2017. november 12., vasárnap

Mahabalipurami kalandok

A késői érkezés után sok dolgot nem terveztünk délelőttre. Ettük egy kis nyugati reggelit olyan indiai módra. Vagyis volt toast, vaj, lekvár, de ott voltak a reggeli elengedhetetlen kellékei: csípős szószok. Plusz volt egy krumplipaprikáshoz hasonló dolog is. Igaz mi otthon ezt ebédre esszük, de jó az reggelire is. Társaink próbálták kideríteni a fűszerezését, nem sok eredménnyel. Valószínűleg a szakácshoz már úgy jutott vissza az info, hogy fűszerhiány volt, mert másnaptól már ez is igazi könnyfakasztó indiai étel lett.

Az emberek itt már hozzászoktak a fehérek látványához, így aztán nem éreztem magam csodabogárnak (ekkor még nem tudtam mi vár rám). Reggeli után újra kifeszítettük kicsiny otthonunkban a szárítókötelet, mert hiába süt a Nap, ha 100% pára tartalom van: márpedig van. Majd kisétáltunk az óceán partra (igen kell egy ház). 

Hihetetlen, hogy van valami aminek nem látod a végét (igaz sok mindennek nem látod, de valahogy sejted, és persze tudom, hogy az óceán is véges, de akkor is olyan nagy). Az életednek, ha nem is látod, tudod, hogy egyszer ebben a testben vége lesz, de a víz valahogy annyira megnyugtató. Ahogy ott állsz, ahogy látod nőnek és közelednek a hullámok, ahogy várod hogy a lábadat elérje, ahogy belemossa a homokba, ahogy érzed, hogy húzna beljebb és lejjebb, majd elenged, aztán újra és újra. Játszik veled, incselkedik, kóstolgat és többet és többet akar belőled, és te is belőle. Olyan ez mint egy násztánc: kelleti magát, kéreted magad aztán pedig fejest ugrasz az ismeretlenbe és csak bízol benne, hogy sérülések nélkül megúszod..épp ahogy az emberi kapcsolatokba: belelépsz, majd mikor kiszállsz vagy megúszod sebek nélkül vagy nem. 

Beleálltam és élveztem ahogy mossa a lábamat, remélem a lelkemet és az elmémet is mosta, tisztította. Igazán vágytam rá, hogy mindent de mindent lemosson róla, és kapjak egy tiszta lapot: tabula rasa, igen ez kell nekem...

Ennyi meditáció után elindultunk a bazár sorra, hiszen ez mégis csak turistáknak van fenntartva. A vaisyak (kereskedők) pedig igazán értenek a vevők kiszolgálásához. Egyszerűen imádom őket. Nekik ez az életük. Beleszületnek és nem is akarnak/tudnak kikerülni ebből. Érdekes nálunk sok család azért dolgozik, hogy majd a gyermekének ne kelljen kétkezi munkát végezni. És igen nagyon jól állunk már a diplomások számával, csak épp jó szakembert nem találsz. Aki újított már fel lakást tudja, hogy a jó szakember ritka és igazán drága. De ha az autód romlik el kétszer is meggondolod, hogy hova vidd javítani. Szóval a kereskedők itt szívvel lélekkel űzik az ipart. Ahogy megláttak bennünket kijöttek a bolt elé (ha épp nem ott ültek) és már invitáltak is be kicsiny üzletükbe.

Első helyen máris vettem 2 nadrágot, és megígértem a lelkes eladónak, aki egyből kacérkodott velem, hogy másnap visszamegyek. Kissé hitetlenül hallgatta ígéretemet, és kételkedve kérdezte, hogy biztos emlékszem-e majd rá..Hát hogy ne emlékeznék a kis csillogó tekintetére?! Aztán persze a többi boltból kiszaladtak, ahogy közeledtünk. Volt ahova bementünk, és volt ahol csak ígéretet tettünk. Séta közben felleltünk egy olasz fagyizót. Hát persze hogy betértünk egyből..ez nem is volt kérdés. A fagylalt készítő jött is és örömmel fogadott bennünket. Alig voltunk 20 perce a soron és már ketten is tudták a nevem. Elmondta, hogy a fagylaltot ő készítette saját két kezével, és számtalanszor megkérdezte, hogy ízlik-e. Valahogy neki elhittük, hogy tényleg érdekli és nem csak a borravalóra hajt. Fotózgatott bennünket és a fagyit, majd kérte menjünk újra. Aki ismer az tudja, hogy ezt nem kell kétszer mondani nekünk.

