2009. december
Köszönet
2009. dec. 31. 21:08
Sokan kérdezik mi tartjuk-e a karácsonyt. Ajándékot mindig jó adni és persze kapni. Na de a legjobb ha az Urak kapnak valamit.
Pl két új fűzért Hilda matajitól:
Szülői szeretet.. a kéz amit el kell engedni
2009. dec. 29. 10:39
Sokszor merül fel bennem ez a kérdés. Ha szóba hozom sok-sok cáfot kapok, hiszen nincsen sem férjem, sem gyerekem, így sokak szerint azt sem tudom, hogy miről beszélek. Amikor Debrecenbe költöztem szembe kellett nézem a szülői szeretettel, ragaszkodással, elvárással. Jellemzően apai részről, hiszen egyedüli leány gyermeke vagyok. Igaz közel 30 évesen jutottam arra, hogy elköltözök, s egy új élettel próbálkozok 222 km-el arrébb. Mikor ezen szándékomat nyilvánosságra hoztam, több hideget kaptam, mint meleget. S persze mindezt a szeretet jegyében. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem akart ő nekem rosszat, de azt is látnom kellett, hogy leginkább magának akart azzal jót, hogy maradásra bírjon. Persze lehet az én hibám is, mert nem adtam időt a feldolgozásra: novemberben vega lettem, majd buddhista-ateistából hirtelen kezdő krisna-tudatos, és májusban már debreceni lakos. De valójában minden döntésemet hirtelen hoztam meg eddig. Talán egyedül a párkapcsolatomban tartott sokáig a döntési lépés, de aztán ott is eljött a pont. Viszont egy kérdést tettem fel állandóan a váltásom idején a szülői elvárásnak: nem látod, hogy ettől lennék boldog, elégedett? S hogy miért nem ez a legfontosabb egy szülőnek? Mert könnyű azt mondani, igen nekem a te boldogságod a legfontosabb. S ez igaz is addig, amíg át nem lép a gyermek egy olyan korlátot ami már nem fér bele az elvárásokba. Hányan kerülnek bele ebbe a csapdába? Most egy nap alatt két esetben is szembesültem ezzel. A részletek nem fontosak, legfeljebb az események. Az egyik egy szülői elvárásnak megfelelő esküvő, a másik egy szülői elvárásnak megfelelő élet. Az első eset két ember életének egyik legfontosabb eseményéről, „önző” módon önmagukról kellett volna szólnia. Természetesen szűk családi körben. Az utóbbi meg is lett. De persze beleszólások, sértődöttségek árán, s a két ember, az „ifjú pár” megalkuvása árán, hogy mindenkinek próbáljanak megfelelni. S a végén saját maguknak nem sikerült megfelelniük: volt egy tervük, s így akartak erre az életre IGEN-t mondani egymásnak. Másként kellett IGEN-t mondani. S a végeredmény? Hát sehol sem közelíti meg a 100%-ot. A másik eset ennél még durvább. A lényeg, hogy a családi vállalkozás a gyermek életét tölti ki, több mint 20 éve. Reggel fél 5-kor kelés, munka, este 10 után lefekvés. A gyermek már 40 éves. Észrevétlenül ez tölti ki az életét, s ennek fejében családjától azt kapja meg nap mint nap, hogy nincs felesége, gyermeke. Kérdem én hogyan lenne rá esélye, mikor nincs egy szabad perce sem? Nem hogy szűk családi életet élni, hanem ismerkedni, emberek közé járnia. Persze szép, hogy segíti a szüleit, s így nem hálátlan, na de hol van Ő ebben? Tudom nem ilyen egyszerű a szülő-gyermek kapcsolat, a szeretet, a hála, az elfogadás. Sok szempontot kell figyelembe venni, de valahol az egyensúlyra kell törekedni. S persze nem is általánosíthatok, hiszen meg van az oka, hogy milyen embereket vonzok az életembe, s nyílván nem véletlenül szembesülök ezekkel az élethelyzetekkel. Persze megoldásokat sem tudok, mert a saját helyzetemen is csak az úgymond zsarolás segített: vagyis ha minden egyes Szegedre való látogatásom veszekedésbe fullad, hogy miért is választottam azt amit, akkor nem megyek haza. Tudom nem szép, s nem hálás, de egyszerűen nem láttam más kiutat ebből. S mivel ismernek már, hogy nem beszélek a levegőbe, így ez a homokba dugom a fejemet stratégia bevált, s nyugalomban telnek a napjaim a napfény városában.
