Mert a menekültek nem tudnak kerítést mászni?

Sokat gondolkoztam, hogy alkossak-e véleményt többek közt azért mert igazán érzékeny téma, meg hát én is őrlődök és dőlök hol erre, hol meg arra. Az egyik oldalam (Teréz anya szindróma) azt mondja, hogy természetesen az erősebb dolga, hogy a gyengébbet, az elesettebbet támogassa. És jelen esetben hazánk az erősebb (látszólag). A másik oldalam viszont azt tanácsolja, hogy a segítőkészség nem egyenlő a hülyeséggel. Szóval a tény, hogy jönnek hazánkba a menekültek, bevándorlók, átvándorlók ha akarjuk, ha nem. Lehet hisztizni, hogy de miért is engedjük be őket: nos aki az Unióra igennel szavazott, talán túl kellett volna azon látnia, hogy így Európa része leszünk. Mert hát mi sosem leszünk Európa része, mi mindig a határ leszünk, és így leginkább csak  kötelességünk van. Persze lehetett volna, hogy mi szabjunk feltételeket, de ehhez tökösnek kellett volna lenni, no meg nemzetileg igazán össze kellett volna fognunk. De ugye ismerjük nemzetünket?! Szóval jönnek, itt vannak.

Mély sóhajjal írom le ezeket a sorokat, de.

Sajnos nem nagyon lehet elkülöníteni a tényleges menekült státuszú bevándorlót, a pl. büntetés elől menekülőtől. Azt sem lehet eldönteni, hogy papírok nélkül melyik országból jönnek. Persze aki tényleg menekült az hozza a családját és hozza a papírjait mert neki nincs titkolni valója. De ő is be van tojva, mert látja az ellenségeskedést a szemünkben, mert gyanakvóak vagyunk és nekünk európai fehérnek majdnem egyforma az arab, az indiai stb. Aztán itt van a kulturális különbség is. Mi jogon mondja rájuk  egy „elit” európai, hogy ezek csürhében jönnek, mint az állatok. Náluk sokkal nagyobb a családi összetartás, és amit mi csürhének látunk, az nekik az ötödik, hatodik unokatesó, mert ott még van családon belüli összetartás. És igen árulják a piacon a konzerveket, amiket a mi adónkból adnak nekik. De istenem, valaki elolvasta az összetevőket? Egy iszlám hitű nem eheti meg egyiket sem, hiszen az ipari szalonna mégis csak sertést rejt. És persze ilyenkor lehet azt mondani, hogy ugyan már ha éhezik csak meg eszi, és mégis milyen hülyeség már hogy nem esznek sertést, örüljenek, hogy kapnak valamit. És persze talán  igazuk is van a kötekedőknek, de aki soha nem evett ilyet és nem ad a gyermekének sem, akkor azt azért ne feszítsük már keresztre csak azért mert jó keresztény módjára "kétpofára" tömjük magunkba a sonkát húsvétkor. Utálom, hogy az éremnek mindig két oldala van. És utálom, hogy sokan nem akarják ezt a két oldalt látni. Mert igen ott a másik, aki azért jön el mert ott épp körözött bűnöző, és hiszi, hogy megmenekülhet (nyugi a karma őt is utoléri). És a liberálisok ezt nem akarják látni. Igen könnyű a ház falai közt online írni, hogy milyen embertelen is a kormányunk, és hogy milyen primitív az országunk, hogy vannak akik nyíltan kimondják azt, hogy ide ugyan ne gyertek. Hát én innen Debrecenből üzenem, hogy bár nem lakok a tábor közelében, de igazán átérzem azok helyzetét, akik ott élnek és átélték a minap történteket. Szóval kedves 100%-ban bevándorló pártiak lehet közelebb költözni, hogy ne csak egy rózsaszín ködös világmegmentő mese főhősei legyetek. Tessék jönni ételt osztani, ruhát adni, mert igen van köztetek akik ezt megteszik, és még mindig vannak illúziójuk de közelednek a föld felé két lábbal. És persze ugyanígy invitálom a 100%-ban idegengyűlölőket is (mert annak a rohadt éremnek még mindig két oldala van) és nézzenek az anyja karján ülő kisgyermek könnyes szemébe, aki nem érti hogy az emberek miért kiabálnak,  verekednek pedig neki anyu azt ígérte, azért jönnek el a megszokott környezetükből mert itt béke és nyugalom van.

