocsik nem akadnak csak úgy le, mert ha igen akkor veszélyben van mindenki, mert mi van akkor ha egy renitens kocsi Ebesen szándékozik leakadni, vagy az extrém sportot kedvelő kocsi épp menet közben akad le?!) Összegezve rengeteg buktatót véltem felfedezni, így aztán igazán résen kell ám lennem és nem arra gondolni, hogy bezzeg tavaly ilyenkor csak felpattantam Bírborkára (kétkerekű) és Napsütésben, széllel szemben (érdekes mindig szembe fúj a szél) csak betekertem a helyi telepre és huss már dolgozhattam is. Mert hát az idő minden emléket megszépít és romantikussá tesz, pedig rémlik még a hiszti ha esett és vizes lettem, a hiszti ha épp 40 fok volt és vizes lettem.. És Istenke ilyenkor széttárja karját, sóhajt egyet és ennyit mond: na ember neked semmi sem jó, és ha ez sem jó és nem értékeled megmutatom adhatok én másik helyzetet amiben rájössz, hogy nah az előző mégis csak jobb volt, hiszen ember vagy és mindent csak akkor értékelsz amikor már NINCS.


C’est La Vie