Amikor leszállt a repülő, és
kikerültem a reptér elé az utcára, akkor fogtam fel valójában, hogy immár
harmadjára élhetem meg álmomat. Csapatunk több felé oszlott, így három
különböző helyre és időpontban érkeztünk. Én az első csapatba tartoztam, mert
Vridnavana a szívem csücske, vagy az egésze. Mivel két évig amit lehetett
félretettem erre az útra, úgy gondoltam, hogy ez is belefér. Vagyis bele kell
férnie, mert Vrindavana nélkül nekem India szinte semmit sem ér. Persze ez némi
túlzás, de kell nekem mint só a tengernek. Szóval felültünk a reptéren a
buszra, s útnak indultunk. Ami elsőre meglepett, hogy nem éreztem semmi különös
szagot. Pedig Indiának van szaga. Sokaknak büdös, szerintem egyszerűen más. Más
a levegő, a füst, a benzin és minden egyszerűen más. Vannak akik félnek a
másságtól, a nem megszokottól. No engem inkább vonz. Egy ideig nézelődtem a
buszból, mert India napról napra más, nem hogy így két év után. Az első
megállónál örömmel vettem a már szokásosnak mondható chipsemet. Egyszerűen
imádom a kis különbségeket. Itt van Spanish Tomato chips. Nem értem, hogy mi
alapján döntik el a cégek, hogy milyen ízesítést hol forgalmaznak. Mert ha
előzetes felmérés alapján eldöntik, hogy Európában az emberek ezt az ízt nem
szeretik, akkor én tuti Ázsiában élek, mert meg sem kérdeztek és még ízlik is.
No meg érdekes, hogy a harmadik világban a chips krumpliból van. A szeletek nem
olaj áztatta, átlátszó kis ostyák, hanem rágható vastagságú, és egybe állagú
karikák. Tehát mi nyugaton ebből is szart kapjuk, sebaj jó az nekünk fogyasztói
társadalom. No de a chips evés után elnyomott az álom, hibába minden
érdekesség. Közben egyre hidegebb lett, ami eleve nonszensz. Indiai emlékeimben
akár hogy kutatom egyszer sem fáztam. Már az összes létező dolgot magamra
vettem, de ez is kevésnek tűnt. Egy idő után már azon agyaltam, hogy lesz ami
lesz én előveszem a hálózsákot. Lehet, hogy a fáradtság tette, de igazán
szenvedtem. Aztán egyszer csak megláttam Dénest, a tevét (én neveztem el
Dénesnek, és senki sem tud arról meggyőzni, hogy nem Dénes, mert ő egyszerűen
Dénes).
Így aztán már vacogva, de nem tudtam betelni az utcák, az emberek, az
épületek látványával. Igen szegényesebb, mint nálunk (persze nálunk is lehetne
ilyen szintűt találni), de én akkor is csodálattal néztem, és jó volt látni a
boldog arcokat, és az integető gyerekeket, mert ők igazán örülnek, hogy mi oda
megyünk. Legalább annyira mint mi. És nincs annál jobb mikor mindenki örül a
másiknak, míg így ismeretlenül is. Éreztem, ahogy nő az itt eltöltött percek
száma, úgy kerülök távolabb az otthoni dolgoktól. S ez jó, mert ez is volt a
célom. No megérkeztünk szállásunkra. Volt némi kavarodás, mert hát Indiában
semmi sem probléma és mindig minden megoldható. Így egyből egy gyors szállás
cserével kezdtük, mert az egy dolog, hogy nem volt külön fürdő, de sajna az
ablakot sem leltük a szobákon, mert hogy egy pince volt lent a mélyben. A másik
szálloda már ismerős volt, aludtam ott egyszer egy éjszaka. Nem nagy, de két
embernek elég és tiszta. Igazából ennél többre nincs is szüksége az embernek, de
ezt a nagy nyugati életben már elfeledtük. Szobatársammal mindketten az ágyba
estünk, próbáltunk felmelegedni, de van az a pont amikor ez lehetetlennek tűnik
és az orrod hideg marad minden körülmények közt. Voltak akik elmentek ebédelni,
nekem maradt még az utazásról, így én ezzel nem töltöttem időmet. Este pedig
eljutottunk a Krisna-Balarama Mandirba, ahol újra köszönetet mondhattam, hogy
beléphettem erre a szent helyre és egy hetet eltölthetek itt az Urakkal.
Szavakkal sem leírni, sem elmondani nem lehet, mert a hálát csak érezni lehet
és nem kifejezni, egyszerűen csak állni és nyelni a könnyeidet amíg bírod,
aztán pedig kiengeded, hiszen ami bent van az kint is van, titkolni úgy sem
tudod, mert Istenke mindent lát amit akar…
