2017. június 22., csütörtök

Perecek, kínaiak és még mi is Prágában

Jó emberi szokás szerint reggel ahogy felébredtünk egyből jött is a gondolat: ohh két nap és indulunk is haza. Ezeket a gondolatokat célszerű egyből kizárni, mert ez rányomja a bélyeget az egész hangulatra, miközben élvezni kellene az ottlétet. A zuhanyzásnál már okos voltam, sajna csak 4 perc után jött meleg víz, így addig pazaroltam, de legalább jól esett nem úgy mint az este. 
Svédasztalos reggelinél nem okozott meglepetést, hogy mint vega pirítóst fogok enni 3 napig, a vegánsággal már nem is próbálkoztam. Táplálkozás közben némi tervet szőttünk a napi programra: menjünk a várba. Rendben. Mikor már az utcán voltunk jutott eszembe, hogy az útikönyvemet megint nem vettem magamhoz. Sebaj! 

A legtöbb turista rohangál ide meg oda na meg amoda, mert ezt is és azt is na meg amazt is meg kell nézni, közben pedig nem veszi át a város, a hely jellegzetes hangulatát. Na mi aztán nem rohantunk. A hangulatot pedig már este átvettük a nevezzük csak Városligetnek-ben. Ott aztán volt mindenféle ember, meg emberszerű lény is igazán más állapotokban Carpe diem felkiáltásokkal. Igen egy városhoz ez is hozzátartozik, mert így teljes. Na de visszatérve a második napra. 

Elindultunk ismét villamossal,  majd az Óvárosban leszálltunk. Rengeteg turista volt mindenhol, főleg kínai. Én nem tudom mennyien vannak, de ha itt is sokan és Budapesten is sokan, akkor ki maradt otthon? Jót mosolyogtam, hogy legalább a boltban ők megértik egymást, ugyanis Prágában mintha le lennének védve a mini marketek a kínai munkásoknak. Jó is az amikor sem csehül, sem angolul nem nagyon beszél, az én kínai nyelvtudásom meg az évek során megkopott. Szóval beléptünk egy ilyen boltba és egy sóhaj után az eladó egyből kérdezte: ticket? Na igen, ticketet akartunk mi nagyon. Tuti gondolatolvasók, mert mikor elfogyott a sajt a reggelinél és csak kóvályogtam, Era egyből segítségemre sietett, hogy kérjen nekem, de a mély sóhajnál ő sem jutott tovább, viszont a vendéglátónk egyből rákérdezett: cheese? 

Tudnak a csehek meg kell hagyni. Ámbár itt kell megjegyeznem, hogy bár kedvesek és segítőkészek valahogy nem mosolyognak. De komolyan! Tény, hogy hazánkban sincs tele az utca mosolygós emberrel, de itt még a pincér sem mosolyog. Gondoltam elárulom a borravaló titkát, de aztán megtartottam magamnak. Ki tudja lehet egyszer itt élek majd, és nehogy már tudják miből is gazdagszom meg. 

Az Óvárosban tartottam a kínaiaknál! Tehát sokan vannak, és ráadásul valami oknál fogva rettegnek a Naptól. Azt még értem, hogy nincs napernyőjük és így kénytelenek esernyővel rohangálni, mikor szembesülnek a ténnyel, hogy bizony itt süt a Nap és meleg van. De hogy nagy részük esőkabátban sétált kapucnival a fején, azt már kissé gyanúsnak tartottam. Egyetlen férfi társunk szerint (aki Marci) jól átvágják őket, és mint kötelező viselet adják el nekik. Hmm, lehet hozzászoktak már ehhez, de akkor is igazán viccesek voltak. 