S így ünnepelnek Nagyban!
2009. dec. 27. 9:57
Ajándékozás...
2009. dec. 26. 9:50
Az ajándékozást nem szeretem egy napra vonatkoztatni. Persze mindenkinek jól esik, ha talál valamit a fa alatt. Valahogy ez is egyfajta elvárás, de mindenki szereti azt, ha gondolnak rá, ha foglalkoznak vele, s próbálják kitalálni, hogy minek is örülne. A belefektetett energiát szeretjük érezni, hiszen más az amikor csak leveszünk egy dolgot a polcról, s betesszük a fa alá. Egy pipa, és sóhaj, na ennek is vettünk valamit kötelességből, elvárásból. Vagy más, ha szánunk rá egy kis időt, s elgondolkozunk, hogy ki mit szeret. Persze kiharcolni nem lehet, hiszen manapság az idő pénz, s legyünk túl rajta életmód a jellemző. Tisztelet a kivételnek, mert vannak, akik még mindig odafigyelnek a másikra. Én már jó pár éve nem várok nagy dolgokat. Azt hiszem ez is egy folyamat része. Ezt sem tudom a krisna-tudat gyakorlásához kötni, valahogy jött magától. Talán mert olyan helyzetben élek, hogy mondhatni mindenem megvan. Persze a mindenen mindenki mást ért: nekem nincs házam, nincs autóm. Sokak szerint ez annyit jelent, hogy nincs semmim. De megvannak azok a dolgok melyek az élethez kellenek. Családom ugyanígy áll, így nálunk szimbolikus az ajándékozás, s sok esetben praktikus. Persze anyumnak szoktam ötletet adni, hiszen már nem élünk együtt így fogalma sincs arról, hogy mit vettem meg és mit nem. De ez még belefér. Szegedre utazásom előtt a másik felem „kötelességének” is eleget tettem. Vendégeink jöttek Dunakesziről. Az izgatottságomat persze az okozta, hogy vajon milyet is főztem. Hiszen ritkán főzök, s aki eszik belőle az persze elfogult. Ezért kihívás nem vegáknak főzni. Azt hiszem elégedettek voltak, s mint egy duda úgy távoztak.
Boldog karácsonyt az Uraknak és az Uraktól.. mindenkinek
2009. dec. 24. 9:44
December 24, kicsit másként
2009. dec. 24. 9:24
Korai kelés, ráhangolódás (guru-puja és lecke). Majd a megbeszélés, hiszen több feladat is lett a mai napra: leltár, beigli kiosztás, főzés és az ételosztás helyének kialakítása. Az utóbbi lett az én feladatom. Persze sokat nem kellett rajta gondolkozni, hiszen az idő is kedvező volt. Így az udvaron három sátorban megoldottuk: egyik alatt mi hárman álltunk a másik kettő alatt pedig a vendégek. Izgultunk vajon hányan s kik jönnek el. Mert ismét az utolsó pillanatban kezdtük a szervezkedést, igaz jó pár menhellyel, átmeneti szállásadókkal sikerült felvennem a kapcsolatot, de mégis úgy éreztem, hogy ez kevés. Az osztás délben kezdtük, s mikor láttunk két embert, akik már fél tizenkettőkor odajöttek kezdtünk megnyugodni, hogy mégsem mi leszünk azok, akik hetekig babgulyást esznek. Azt hiszem 40 ember jöhetett el, s igazolódott a gyanúm, hogy nem hirdettük meg eléggé. Próbáltuk a médiát is bevonni: tv, újság. Két helyi tv adónak is küldtem meghívót, ezzel szemben egy harmadik jött el (közszolgálati). Kettőkor vége lett a helyi ételosztásnak, majd autóba ültünk és a menekült tábor felé vettük az irányt. A nehézkes kezdés után (nem engedtek be bennünket biztonsági okokból, ami érthető) megoldottuk a feladatot. A tábor előtt kezdtük el osztani