Fesztivál körkép: Campus Debrecen

A „vidéki” kis fesztiválok közül bizton állítom, hogy az egyik legjobb fesztiválról beszélhetünk. Bár a helyszín választásával nem értettem sosem egyet, de elfogadom, hogy így a legcélszerűbb. Nekem a fesztivál együtt jár egy szabadságérzettel, és ha be vagyok zsúfolva akkor ezt nem élhetem át. És ha nem vagyok szabad, akkor mi is vagyok?! Na de félretettem személyes igényeimet (mint oly sűrűn) és már a nulladik nap átvettem jegyem, este pedig bevetettem magam a forgatagba. A kerékpár tároló szervezettségét érdemes megemlíteni, mert igazán profi szintre fejlesztették. És minden a megszokott helyen. Csukott szemmel is megtalálom a lángososot. Két koncertet vártam: Vad fruttik és HS7. Utóbbit mert hát utolsó koncertjük egyike. Ez az év még a Subcribe búcsúzásával is jár. Bár valahogy úgy érzem lesznek még itt utolsó utáni koncertek, akár a Nyersnél (de ne szaladjunk még a Szigetre). Nosztalgikus, megkönnyezős volt a HS7 koncert. Előjöttek a rég felejtettek emlékek. Kerestem a megszokott arcokat, pedig 222 km választ el Szegedtől. Egyszer mégis meg kellett állapítanom, hogy mindenkinek van valahol egy hasonmása. De hogy épp itt, épp ezen  koncerten az több mint gyanús. Közelebb léptem és láttam, igen a jól ismert arc, akit már több mint 20 éve nevezhetek barátnak. Örömködés, ölelkezés és pár szóváltás, mert ennyi idő utn már fél szavakból is értjük mi egymást. Aztán pedig  Vad Fruttik. Nem létezik még egy olyan magyar együttes, aki ennyire közel állna hozzám. Mintha belőlem szólna, mintha ismernék az összes gondolatom, érzésem, fájdalmam, kérdéseim. Tőlem nekik, tőlük nekem: valahogy teljes egésszé válok velük. Már a beállásnál, hangolásnál ott voltam. Figyeltem ahogy együttműködnek a hangtechnikusokkal. Aztán felcsendültek az első ütemek. Még a press-es kollégák is mosolyogva fényképeztek, énekeltek és ugráltak. Pedig mi kérem dolgozni mentünk oda. De az az energia, ami a zenéből árad, az a löket mit Marci még hozzátesz igazán magával ragadó. Így két szám után ki is mentem a tömegbe, hogy jobban érezzem, halljam, lássam. Bár bevallom, szemem többet volt behunyva mint nyitva, mert valahogy nem kell látnom ahhoz, hogy igazán átéljek. Az emberek énekelték a szöveget, nem tudom ki mit ért belőle. Láttam, hogy buliznak és akár boldognak is tűnnek. De ha mélyebben figyelsz akkor rájössz, a szövegek nem  boldogságot tükröznek, bár mindben fel lehet lelni valamiféle pozitívumot, de megértésem szerint könnyekkel és szomorúsággal teli bizakodó gondolatok ezek. Így volt mikor könnyezve mosolyogtam, mert már magam sem tudtam, hogy most sírnom vagy nevetnem illene, így inkább hagytam, hogy minden történjen magától. És jött is ösztönszerűen. Persze ahogy leléptek a színpadról, jött a vissza-vissza és csalódást nem okozva vissza is tértek. A koncert után Marci a legegyszerűbb nemességgel közölte, hogy autogram osztás és közös fotózás is lesz. Én megszédülve álltam, hogy nekem még kellene valami, de ugyan mi. Majd gondoltam egyet, hogy Marci könyvét megveszem és kérek egy aláírást rá. Bár már van egy példányom a lakásomban, de előre nem terveztem dedikálást (nem jellemző rám, azt hiszem életem során 3 aláírást gyűjtöttem be, bár már egy sincs meg). Szóval Döme ki is rohant a kocsihoz, de könyvet nem lelt. Addig egyre többen kértek meg, hogy fotózzam őket le Marcival, így adta magát a dolog és lett egy közös selfiefotónk, ahogy a fesztiválozóktól már megszokhattuk. A többi nap a megszokott módon zajlott le. Kiemelkedően jónak tartottam még a Zagar formációt, bár ez sem lepett meg, mert jól ismerem a profizmusukat. A többiek pedig hozták a tőlük megszokott papírformát…

