A „vidéki” kis fesztiválok közül bizton állítom, hogy az egyik legjobb fesztiválról beszélhetünk. Bár a helyszín választásával nem értettem sosem egyet, de elfogadom, hogy így a legcélszerűbb. Nekem a fesztivál együtt jár egy szabadságérzettel, és ha be vagyok zsúfolva akkor ezt nem élhetem át. És ha nem vagyok szabad, akkor mi is vagyok?! Na de félretettem személyes igényeimet (mint oly sűrűn) és már a nulladik nap átvettem jegyem, este pedig bevetettem magam a forgatagba. A kerékpár tároló szervezettségét érdemes megemlíteni, mert igazán profi szintre fejlesztették. És minden a megszokott helyen. Csukott szemmel is megtalálom a lángososot. Két koncertet vártam: Vad fruttik és HS7. Utóbbit mert hát utolsó koncertjük egyike. Ez az év még a Subcribe búcsúzásával is jár. Bár valahogy úgy érzem lesznek még itt utolsó utáni koncertek, akár a Nyersnél (de ne szaladjunk még a Szigetre). Nosztalgikus, megkönnyezős volt a HS7 koncert. Előjöttek a rég felejtettek emlékek. Kerestem a megszokott arcokat, pedig 222 km választ el Szegedtől. Egyszer mégis meg kellett állapítanom, hogy mindenkinek van valahol egy hasonmása. De hogy épp itt, épp ezen koncerten az több mint gyanús. Közelebb léptem és láttam, igen a jól ismert arc, akit már több mint 20 éve nevezhetek barátnak. Örömködés, ölelkezés és pár szóváltás, mert ennyi idő utn már fél szavakból is értjük mi egymást. Aztán pedig Vad Fruttik. Nem létezik még egy olyan magyar együttes, aki ennyire közel állna hozzám. Mintha belőlem szólna, mintha ismernék az összes gondolatom, érzésem, fájdalmam, kérdéseim. Tőlem nekik, tőlük nekem: valahogy teljes egésszé válok velük. Már a beállásnál, hangolásnál ott voltam. Figyeltem ahogy együttműködnek a hangtechnikusokkal. Aztán felcsendültek az első ütemek. Még a press-es kollégák is mosolyogva fényképeztek, énekeltek és ugráltak. Pedig mi kérem dolgozni mentünk oda. De az az energia, ami a zenéből árad, az a löket mit Marci még hozzátesz igazán magával ragadó. Így két szám után ki is mentem a tömegbe, hogy jobban érezzem, halljam, lássam. Bár bevallom, szemem többet volt behunyva mint nyitva, mert valahogy nem kell látnom ahhoz, hogy igazán átéljek. Az emberek énekelték a szöveget, nem tudom ki mit ért belőle. Láttam, hogy buliznak és akár boldognak is tűnnek. De ha mélyebben figyelsz akkor rájössz, a szövegek nem boldogságot tükröznek, bár mindben fel lehet lelni valamiféle pozitívumot, de megértésem szerint könnyekkel és szomorúsággal teli bizakodó gondolatok ezek. Így volt mikor könnyezve mosolyogtam, mert már magam sem tudtam, hogy most sírnom vagy nevetnem illene, így inkább hagytam, hogy minden történjen magától. És jött is ösztönszerűen. Persze ahogy leléptek a színpadról, jött a vissza-vissza és csalódást nem okozva vissza is tértek. A koncert után Marci a legegyszerűbb nemességgel közölte, hogy autogram osztás és közös fotózás is lesz. Én megszédülve álltam, hogy nekem még kellene valami, de ugyan mi. Majd gondoltam egyet, hogy Marci könyvét megveszem és kérek egy aláírást rá. Bár már van egy példányom a lakásomban, de előre nem terveztem dedikálást (nem jellemző rám, azt hiszem életem során 3 aláírást gyűjtöttem be, bár már egy sincs meg). Szóval Döme ki is rohant a kocsihoz, de könyvet nem lelt. Addig egyre többen kértek meg, hogy fotózzam őket le Marcival, így adta magát a dolog és lett egy közös selfiefotónk, ahogy a fesztiválozóktól már megszokhattuk. A többi nap a megszokott módon zajlott le. Kiemelkedően jónak tartottam még a Zagar formációt, bár ez sem lepett meg, mert jól ismerem a profizmusukat. A többiek pedig hozták a tőlük megszokott papírformát…