Miközben Prágában, igen Prágában már fejben megírtam a tanulmányomat a kínai turistákról (akik mindent, de tényleg mindent fotóznak, és videóznak, akár a japánok) megérkeztünk egy közkedvelt csehóba, ami nem csehó volt, mert annál nagyobb. A lényeg, hogy ez a hely arról híres, hogy ahogy kifogy a korsódból a sör, már hozzák is a másikat. Persze legendák terjengnek arról, hogy kérdés nélkül teszik mindezt a pincérek. Leteszteltük és kérdeztek. Persze lehet az ötödik korsó után nem kérdeznek, na de akkor már bennünket sem érdekelne, hogy kérdeznek-e. Én túlfeszítettem a húrt, mert nem voltam rest kérni egy forró csokit. Hangsúlyozom: Prágában, délelőtt 11-kor, 30 fokban tettem ezt! A pincér szó szerint felröhögött. Már láttam magam előtt, ahogy bemegy a pulthoz és leül, majd a térdét veri könnyezve és kér egy felest, mert érzi ez hosszú nap lesz így. Mindeközben az asztalra helyezett 10 perecből párat elfogyasztottunk. Na nem azért mert annyira jó volt, hanem mert szem előtt volt, és sós volt, na meg kemény. Egy biztos, hogy ez a perec sörözés közben jól eshet az embereknek, mert arra épp jó. Viszont mikor távozáskor felszámolták darabját közel 200 ft/db áron, már nem tűnt olyan jónak. Fizetés közben a pincér persze a forró csokinál ismét értetlenül nézett. Na de leszel te még nő és akkor majd megtudod, avagy ha nem tetszik miért is van az itallapon?! 

Innen elindultunk a John Lennon falhoz. Mikor megérkeztünk egy kis hippi paradicsom fogadott: freedom, meg peace meg love és persze empathy. Volt egy utcai zenész is, aki időgépre gyűjtött, hogy visszamehessen a 60-as évekbe. 10 perc után eltűnt: vajon összejött a pénz és időt utazott? A falat jól körbefotóztuk, még engem is, aztán egy újabb csehóba vettük az irányt. Kemények voltunk mert itt Eszter kért egy szamócás shaket cukor nélkül. A hölgy közölte, hogy azt ugyan nem lehet. Ebből sejtettük, hogy a shake nem szamócából fog készülni: nem csalódtunk még csak nyomokban sem tartalmazta a gyümölcsöt. 

És ekkor elindultunk a várba fel. Hát nah, 35 fokban délután egy körül a legjobb időpontban. Aztán valahogy elkeveredtünk és egy étteremben kötöttünk ki, szép kilátással a városra. A tegnapi ételekből kiindulva nem mertem mást rendelni, mint pizzát. Persze mexikóit hús nélkül, csak hogy érezze a pincér a törődést. És 50 koronáért ihattunk csapvizet citromkarikával. A hülyének is megéri, nem hogy a turistának. Persze másnap megtudtuk, hogy van egy kisokos a neten a hogyan húzzák le a turistákat Prágában címmel, és ebben bizony az a nagyszerű perec is benne van. Sebaj! Egyszer élünk. Na jó többször is, de mindig csak a jelenben vagyunk tudatosak. Mi pedig annyira tudatosak voltunk, hogy utunk a főtérre vezetett, ahol óránként zenél az óra és kis szentek járnak körbe. 

Séta közben az ebédet lefojtottam egy kürtöskalácsba helyezett nem kevés fagyi mennyiséggel. Aztán a térre érkeztünk és már nagyon le akartunk ülni. Sikerült helyet találni épp az órával szemben és még mosolygós felszolgálót is láttam (halkan és szépen jegyzem meg, hogy a mosoly tulajdonosa afro-amerikai testben volt és ők mindig mosolyognak, legalábbis rám). Rendeltünk, majd mikor jött a felszolgáló a cuccokkal épp zenélt az óra, mi megköszöntük az asztalra letett dolgokat és mire felnéztünk a szentek már visszavonultak. 

Egyszóval: lemaradtunk. Ennyi! Sebaj Nóri volt itt már, megnéztük a telefonján a videón! Élni és turistáskodni tudni kell! 

Innen pedig a híres szex múzeumba mentünk. Nos az 1920-as pornó film jelenettől, ami néma film, azt hiszem rémálmaim lesznek. Megviselte szűz lelkemet. Végignéztük a segédeszközöket, ami néha úgy tűnt, hogy kínzóeszköz inkább. Fura érzés volt látni, hogy mire képesek az emberek csöppnyi élvezetért: kőből, fából és még Teddy macit sem kímélik. 

Ezen sokk után Era benyomott egy szendvicset (régen tette már) majd szépen, lassan haza felé vettük az utunkat. Közben betértünk egy supermarketbe az egyik metro megálló környékén. És igen a sör és minden más itt pici pénz az óvároshoz képest. Így bevásároltunk. Ismét végigsétáltunk a kedvenc parkunkon, ahol az emberek még mindig más állapotban voltak. És szép lassan eltettünk magunkat hétfőre, hiszen a hétfő már a koncert nap és a visszaindulás előtti nap.