az ételt, s bíztunk a szájhagyományban (végül is a védák is így terjedtek egy ideig). Jöttek is kicsik, nagyok megszámlálhatatlan nemzetiségben. S voltak, akik kijöttek volna, de nem tudtak, mert még nem volt meg valami kártyájuk. Így nekik a rácson keresztül adhattuk az ételt. Ott nem volt időm ezen elgondolkozni, mert hát hajtott a sok tennivaló. De így visszagondolva vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Éreztem, hogy ezek után másként látom már a dolgokat. Hiszen sokan mondják mind a menekültekre, mind a hajléktalanokra, hogy bezzeg a mi adónkból jól megélnek, pedig semmit sem tesznek. Ezzel szemben remélem, hogy soha nem fogok a rács másik oldalán állni, s várni, hogy valaki átdobjon egy kis kenyeret. Vannak, akik nem akarnak látni, nem akarnak szembesülni mások szerencsétlen helyzetével. Nem vesznek róluk tudomást, hiszen negatív energiát, rezgést sugároznak. Ezt cáfolnom kell: hiszen azok a gyerek szemek amelyek csillogtak a boldogságtól, hogy meleg édes teát ihattak, azok az arcok, akik elégedetté váltak a vega babgulyástól mindennél többet érnek. Hányszor, de hányszor hallom az emberektől: hús nélkül nem is lehet élni. S lám valakinek fel sem tűnt, hogy ez hús nélküli babgulyás. Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket,s próbálunk nem látni, nem hallani az éhezés, a hajléktalanság, a munkanélküliség valós dolgok, helyzetek. Az, hogy nem nézzünk velük szembe, nem a mi jobb helyzetünket jelenti, hanem csupán a félelmeinket. S mit tehetünk a félelmeinkkel? Vagy leküzdjük őket, vagy szembenézünk velük, s próbáljuk feloldani. S azt hiszem a prasadam osztás a legjobb lehetőség erre. S hogy társadalmi megítélés szempontjából nem a családommal töltöttem a szent napot és estét? Hálát adok mindennek és mindenkinek, hogy a családom elfogadó, s megértő, s tudják hogy egy jó cél érdekében maradtam távol a családi asztaltól.
Szerencse, jó karma, kegy
2009. dec. 23. 8:58
A mai napig meglepődöm, hogy amióta a krsina-tudat gyakorlásával foglalkozom, olyan munkahelyekre kerülök, ahol a kollegáim nem néznek csodabogárnak, s még tiszteletben is tartják a „hóbortjaimat”. Persze ha visszatekintek, már előtte is volt egy-két olyan szokásom, amit mások nem igazán értettek. Például soha sem bírtam, ha valaki bele evett az ételembe, vagy bele ivott az italomba. S azt sem tűrtem, ha valaki a poharamból ivott vagy evett. Na nem a Hófehérke és a hét törpe iránti rajongásom volt ennek az oka, csak soha sem értettem, hogy ha egy irodában dolgozunk hárman, akkor miért kellene mindenkinek mindenből enni vagy inni. Így már az első munkahelyemen kivívtam azt, hogy ha szabadságot vettem ki, akkor a poharamon állt a por mire visszamentem. Na de nézzük a jelen esetet. Karácsony előtti munkanap, köszöntés a kollegákkal. S mit látok? A két kolleganőm hozott egy-egy üveg pezsgőt. Az egyik gyerekpezsgő, a másik pedig alkoholmentes Törley. Meglepődtem, mert bennem fel sem merült az a dolog, hogy hozzak alkoholmentes italt, s főleg az, hogy mindezt rájuk erőltessem. Ők mégis tekintettel voltak rám, na meg persze a két állandó sofőrre. Mivel előrelátó voltam, s