Eredeti célunk egy varroda volt, amit meg is találtunk. Azt is tudni kell, hogy itt minden ember valakinek a valakije. Vagyis jött a tesó aki elvitt bennünket egy nagy ruhaboltba, mert hogy az jó ismerőse. Ott kiválogattuk az anyagot, majd visszavitt a tesó a varrodába. Igaz gyalog 10 perc lett volna max az út, de hát az ő rendszerük így épül fel, mi pedig hozzájárultunk a megélhetésükhöz. Ezután jött az alkudozás. És igen ez kötelező rítus. Először mond egy magas árat, és te akadsz ki. Mondasz egy olcsóbbat pl -50% és akkor ő fog kiakadni és jön azzal, hogy mekkora családja van és mennyi gyermeke. Már majdnem megsajnáltam, de aztán mégsem. Emberünk azt hitte naiv turisták vagyunk, és télre jól megszedi magát: nem így lett. Mondjuk én feladtam és kijöttem üzletéből. A többiek alkudoztak és épp a feléért rendelték meg, mint ami a bácsi eredeti terve volt. Persze így is biztos van nyeresége, de többre számított.. 


Félig jártuk be a bazárt, majd visszatértünk ebédelni. Végre ettem naan kenyeret, mert itt volt az étlapon és a konyhán is. Délután egy kis séta volt a sziklatemplomoknál. Némelyiket csak elkezdték, némelyiket meg be is fejezték. Egyszerűen csodálatos, hogy évszázadok óta állnak. Ahogy kézzel kifaragták őket. Iszonyat nagy munka, odaadás és természetesen hit kell ehhez. A sziklapark kicsit olyan első randis helynek tűnt számomra. Ugyanis itt már nyitottabbak a fiatalok, vagy szabadabbak és akár kézen fogva is sétálnak.


A kulturális program után megnéztük a helyi szupermarketet. Ez inkább egy privát/real/cba szint, amitől nem ájultunk el. Aztán újra jött a bazársor. Ismét két nadrággal lettem gazdagabb és a hódolók száma is nőtt. Mert ugye kézzel lábbal kell magyaráznunk, és sokszor van szemkontakt. Azt már ezer éve tudom, hogy muszlim szemébe ne nézzek. Mert igen Indiában a hinduk mellet vannak a muszlimok. És? Jól elvannak..ennyi nem kell ezt tovább ragozni. Hát ezt itt nem sikerült tartanom. Így aztán jöttek is a bókok. Értenek ehhez a bazárosok nagyon. Egyrészt jó hangulatot teremtenek, így a vásárló visszamegy, és ha visszamegy, akkor visz is magával még valakit. De jó érzés tudni, hogy akár kedvelhetnek is. Igazán szívet/lelket melengető bókok ezek.

Közben újra összefutottam a fagyizós emberrel, aki már szintet lépett mert vacsorára is invitált. Na azért ennyire nem vagyok én bátor. De azért megtudtam, hogy ő bizony hindu, és pure vega, azaz sem halat, sem tojás, sem húst nem eszik, mert a mamája ugyan nem főzött ilyeneket. Soha senkit nem hallottam még ennyi tisztelettel beszélni az édesanyjáról, büszke volt rá nagyon. Nem értette miért is nem akarok vele vacsizni, inkább csak ígéretet tettem egy újabb fagyizásra (ez nem esett nehezemre). Közben újra elkapott a varrodás ember, és meggyőztük egymást, hogy szükségem van arra a felsőre és épp annyiért amennyiért én szerettem volna..amiről délelőtt még hallani sem akart. Hát ilyen ez..

Másnap délután már Rasikaval ketten mentünk csak bazározni, összeszokott kis csapat vagyunk mi. Elvittem a már jól ismert „pasizós” helyekre. Közben már befutott a negyedik jelöltem, aki szintén muszlim és valami félreértés miatt úgy értette van férjem. Így aztán csak bazártársammal közölte: she energy is so beautiful. Hát hogy ne lenne az kiáltott fel társam, hiszen az én barátnőm! Ettünk egy fagyit de emberem ott nem volt, nem úgy mint a bazár végén. Ott aztán elszabadult a „pokol”. Ékszert válogattunk, és jókat nevettünk újdonsült muszlim barátunkkal, aki szerint: your eyes so beautiful. Na innentől csak nevezzetek beautifulnak! Persze erre is tudott még rátenni egy lapáttal. Nézelődtem és megláttam egy delfines kendőt. Közöltem, hogy nem szeretem a delfineket. Emberem mondta, hogy pedig őket mindenki szereti. Erre én, hogy de én az elefántokat szeretem. Ő pedig sóhajtva: I would like be an elephant! Hát egyem meg a kis húsát. Amikor a tört angolosok beszélgetnek, sokszor könnyekig ható nevetésben törünk ki. Pl: a longa jó? Vagyis a hossza. Vagy ha a nadrág lába hosszú..vagyis a szára, az baj. A lényeg, hogy jól szórakoztunk.  

