Először édesapámtól hallottam a
Black Sabbathról, és már akkor is öreg együttesnek tűnt. Lekötött, tetszett és
tudtam, hogy ők valami nagyot alkotnak, mindenesetre meghatározó zenei alapot
adtak ízlésemnek. Így amikor felröppent a híre, hogy jönnek és hogy most aztán
tényleg utoljára, nem volt kérdés hogy megnézzük-e. Elsők közt vettük meg
online e-ticketünket és csak vártunk. Aztán mert az élet nem áll meg,
következett egy nem várt fordulat és így fájó szívvel, de megváltunk a
jegyeinktől. Aztán, mert hát semmi sincs véletlenül, a fordulat visszafordult
és mi ott álltunk (valójában ültem a net előtt) jegy nélkül és láttuk, hogy a
közösségi oldal forr a készülődéstől. Majd döntést született: nekünk ott kell
lennünk. Így következett a jegyvadászat, profilkép, adatlap nyomozás, mert nem
bízunk már sem másban sem magunkban, de legvégül jegyek pdf-ben az online
zsebükbe kerültem vasárnap estére. Majd hármat aludtunk és harcra fel. Sokat
tartottak attól, hogy lassú lesz a bejutás. Nos sok mindent el lehet mondani a
Sportarénáról, de azt hogy nem 100% a szervezésük/rendezésük nem. Így én
nyugodt voltam, az előzenekar pedig nem érdekelt (kövezzen meg érte bárki), nem
siettem, de így is 20:20-ra már bent is voltam. Összeszedtük egymást, hiszen
van aki Szegedről jött, én meg Debrecenből és persze pestiek is voltak. Az
emberek összes létező életkora felvonult: 14-70-ig vagy még tovább. Mi küzdelem
nélkül beléptünk a normál állóhelyünkre, ahol egyből láttam, hogy sokat nem
látok majd, de hát nem tehet senki sem arról, hogy 164 cm-el áldott meg az
Isten. A kezdés 21:00-ra volt jegyezve, és fél füllel hallottam, hogy
reménykedjünk nem késnek. És nem kellett csalódnunk, mert 20:59-kor már fel is
csendült az intro. Igen a kölcsönös tisztelet fontos és sokat számít, hiába
állsz a színpadon becsüld azt aki eljött időt és pénzt áldozva Rád. És Ozzyék
ezt szépen közvetítették felénk. A tracklist-et már pár napja meglestem és
végighallgattam, így meglepetések nem, csak várakozások voltak. Ozzy kortalan hangja
fél perc alatt megtöltötte a termet, ha becsuktam a szemem megszűnt a tér és az
idő, pedig az utóbbi már eljárt felette. Ettől függetlenül mozgott, járt fel-alá
és lelkesített bennünket. Megjegyzem utóbbira aligha volt szükség, mert a
lelkesedésünk level 10-en mozgott. Többször is bemutatta zenész társait és a
nép egyszerre üdvözölte őket. Néha a kivetítőn el-elkaptam egy kedves mosolyt,
melyet nekünk szánt, és ettől mi is mosolygósra fogtuk. Tudtam, hogy nem sokkal
lesz hosszabb az egész, mint másfél óra, és én egyáltalán nem róttam ezt fel,
hiszen az ő korában, egészségi állapotában igencsak becsülendő. Valahol bennem
volt, hogy tudom hogy The End, de ennek itt most még nem lehet vége. Mikor
felcsendült a Dirty woman, súgólistámról tudtam, hogy már csak egy dal van
hátra, amit én nemes egyszerűséggel csak A dal-nak nevezek. Belül kértem
Ozzy-t, hogy le ne menj, mert nem bírsz visszajönni, de nem kellett aggódnom,
hiszen tapasztalt vén róka ő már, így egy-két perc taps után ő is és mi is
egyszerre skandáltuk: One more Song! Majd elkezdődött. És igen ekkor már az
ülők is álltak, és állók is ugráltak és előkerültek a kép/hang felvevők, mert
azt ugye nem szabad, de azért mégis mindenki meg akarta örökíteni ezt a
végjátékot. Hála az égnek az enyém jelzett, hogy kevés a tárhely, így nem
zavarta meg a tökéletes pillanatot, amikor több ezer ember egyszerre lélegzik,
egyszerre ugrik és szívük egyszerre dobban!
Aki tudja adja át: Ozzy köszönjük
szép búcsú volt ez!