szereztem magamnak lecsúsztatható plusz órákat, így egy óra után el is indultam utamra. Volt még egy-két vásárolandó dolgom. Főleg az Uraknak. Valójában azt veszem észre magamon, hogy egyfajta megszokásból ragaszkodom a karácsonyi ünnepekhez, de már messze nem akkora lelkesedéssel, átéléssel. Valahogy a sok ember, a rohangálás, mások idegességének a látványa kihat rám. Így próbáltam minél gyorsabban végezni. Majd hazatérvén azt sem tudtam mihez kezdjek: takarítás, pakolás, főzés. Majd egy perc szusszanás után rájöttem, hogy semmi máshoz nincs kedvem: csak az oltár feldíszítéséhez. Így aztán a takarítás után neki is láttam. Persze utána rögtön a főzés jött, mert azt hiszem erre holnap nem lesz időm. A menü a tavalyi séma szerint készült, ezt kell tökélyre fejlesztenem. Ebből adódóan majdnem rutin szinten készült a vega töltött káposzta és az aszalt szilva leves.
Rejtett (odaadó)szolgálat
2009. dec. 22.
A cég, ahol dolgozom egyre nagyobb hangsúlyt fektet a csapatszellem kialakulásáért és az egy mindenkiért s mindenki egyért „szlogen” elültetésért. Na persze mint multi cég tudjuk mit jelent! A lényeg hogy van egy pénzösszeg, amit egy-egy munkacsoport elfogyaszthat egy étterembe. Kollegáim igazi prasadam függők lettek, én meg ugyebár törekszem arra, hogy ne egyek mást, így egyértelmű volt, hogy hol is esszük le. Persze nem is mi kis csoportunk lett volna, aki az utolsó pillanatra hagy mindent. De mivel semmi sincs véletlen, így kollegámat egy kis szolgálatra „kényszerítettem”. Az előbbi bejegyzésben írtam a pékségekről, ahonnan szerettünk volna kisebb adományokat gyűjteni (1-2 kg kenyeret). Hát ez nem sikerült. Így a szponzorálás ezen része rám hárult: 10 kg kenyérrel és 5 kg cukorral érkeztünk az étterembe a cégünk által fizette prasdam átvételére. Sőt egy másik kolleganőm még étkezési jeggyel is beszállt az adományozásba. Vagyis jelentem ismét megbizonyosodtam arról, hogy működik a folyamat: először csak hallani Róla, majd enni a Neki felajánlott ételből, majd tudatosság nélkül odaadó szolgálatot végezni.. Érdeklődéssel várom a következő lépcsőfokot életükben. (na persze az enyémben is)
Két arcom és két hangom
2009. dec. 15. 20:16
Munkám mellett időt szánok az első Food for life-os tevékenységünk szervezésére is. Hol támogatókat keresek, hol meg hirdetési lehetőséget. Támogatók körében a pékségeket hívogatom, hátha marad ki 24-én kenyérféle. Arra sajnos gondolni sem merek, hogy kifejezetten ezért süssenek nagyobb mennyiséget. A terjesztésben pedig más civil szervezeteket, egyházakat kerestem meg, hogy tegyék ki plakátunkat: szóljanak az embereknek. A legtöbb esetben sikerélményem volt. A nem sikerről, meg inkább nem beszélek. Nehéz az elmémet fókuszálni, hiszen az egyik telefonban végig hallgatom az ügyfelek panaszáradatát, hogy mégis hogy gondoljuk mi azt, hogy felszólítjuk őket a fizetésre. Számomra hihetetlen: ha fogyasztok akkor fizetek. A másik telefonban, meg a bájos hangomat kell használnom, s meggyőzően érvelnem az adományozás öröme mellett. Vajon meddig megy ez a kettősség? vajon mikor kell végleg döntenem? Érzem nem sokáig tudok így működni..