Már második napja ígérgettük egy kőfaragó/szobrász mesternek, hogy betérünk a boltjába. Mindig invitált bennünket, hogy van neki egy kis boltja ugyan nézzük már meg. Megtettük. Szerényen behívott az előtérbe, tényleg nem volt nagy. Aztán egy másik terembe hívott és az állunk leesett. Csodálatos dolgok voltak ott és hihetetlen tehetségről árulkodtak. De nem csak tehetség kell ehhez, hanem őszinte szeretet. Ha tehettem volna mindent elhoztam volna. Körbefotóztuk, majd megköszöntük. És hidd el (hiszen én mondom) kicsit sem éreztette, hogy csalódott amiért nem vásároltunk. Épp olyan mosolyogva köszönt el, ahogy behívott. Sétánk során egy boltos hangtállal kezelt bennünket. A hangtál igazán jól állt mindkettőnknek, de a csakráinkkal baj lehetett, mert felajánlotta, hogy összehangolja nekünk. Nos, hogy ez mennyire igaz, és mennyire ért hozzá igazán kérdéses. Hiszen egy vaisya, aki kereskedő, nem biztos, hogy ért hozzá. Persze az sem biztos, hogy nem. De persze lehet, hogy csak turista látványosság és pénzkereseti forrás, hiszen a csakrám nem tud szólni, hogy héé hello nem jó helyen vagyok. Így nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Mert egy valamit sosem szabad elfelejteni: India az India és itt semmi sem probléma.

Este tartottunk egy kis lány partyt (vega/vegán gumicukorral és Balta!!6) majd közben megérkezett 39 útitársunk. Elleptük a kis várost mi fehérek teljesen.


Harmadik nap délelőtt megtapasztaltam milyen is ekkor turistacsoporttal lenni. Durva! Fotózni nehéz, és mindig várni kell valakire. Ha a csoporttal maradsz, akkor mindig valaki benne lesz a képben. Vagy csak hátakat fotózol vagy csak az épületek tetejét. És ha már ember kerül a képre, akkor az legyen helyi, ne turista. Ha előre mész, akkor nem hallod a helyek történetét, ha lemaradsz, akkor meg mindenki rád fog várni. Szóval nehéz a turista élet és itt rá is jöttem, hogy azzá lettem, ami nem akartam (épp ahogy néha az emberi kapcsolataink is azzá változtatnak, amivé sosem akartál lenni..és mégis az leszel, mert az is te vagy): egy turista csoport tagja, aki berohannak egy helyre, ellepik majd katt-katt fotóznak és tovább is lépnek. Nincs idő átérezni a hely szellemét, nincs idő elgondolkozni. Így aztán a magányt választottam, vagy épp a szobatársamat, vagy Rasikát. Velük lehet beszélgetni és hallgatni is, ami tényleg, igazán aranyat ér. Mert ha nem tudsz hallgatni, hidd el beszélni sem tudsz! Épp úgy, ahogy csend nélkül nem lenne zene! Érted?!

Délután záró shoping körút következett. Vicces, ahogy a boltosok már messziről köszöntek, integetettek, mosolyogtak és nevemen szólítottak. Mint egy celeb! Tehát értenek a nők nyelvén. Nem tűnnek tolakodónak, inkább kedvesnek és figyelmesnek, persze cél az üzlet. Otthon cél a szex, és kissé húspiacosnak tűnik minden ilyesmi..vagy lehet velem van a hiba. Itt valahogy másnak tűnik minden, de lehet csak az én hozzáállásom más, mert a mosolyt itt mosollyal viszonozzák/viszonzom..otthon meg bedugott füllel ülök, és néha csak azért teszem el a telefonom, mert felnézve azt látom, mindenki az online világba menekül,  miközben az élet elmegy mellette..vagy épp mi megyünk el az élet mellett.

A varrodába késő este tudtunk csak menni, mert addig varrt a bácsi. Kedvesen szelfiztünk vele, majd mikor elindultunk fagyizós barátom is előkerült. Vele is lett közös szelfi, aminek igazán örült..annak nem, hogy nem találkoztam vele, mert hogy ő igazán szerelembe esett. Hát ez kedves, igazán kedves.



Éjszaka gyorsan sokat kell aludni, mert holnap nagy utazás áll előttünk a buszunkkal..de valahogy a szívem egy része itt maradt ebben a kicsiny faluban és az óceán tovább mossa, tisztítja, hogy tudjak bízni, hogy merjek hinni és merjek boldog lenni.