Szóval bennem is kettősség van, mert igen menedéket adnék annak aki rászorult, és igen visszazavarnám azt aki nem az, aki ott sem élte megfelelően emberi életét.

Összegezve egy valamiben biztos vagyok: amikor én Indiában vagyok hetekig, nem zavargok, nem hőbörgök, meghúzom magam, mert ott csak vendég vagyok, és értékelem, meghálálom, hogy erre a rövid időre befogadnak engem…

Mindenki nyugodjon le.. szülinapom van és nutellám is

Galamb-bevándorló-honfoglaló reggel...

Aki ismer tudja, hogy szeretem az állatokat, de a madár és a hal nem a kedvencem. A szemük sem áll jól (oldalt van) és nem lehet velük szembe nézni. És én szeretem látni a másik szemét, na nem azért mert a lélek tükre, hanem mert illik a másik szemébe nézni néha ha hozzá beszélek. Persze ettől még nem bántom és meg sem eszem őket. Ezért is választottam az erkélyemre a galambkímélő szúnyoghálósító programot. A korlát alá szép dísztéglákat állítottam, hogy ott se tudjanak bebújni (mert ezek jönnek mint az oroszok). A fal és a korlát közt maradt egy kis rés, de ezt nem bántam, mégse legyen már saját börtönöm az erkélyem. Ezidáig okom sem volt panaszra. De jött a vihar. 

Hajnalban közeli búgó berregő hangra ébredtem. Elhessegettem a gondolataimat, mert hogy galambbiztos védelmi rendszerem van. De csak hallottam tovább a hangokat, plusz egy kis kanálcsörgést is. Rendben itt a betörő aki a reggeli kávémat készíti, de kedves... Igen a szívem a torkomban dobogott miközben a szobám ajtajához léptem, az árnyék ami beszűrődött két lábnak felelt meg, ami épp az ajtó előtt áll. Egy pillanatra megálltam, de bátorságot erőltettem magamra: ez csak az otthagyott papucsom lehet (hiszen nem lehetek annyira hülye, hogy éjszakára nem zárom be az ajtót?!). Mint egy harcos amazon feltéptem az ajtót, hogy a meglepetés erejével hassak, a papucsok jól össze is szarták magukat. A konyhában sem láttam a kávét kavargató betörőt, így az erkély felé vettem utam, mert a hangok továbbra is csak jöttek. És igen: két galamb az erkélyen beszélgetett. Egyből visszanyertem bátorságom, önbizalmam, hiszen nagyobb vagyok és nekem elől van a szemem. Aztán persze mikor szembesültem azzal, hogy a résen ugyan bejöttek, de ők ott ki nem találnak kétségbe estem. Gyors telefon, de segítőm sem egy "galambbátor" ember. Próbáltam megmagyarázni az ablakon keresztül, hogy ott oldalt menjenek ki, ha már bejöttek, de ezek csak vergődtek a hálón fennakadva. Első felindulásomban mondom fogom kivágom a hálót és menjetek. De rájöttem, nem vagyok a pénztárcám ellensége, még ha üres is ezekben a napokban. Tehát csavarhúzót elő, kapucnit a fejre és ki az erkélyre. Közöltem velük, hogy nem bántani akarom őket, hanem segíteni jöttem. Eszembe vésődött a mondóka: minden csavar minden zár jobbra nyit és balra zár. De ilyenkor tudja a fene merre van a jobb, meg a bal.. Szóval tekertem, csavartam, lazítottam. Aztán kitámasztottam a keretnél, hogy jól lássák merre kell menni. Zavarukban az egyik megtalálta azt a rést ahol bebújt és ő szépen, kecsesen távozott. Csak épp társának nem árulta el ezt a trükköt. Itt kérek elnézést a férfiaktól, de tuti ő volt a hím aki itt ragadt, mert a nők ha menekülni kell akkor igazán ötletesek és bármire képesek, ez meg csak vergődött tovább. Mint jó pszichológus leültem és elmagyaráztam, merre van a szabadulása útja. Azt hittem érti, mert párszor kacsintott rám. Hagytam lenyugodni, hátha egyedül jobban megy neki a gondolkodás és a terepszemle. Húsz perc után láttam, hogy ő bizony világát nem tudja. Így újra kimentem a bátorságot adó kapucnimban, az erőt adó csavarhúzóval és a galambbal szemben levő szúnyogháló panelt is kilazítottam, közben figyelve lelkivilágára folyamatosan beszéltem hozzá. Majd a szobából hangosabban irányítottam, de ő még mindig csak állt a szélén és nem mozdult. Ekkor újabb fegyvert vettem elő: seprű. Na ezzel kissé megtoltam és tessék lássék annyi esze volt hogy ne zuhanjon, hanem repüljön: husssss.