Jézuska Lukácsnak
2009. dec. 14. 20:07
Fülembe jutott mit kap Lukács Laci egy meglepetésként. Na de a titok az titok( nem mintha olvasna).
Rejtett szőkeségem
2009. dec. 11. 20:02
Gyógyuló félben vagyok, bár tegnap este a halálomon voltam: minden porcikám fájt. Na de csak kell a levegő, így a szellőztetést összekötöttem a szemétlevitellel. Fogtam a szemetet és a tároló kulcsát s elindultam: ajtó becsapódott s hirtelen egy amerikai filmben találtam magam. A lakáskulcs bent maradt. Papucsban álltam a folyosón s nem hittem a szememnek. Gondoltam csal a hallásom (hiszen érzékszerveink nem tökéletesek) s próbáltam lábbal kinyitni az ajtót: nem sikerült. Lázas gondolkodásba estem, hogy így telefon nélkül, kulcs nélkül mi tévő legyek. Délelőtt 11-kor nem egyszerű egy szomszédot is találni, így a harmadikon levő nénitől kértem egy perc telefonálási lehetőséget. Persze a számmemóriám legalább annyira jó, mint a név. Így felhívtam a munkahelyi számomat, hogy onnan ugyan szóljanak már életem párjának, hogy SOS bajban vagyok: kell a kulcs. Aztán leültem a reklám újságokra s csak várta és vártam. Az a 20 perc egy örökkévalóságnak tűnt…
Unió Unió Unió
2009. dec. 10.
Elért a kórság. Na nem a H1N1. Családom megnyugtatására azért orvost is látogattam. Sokat nem tehetett értem, mert lázam csak nem kúszott fel annyira, hogy kezelésre érdemes legyen. Így hát maradt a c vitamin, na és a jó öreg tea. Meg táppénz. Mert hát ha valaki mégis bekapná a HINI vírust (sokan hívják így) én meg ott köhögök mellett, akkor Isten sem mossa le rólam, hogy nem én vagyok a dealer. Meg hát sokan hinnék, hogy vallási okokból nem adattam be az ellenanyagot. Valójában meg sem fordult a fejembe, hogy beadassam. Nem kampányolok sem ellene sem mellette. A lényeg, hogy megbetegedtem. Így hát feküdtem és feküdtem. Érdekesen alakult kapcsolatom a hőmérőnkkel. Digitális a kedves: így volt mikor a kihűlés fenyegetett 35,8 fokkal, s rá 3 percre 38 fokkal közeledtem a vészes lázhoz. Nehéz döntések előtt álltam: hűtsek vagy fűtsek. Gondoltam egyet s nosza gyerünk keressünk egy jó öreg higanyos mérőt. Ki hitte volna, hogy az UNIÓ-ban ezt betiltották. Főleg, hogy Magyarország úgy látom válogat az uniós szabályok közt. Mert a pesti állomáson épp a jegy vásárlásakor lepődtem meg. Előttem a sorban egy olasz fiú volt. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű dolga, mert angolul próbálta a kisasszonynak megmagyarázni, hogy márpedig neki EU-s diákigazolványa van, s ennek megfelelően szeretne jegyet venni. Persze a segítségére siettem, s fordítottam, mert a hölgy csak mondta mondta magyarul, a diák meg angolul: csak nem értették egymást. A lényeg, hogy a MÁV nem ad eu-s diákra kedvezményt: adtak de most visszavonták. Nem mondanám, hogy a srác értette mi is van, de lezártam ennyivel: Sorry, this is Hungary. Szóval: higany tilalom elfogadva diákkedvezmény elutasítva. Ezért már megérte belépni az unióba…
Le a fényekkel
2009. dec. 9. 19:25
„Mintegy 1,6 milliárd ember - a világ népességének több mint egynegyede - továbbra sem jut villamosáramhoz.”
