Müller Pétertől.. mert csak a nőnek kell akarni??

"A férfiaknak nem kell az a nő, aki 'harcol értük', mert gyengének tartják."

Sok levelet kapok nőktől: "Harcoltam érte, mindent megtettem, mégis elhagyott!" Ilyenkor megdöbbenek. Ennyire nem tudtok nőül? Ennyire naivak vagytok? Ennyire nem ismeritek a női harcmodort és a férfiakat?

Mi gyengék vagyunk, és az Erőt keressük bennetek. A tartást, a méltóságot, a nehezen megkaphatóságot. Néha szinte az elérhetetlenséget. Azt, hogy ne kelljen felelősséget vállalnunk értetek, sem érzelmileg, sem lelkileg - sehogy. Mert mi menekülünk a felelősségtől, s ha valaki a nyakunkba zuhan, annak finoman (vagy durván) lefejtjük a karjait magunkról, kibújunk az öleléséből - és kereket oldunk.

Ellentétben a közfelfogással és az évezredes hazugsággal, mi a "gyengébb nemben" nem a gyengeséget keressük, hanem az erőt. Szeretünk uralkodni a nőkön. Jólesik, ha valaki szolgál minket és odaadó - de ha túlságosan is az, menekülünk tőle.

Mi ahhoz vonzódunk, akit nem tudunk legyőzni, aki erősebb, mint mi. Akitől függünk. Akinek ki vagyunk szolgáltatva érzelmileg. Lehet, hogy ez nem normális, hanem egy gyermekkori "anyuka-függőség", de mégis ez a valóság. 

Felnőtt férfit nem igen találsz manapság. Az ugyanis nem menekül, nem árul el, nem hagy faképnél, hanem felelősséget vállal érted. Ráülhetsz a tenyerére, és megtart téged. Nem esel le róla. S főleg, nem hagy el. Érzelmi biztonságban csakis egy felnőtt (igaz) férfi oldalán lehetsz, de hol van ma ilyen? No, látod.

Légy erős, öntörvényű és szabad. Ne függj senkitől - tőled függjenek, mert te vagy az erősebb. Ha pedig nem: légy az!"

Egy kérdés merül fel bennem: miért is a nőknek kell játszani, hogy a "férfiak" elhiggyék hogy valakik, hogy irányítanak? Mert persze ne harcolj, ne küzdj, légy önálló, légy odaadó, de légy elérhetetlen, légy szolgáló, de ne elnyomó-gondoskodó, de közben szorulj védelemre, hogy a férfi azért mégis csak erősnek érezhesse magát.. Na és ti férfiak mit tesztek? Jah hogy csak vagytok mint a teremtés koronái? Értem én..

Netes okosságok

Rengeteg bölcs életvezetési, párkapcsolati tanáccsal lehet a netes világban összefutni. Nyílván, ha  nem ez lenne jelenlegi helyzetem szépen elsiklanék felettük, de most jobban ki vagyok erre éleződve. Na nézzük a soron következő magasztos gondolatot:

„Sokszor nem értem, hogy emberek miért maradnak együtt, ha látják, hogy a sokadik eljátszott, eldobott, összetört esély után sem működnek a dolgok. Igen, nehéz észnél lenni, ha valakit szeretsz, főleg elengedni... De ha nem voltál boldog mellette, vajon mitől lenne másabb, ha újrakezdenétek? Pár hétig nyilván minden működne, de ha két ember nem ugyanazt a puzzle-t rakja, akkor felesleges egymás idejét húzni. Forgathatod, próbálgathatod, hátha beleillik a képedbe, de nem fog. Egyszerűen csak annyi van, hogy a saját kirakósodat kell kiraknod. Nem a máséval foglalkozni, hanem a sajátodéval. Nem beleerőszakolni egy darabot, hogy illeszkedjen már végre, mert ott a helye, hanem felfogni és elfogadni, hogy valami teljesen más illik oda.”

Talán egyet is érthetnék, ha nem ismerném az alábbi párkapcsolatokhoz szükséges szavakat: kompromisszum, tolerancia, elfogadás. Persze ha ezekben csak a megalkuvást látjuk, akkor tényleg jobb azt a puzzle darabot eldobni. Persze ha közben rájövünk hogy igen a társas élet nemcsak önmagunkról szól, akkor elgondolkozhatunk azon, hogy érdemes-e a saját puzzle-nk összes darabját kirakni, hiszen akkor már nem lesz hely benne egy másik darabnak.

csak ez mert ez olyan megnyugtató

Úgy leírni egy történetet, hogy lehet senki nem olvassa, könnyebb mintha tudod hogy egyszer majd valaki olvassa.