Kijelenthetem, hogy egy heroina vagyok, mert a galambok félelmükben azon kívül hogy összeszartak mindent, támadásba lendültek és csapkodtak, és van karmuk meg csőrük és a szemük sem állt jól de tényleg.. Reggel negyed kilencre annyi adrenalint termeltem, hogy ha nem lenne téliesen hideg, akkor engem csapolna a Hell és a Bomba gyártója. Valamint, ha egyszer a galambok nálam akarnak lenni akkor nem ismernek akadályt. Viszont ők egy valamit nem tudtak: akadályt én sem ismerek, és pánikhelyzetben az agyam még gyorsabban jár mint alapból, mert hát: I am not princess, I am a Khalessi...

A neten is boldogat kívánunk, anyu!

Honnan jövünk, hová tartunk…egy gyermeknapi ételosztás margójára

Évente többször van kiemelt ételosztásunk, de a legjobban mindig a gyereknapra készülünk. Valahogy nálunk a karácsony nem annyira hangsúlyos. Van köztünk olyan, aki egész évben erre gyűjt játékokat, adományokat és minden jót. Ilyenkor mindig korán kezdünk, mert dekorálunk is. Szerettem volna hélium lufikat, de darabját 300 forintért töltik meg. Ezt a pénzt meg sajnálom rá, mert ebből 3 heti kenyéradagunk megvan. Szóval maradt a jó tüdőfújás, ennek is megvan a maga sajátos hangulata. Valahogy a lufi épp ahogy a palacsinta kihozza a felnőttekből a gyermeket. Persze a készülődésnél mindig idegeskedünk, hogy jó idő lesz-e, és ha jó idő akkor nem kapnak-e vagy kapunk-e napszúrást. Eddig minden évben jó időnk volt, most sem volt ez másként. Volt minden: arcfestés, játék, könyv, ruha, étel, édesség, tea, csoki, gólyalábú ember meg zene. Jó nézni ahogy a gyerekek futnak a játékokhoz, és látni az örömöt. Persze a mécses el szokott törni, mert a másik elvette, vagy neki épp abból nem jutott. Nehéz a szülőnek megmagyarázni, hogy ez miért is van így. És hogy miért is? Mert a személyünkkel mutatunk példát. Ha a gyermek azt látja, hogy két felnőtt nő képes egy pár csizmán összeveszni, úgy hogy a pár egyik fele nála, a másik meg a másiknál, akkor  mit is várhatunk tőle? Majd mint az oviban odajönnek hozzám,hogy tegyek igazságot. Nos nem ismernek ők engem. Elkértem mind a két féltől és nemes egyszerűséggel közöltem, hogy egyikőjük sem kapja meg. Itt szépen a tudatalattimból előszedtem a nevelőtanári tudásomat és akkor legyen a megvonás, megszégyenítés. Persze közöltem, hogy egy szót sem akarok hallani arról a bizonyos csizmáról, mert hogy ez röhej. Egyfelől tényleg az, másfelől meg szörnyű hogy a mai világban van ilyen. Harmadrészt meg a gyermekeik mit tanulnak: ha nekem nincs, neked sem legyen? Azt hiszem először meg kell tanulni adni, hogy aztán fogadhassunk. Nagy igazság, hogy kapni csak úgy lehet, ha tudsz adni. De ebbe a filozófiai tételbe nem mentem bele, mert figyelnem kellett mindenre. Pl tomboláztunk is, mert hogy voltak nagyobb ajándékok és nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan adhatnánk oda megfelelően. És hát a csizma ügy ezt meg is erősítette bennem. De hát így is egy család többet kapott, és lett is felháborodás, majd a csizmások is odakerültek. Így a végén már felemeltem a hangomat, ami kimért volt, de erőteljes egyben. Ezen eseménytől eltekintve jó volt minden, örömteli arcok itt és ott, felnőttek akik megkönnyebbültek, hogy az ő gyerekeinek is jutott a gyermeknapból. Voltak új segítők, meg régiek kicsik és nagyok. Mert mi mindig ott vagyunk: télen nyáron, hóban, napsütésben, esőben, szélben…