Hetekkel ezelőtt hallottam ezt a hírt. Az utóbbi időben mi is odafigyelünk, hogy mindet lekapcsoljuk: még stand by fény se világítson. Sajnos nem megfontoltságból, hanem mert egyszerűen idegesít. Aztán két hete Pesten voltunk. Kocsival jártuk a Margit-híd környékét, s mindenhol karácsonyi lázzal találkoztunk. Ami leginkább a díszkivilágításban nyilvánult meg. Még a legcsenevészebb fákon is vannak izzók. Oké tudom, hogy szép, de nincs egy határ? Komolyan ennyire jól állunk gazdaságilag? Nem vagyok karácsony ellenes, de azért némileg túlzásnak tartom ezt az egész fényáradatot. Legyen minden város főterén egy fenyő, s ennyi. Minek kell az egész utcát, épületet kivilágítani? Pl itt Debrecenben a legviccesebb a vasútállomás. Komolyan érdemes megnézni. Szóval azt hiszem újíthatnánk az Unióban: le a fényekkel. Mert arról még nem is tettem említést, hogy nem értem egy bizsu boltnak miért kell kivilágítva lenni éjfélkor? Nem ezt mondom, hogy éljünk teljes sötétségben, de este 10kor le lehetne kapcsolni, nem? Spórolnánk, okosan gazdálkodnánk (oké szerencsekártyát nem húzhatunk) s még környezetbarátok is lennénk. Vagy nem?
Most ez komoly???
2009. dec. 7. 20:55
Mindig azt hallottam az idősebbektől: hogy ezek a mai fiatalok..
Hát én azt mondom most: EZEK A MAI FELNŐTTEK??
A Mikulás-kongresszus felhívása:
Ne legyen többé virgács! Ezzel a felhívással fordultak a balti országok éves Mikulás-kongresszusának résztvevõi a világ Télapóihoz - közölte az észt állami televízió hétfőn.
"A gyereknek virgács nélkül, vagy a virgács keltette félelem érzete nélkül kell cseperednie, ezért felszólítjuk a Mikulásokat, hogy mostantól ne vigyenek magukkal virgácsot, amikor a gyerekekhez mennek" - közölte Tallinban az egyik kongresszusi Mikulás, aki szerint nem árt, ha bizonyos hagyományok kihalnak, és a csintalan gyerekeknek ezentúl nem kell tartaniuk attól, hogy ajándék helyett virgácsot kapnak.
Úgy tűnik, más hagyományokat is megpróbálnak kikezdeni egyesek. Az egyik Mikulás a tallinni kongresszuson ugyanis reformjavaslattal állt elő. Azt kérte, hogy adják meg a delegátusok a Mikulás-ruha színének választási szabadságát, mert például õ allergiás a vörösre, és jobban érezné magát, ha ezen túl sárga ruhát viselhetne. A javaslat nagy felháborodást keltett, és a delegátusok menten elvetették.
Úgy tűnik, más hagyományokat is megpróbálnak kikezdeni egyesek. Az egyik Mikulás a tallinni kongresszuson ugyanis reformjavaslattal állt elő. Azt kérte, hogy adják meg a delegátusok a Mikulás-ruha színének választási szabadságát, mert például õ allergiás a vörösre, és jobban érezné magát, ha ezen túl sárga ruhát viselhetne. A javaslat nagy felháborodást keltett, és a delegátusok menten elvetették.
© 2005-2009 - Inform Média
Gita-jayanti
2009. dec. 6. 20:50
A Bhagavad-gítá, az ősi védikus szentírás megjelenésének ünnepe régi hagyománnyal rendelkezik a védikus kultúrában. Minden év decemberének elején Krisna, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és híve, Arjuna magasztos párbeszédének felolvasásával, közös meditációval emlékezünk a Krisna-hívők a lélek tudományának Kuruksetrán, mintegy 5000 évvel ezelőtt elhangzott tanítására. Eddig én még nem vettem részt ilyen előadáson. Szívem szerint Egerbe mentem volna, de ott pénteki napra esett, s mivel szabadságom nincs így ezt nem tudtam megoldani. Így maradt Budapest. Amit nem bántam meg. Szombaton hajnalban indultunk. A templomba érve hihetetlen nyugalom árasztott el. Csak úgy pörögtek a köreim. Az Urak még mindig gyönyörűek.