Hol is kezdjem. Kiléptem egy kapcsolatból, mely hazugságokkal teli volt. Nem önszántamból, inkább így alakult. Meghozni egy döntést nem nehéz, de fenntartani nehezebb, még ha tudod is hogy a végén neked lesz jobb. Ahogy lenni szokott először a párkapcsolatod, majd a munkád megy tönkre, hogy kezdhess mindent elölről, hátha tanultál hibáidból. Mondják az okosok mások hibáiból tanulnak, a kevésbé okosok meg a sajátjukból sem. Szóval munka és társ nélkül, hova is keveredhet egy ember. Istenhez. Közben mégis csak alakult magányos életem. Új ismeretség, új barátság, új ragaszkodás, új társ. Nap nap után a géphez kötött, óráról órára a chathez szegezett. Napi pár óra chat és azt hiszed ismered azt aki a másik oldalon ül, vagy áll vagy fekszik. Majd egy személyes találkozás, egy nyugodt kis családias központban meggyőz arról, hogy jó helyen vagy, hogy megtaláltad az otthonod. Megfog ez az érzés és többet és többet akarsz. Nem elég már a pár nap, egy életet akarsz benne megélni. S mikor benne vagy nem számít sem idő sem tér, csak az érzés: otthon vagyok. Persze közben egyre jobban ragaszkodsz, akár még szerethetsz is, s mikor már nem elég a beszéd, kell a test. Kellenek a vágyak megélése. A titkosság növeli a vágyat, a röpke légyottok boldoggá tesznek. Azt hiszed ez az élet és ezt akarod. A kötelező távollét csak növeli a vágyat. Az újra találkozásnál többször is megéled éjszakákon át, és hiszed hogy ez az élet. Majd jön a következő lépcső, az együttélés. Eleinte fenntartod az illúziót, minden olyan mint az elején. De már mégsem, hiszen együtt kelsz, fekszel, hallod a test hangjait. De mégis ragaszkodsz. Egy idő után jobban belelátsz a másik életébe, hiszen már nem egy arc nélküli chat társ, hanem hús vér ember. De te mégis ragaszkodsz ahhoz akit megismertél, akit megszerettél. Az első pofon, hazugság nem térít észhez, tartod magad az illúzióhoz, és éled tovább álmaidat mert annyira akarod. Eltelik az első év, majd jön egy nagyobb pofon. A sok átbeszélt óra, mikor a társad megbánja amit tett, s még ha tudod is, hogy nem így kellene dönteni, adsz esélyt mert félsz a magánytól, a valóságtól. Próbáljátok rendbe tenni, ígérgettek fűt fát, boldogságot bizalmat és mindent. Eltelik még két éve, kész családdá lesztek, majd jön a második pofon. Akkor talajt vesztesz, nem tudom mi igaz, mi vélt s hogyan tovább. De kitartasz, vársz hogy a másik rájöjjön mit is akar. És igen rájön, se te el akarod hinni, mert az olyan megnyugtató. És tovább merültök az illúzióba. Jobban kötitek egymást magatokhoz, annyira mint amennyire csak lehet. S közben eltelik még egy éve. Szorosabbra fűzitek a pókhálót, s próbáljátok kizárni a valóságot. S akkor jön a harmadik pofon. Ahogy a mondás tartja három a magyar igazság. Vajon kinek hány pofon kell? S jönnek az átbeszélt éjszakák, a fogadalmak az ígéretek és te még mindig hinni akarsz, mert az olyan jó és megnyugtató. S jön a legnagyobb lépés, mikor elhiszed, hogy mindketten akarjátok és most már az a végső döntés, mely egy életre szól, mert ez olyan megnyugtató. És közben elteli két év. Majd ahogy a mondás tartja: és egy a ráadás. Jön a negyedik pofon, ami már a szívedig hatol. Ami annyira fáj, hogy már hinni sem mersz, mert már nem olyan megnyugtató. Valahol belül érzed, hogy nem megnyugtató, de elhessegeted, mert az viszont megnyugtató. Kicsit még reménykedsz, kicsit még hiszel, majd rájössz mindez illúzió, hiszen csak te akarod. És örök szabály: egyedül nem megy. Nem menthetsz meg egy álmot, csak mert te látod a jót, csak mert te hiszed a jót. Ketten kellenek hozzá egy helyen és egy időben. Mert a tér és idő mégis csak számít. S mi az ami megmarad, semmi más csak az üresség, amit be kell tölteni egy újabb álommal. Ez életünk nagy feladata, semmi más, csak ez mert ez olyan megnyugtató.