Fesztivál körkép: Balaton sound

Eddig egyszer voltam ott és most. Hat éve Moby-n, most pedig a Faithless küldte hívó szavát. Nem az én világom, így a tervezés eszerint történt. Érkezés koncert előtt másfél órával, távozás koncert után egy órával. Tudtam, hogy ebből a közegből ennyi épp elég lesz. Az érkezés zökkenőmentes volt. Leszállva a tömeget követtük, mert kitáblázva azért nem volt. Persze a Balaton partra menj és csak megtalálod! Látható, hogy ez a fesztivál nem az alsó rétegnek szól. Szép fiatalok mindenhol, a legmenőbb telefonokkal, lányok mű kiegészítőkkel, és amit lehet azt megmutatják. A fiúk (mert férfinak nem nevezhetem őket) tucat számra félmeztelenül, szőrtelenül. Láthatóan egy-két hónapja gyúrnak erre a megjelenésre, mert szálkás izomzatot nyomokban sem leltem fel. A lányoknál a műszempilla, műköröm épp olyan alapfelszereltség, mint ahogy az előbb említett hímneműeknél a szemöldökszedés. Nincs nekem semmi bajom azzal, ha adnak magukra, ha ápoltak, de amikor egy másik nemhez tartozónak szebben van kiszedve a szemöldöke mint nekem, kissé elgondolkozok. Lehet velem van a baj és én vagyok földhöz ragadt, de ha sötétben neki ütközök egy másik embernek, és netán a felsőtestéhez érek, szeretném egyértelműen beazonosítani, hogy melyik nembe botlottam. A kezdeti sokk után, azt vettem észre, hogy már az én fejem is a tucc-tucc ütemre mozog a szívemmel együtt. Valahogy ez ráragad az emberekre. A tánc is menne, mert egyszerűen lépegess egy helyben, a kezeddel pedig a fejed fölött végezz toló mozdulatokat. Ha van party szemüveged, akkor már be is illeszkedtél. És persze a szelfibotokat se hagyd otthon, mert ha nincs nálad akkor kitűnsz a tömegből. Körbe jártam, szétnéztem. Kifejezettem nem találtam kulturális sátrakat, de lehet napközben, nappal üzemeltek csak. Megszomjazván vettem 3dl szódát, 150 forintért. Minden cseppjét élvezettel kortyoltam és átéreztem: a víz érték. Aztán felcsendült az első ütem és kezdődött a jól ismert zene. A Faithless akár lehetne a tucc-tucc zene őse is. De ők azért ennél többek, a maguk 20 évével. Ha jól számolom most láttam őket harmadjára és ismét nem okoztak csalódást. Épp úgy nem, ahogy az sem, hogy a résztvevő tömeg 80%-ának fogalma sem volt, hogy mibe csöppent. Leszűrtem ezt a szöveg nem tudásából, meg abból, hogy felkészületlenül érték őket a ritmus váltások. Sok ismerősömnek mondom, hogy ha tehetik nézzenek meg egy „ilyen” stílusú koncertet, mert meglepődnének. Persze a rocker arcok elzárkóznak, pedig ha tudnák milyen gitárok, dobok szólnak itt. Na de a korlátoltsággal semmit sem tudok kezdeni. A koncert vége után, jött még egy körséta, aztán pedig az állomásra indulás. Emlékszem Moby után iszonyat tömeg volt az állomáson, most kevesebben voltunk, így ülőhelyre is volt esély. Felszállást követően fülemben és szívemben a ritmusos tucc-tucc álomba nyomott. Szinte csak Budán ébredtem meg. Hogy közben a vonaton mi történt azt nem tudom, de egy biztos: a vonat padlója olyan mértékben ragadt, hogy szinte kézzel kellett feltépni a szandállal a lábamat. A Déli pályaudvarról, éjszaka taxi és séta a Nyugatiba. Majd egy kis várakozás után személyvonattal vissza Debrecenbe. Így telt el 24 óra az életemből. És hogy átutaztam-e a fél országot hivatalos iratok nélkül? A válasz igen, bár így legalább nem hagytam el…