Két felolvasás volt tervbe véve, mi a délutánit választottuk. Így közbeejtettünk egy családi látogatást is. Sajnos nem látom át a karácsonyi programunkat, mert két eset lehet: vagy nem megyünk sehova, vagy végig utazzuk fél Magyarországot. Mert hát 24-én Debrecenben ételt osztunk, 25-én mennénk Dunakeszire, 26-án Szegedre, ahol 29-ig kellene maradni (születésnap és esküvő), de 29-én este már Debrecenben kellene lenni, mert évzáró Tankcsapda lesz. Aztán 30-án pihenés, 31-én kisebb baráti összejövetel: csendes-ülős szilveszter. Na és akkor talán január 1-2-3-án végre pihenés lenne a program. Tél van, ilyenkor nincs kedvem mozdulni sehova sem.
Na de visszatérve a Bhagavad-gitához.
Már 20 éve Sivarama Svami Maharaja tartja ezt a felolvasást, de most könyvírási teendői ezt nem tették lehetővé. Egészen a kezdésig kérdéses volt számomra, hogy ki is fogja felolvasni a verseket. Beléptünk az ún. prasadam-szobába. Megkaptuk a belépőként vásárolt 5 darab könyvet, az ajánlásra váró virágokat, majd leültünk szokás szerint a földre. Mi pont szemben a tűzáldozati oltárral. A tűzáldozatokra meghívják a félisteneket. Őket jelképezik a kókuszdiók, vagyis ott foglalnak helyet.
Ezt a szertartást csakis képzett brahmanák (főpapok) végezhetik. Nekem úgy rémlik nálunk ketten szoktak ilyen szertartást vezetni. Na de jött a felismerés, hogy ki is olvassa fel nekünk a verseket: Niranjana Swami. Ő most Magyarországon pihen, s elvállalta ez a szolgálatot.
A felolvasás menete abból állt, hogy ő szanszkritül olvasta, míg mi magyarul a verseket. Minden vers végét a SVAHA szóval zártuk, majd a tűzáldozatot végző prabhu (Bhaktipada pr) egy kanálnyi ghit öntött a tűzre.
A Gita-t három része osztják, így a felolvasás is 6 fejezetenként volt. Sajnos időhiányban szenvedtünk,s mivel olvasás közben nem lett volna szép felállni, így az első rész után útnak indultunk. Éjfélre Debrecenbe is értünk. S hogy miért nem aludtunk ott? Mert itt Debrecenben kötelezettségeink vannak, s ez néha lemondással jár. De úgy sejtem jövőre mind a 18 fejezet verseit végig olvasom.
Ételt az Életért
2009. dec. 5. 21:05
Végre elkezdjük mi is. Számos formában lehet segíteni a hajléktalanokon, a szegényeken, a nagycsaládosokon. Sokak egyszerűen pénzt adnak. Ezzel a legnagyobb problémám, hogy sosem lehet tudni ki mire költi. S ha én adom, akkor részt veszek a tetteiben. Ha nem épp „jó” dologra költi, akkor karmámra nincs kedvező hatással. Ezért a legjobb módszer, ha ételt adunk. Debrecenben ezt rendszerint az állomáson újságot áruló hajléktalannal teszem meg, mert ő örömmel elfogadja. Sajnos jártam már úgy, hogy visszautasították vagy épp eldobták. Próbálok nem ítélkezni, de ez ilyen esetekben nehéz. Többször osztottam már ételt, igaz adományok nélkül eddig csak egyszer. Azt hiszem nem felejtem el soha azt az érzést, hogy milyen adni: amikor az emberek hol szégyenkezve, hol bátortalanul jönnek az ételért. Csodálatos. A tervek szerit itt Debrecenben december 24-én közel 150 adag étel próbálunk meg kiosztani a rászorulók közt. Hát majd látjuk.
Jelek
2009. dec. 4. 20:28
A legtöbb változás akkor jelentkezik rajtunk, ha szenvedünk. A szenvedést nem biztos, hogy szó szerint kell érteni ezekben az esetekben. Nálam inkább a nem férek a bőrömbe jelenség észlelhető. Ennek egyik jele, hogy pakolok s átrendezem a lakást. Mivel összesen másfél szobában élem mindennapjaimat, így nem tart sokáig. De az újdonság, s főleg az eredmény örömmel tölt el. Aztán persze ha megváltozik a környezet, megváltozunk mi is. Pár éve szereztem az első tetoválásomat, melyet másik kettő követett. Már akkor is sejtettem, hogy nem állok itt meg. Na most jött el a negyedik ideje. Persze várnom kell, mert akivel feltetetném Svájcban él. Az ábra nem más, mint a mellékelt képen levő Ganesha homlokán levő jel. Ha jól tudom Siva lándzsája. Ha nem akkor szóljatok (nehogy más jel legyen rajtam, hiszen ebben az életben ezt hordom majd magamon)! Ganesha Siva fia. Azt hiszem a történetét még nem írtam le. De ami késik nem múlik... s a türelem is..
Stressz-düh
2009. dec. 3. 19:42
Úgy látszik a meglepetések korát élem. Ami érdekessé teszi a dolgot, hogy saját magamnak okozom mindezt. Mostanában olyan mértékű feszültség van bennem, hogy nem tudom hová tenni. S egyre többet dühöngök. Vajon a munkával észrevétlenül stresszt élek meg? Próbálom annyira távol tartanom magam az ún. piaci versenytől, a cégek szidalmazásától amennyire csak lehet. Nem nekem való a verseny szellem. Sosem akartam jobb lenni mint mások. Igen a másságot már inkább kivívom, de nem tudok a versenyzéssel azonosulni. Ezért sem akartam üzletkötő, ügyfélmanager lenni. S mégis az utóbbi lettem: lehet irodában ülök, lehet nem szerzek ügyfeleket (veszíteni annál többet). Hiszem, hogy egy cég nem azzal lesz jobb, hogy rávilágít a konkurencia hiányosságaira, hibáira, hiszen nincsen hibátlan üzletpolitika. Régebben írtam már a fene nagy multi feelingről. Azt hiszem ezen a téren nem változtam semmit sem: még mindig nem akarok egy cég elveivel azonosulni, mert a sok maszlag mögött mégis csak a részvényesek állnak, akik a saját zsebüket tömik. Az én zsebem meg csak annyira legyen megtömve, hogy megéljek.
Álmok-vágyak-valóság
2009. dec. 1. 18:45
Érdekes a tudatalatti működése. Bár lehet nem is erre kellene hivatkoznom. A lényeg hogy a múlt héten már kétszer álmodtam Indiával. Miközben újra és újra átéltem az utazást eszembe jutott, hogy tényleg tavaly ilyenkor már lázban égtem a lehetőségtől. Annak idején (15 éves koromtól) vágytam egy indiai útra. A legjobban a Taj Mahal érdekelt, de tetszettek az emberek, a színek, a zsivaly. Elképzeltem az illatokat, a hangokat. Aztán megismertem a Krisna-tudatot, s más értelmet is kapott a vágyam. Látni akartam a szent helyeket, a templomokat, a murtikat és szinte mindent amit India nyújthat. Emlékszem mikor elindultam fel sem fogtam, hogy alig 10 óra utazás és beléphetek a vágyaim világába. Mikor kiléptem a reptérről, próbáltam a sokk-hatást elkerülni. Még az indulás előtt úgy gondolta, hogy ha oda el jutok, már nem lesz vágyam. Szegedi jó barátom féltett is, hogy mi lesz ha nem lesz álmom. Akkor én is azt hittem, hogy elérem amire vágyok, s megnyugszom. De hát a vágyak nem így működnek: ha lehetőségem lesz újra utazom. A vágy ismét bennem van..
