Van egy bizonyos korosztály,
réteg akinek a Cure sokat jelent és van akinek csak annyit, hogy jah tényleg a
tupírozott hajú, depressziós emberek. Hát van egy jó hírem: a tupír eltűnik, a
depresszió csak néha köszön vissza, de a zene megmarad.
Idén hazánkban negyedszer lépett
fel a The Cure. Büszkén mondhatom, hogy ebből hármat is végignéztem. Itt kérek
elnézést, hogy 1989-ben nem vettem részt az elsőn, de kérem akkor még csak 12
sem voltam. Na de, hogy állok én Robert csapatával? Nos fel tudok sorolni 20
olyan dalt amitől uuu, meg ááá hogy nagyon de nagyon. És igen fel tudok sorolni
20 olyan dalt amitől uuu meg áá de nagyon de nagyon nem. Szeretnék objektív
maradni, de nem fog menni. Szóval ahogy jött a hír, hogy fellépnek hazánkban,
már vettük is jegyeket. Jól tettük, mert gyorsan fogytak. Hogy mi ennek az oka?
Talán mert igazán régen voltak nálunk, talán mert a 40-es korosztály ilyenkor
újra fiatalnak érzi magát és érzi menni kell. Sok helyen olvashatjuk, hogy a
rendszerváltás idején a Depeche Mode és a Cure volt, aki megnyitott a zenei
kaput. Én nem tudom, de az biztos, hogy betalált a korosztályomnak.
És akkor a koncert. Olvastam,
hogy szinte minden helyszínen más setlist van, így nem keresgéltem. Úgy voltam
vele, hogy a három órás koncertből lesz olyan blokk, ami a fent említett uuu és
áá nagyon lesz. Igen három óra. Egyfelől mert szeretnek zenélni, másfelől mert
szeretnek minket. Harmadrészt, mert kismillió stílusuk van, sok-sok albummal és
sok-sok elvárással. Mert itt vagyok például én, aki elégedetten ment volna
haza, ha a Disintegration albumot eljátsszák A-Z-ig, na de ott vannak a punk
beütésű emberkék, akik egy Killing an Arab-ért vagy Fire in Caio-ért vagy a Grinding
halt-ért csak jobban megmozdulnak, és akkor a populárisabb vonalasok meg egy
Let’s go to bed-nél nem alváshoz készülődnének. És igen három órát kaptunk
Szegeden is, így mi sem adjuk alább.
Az Arénába a bejutás nem volt
nehéz, nyugiban zajlott minden. Igaz előtte keresgélnem kellett a társaságom
által bérelt buszt, mert én Pesten csatlakoztam hozzájuk és a cuccaimat csak le
akartam tenni, hogy ne okozzak a biztonságiaknak kellemetlenséget, hogy vajon
miért is van nálam ennyi minden, mikor ez csak egy koncert. Na de cucc le, és
Arénába be. Az emberek szállingóztak, hiába mondták, hogy Robert Smith kedvenc
zenekara lesz nem nagyon hatott meg bennünket. Amúgy is elképzeltem, hogy
Robert reggel ébredéskor hallgatja a Twilight Sad legújabb slágerét. Sajnálom,
de a nevükből beugrott az Alkonyat trilógia és ettől nem tudtam elvonatkoztatni,
mert erről a filmalkotásról is tudnék mesélni, de nem akarok. Szóval a fiatalok
nyomták vagy 40 percet, az énekes a plafont nézte egyfolytában, biztos volt ott
valami, forgott és mérhetetlenül Sad volt. Nem voltak rosszak, de számomra a jó
nem ez. Aztán közeledett a nyolc óra, barátok jöttek, köszöntek. Sokan évek óta
nem látták egymást és most boldogan ölelkeztek. Sokan voltak feketében és még
többen nem. Voltak tupírozottak és voltak kopasz, pocakos emberek is. 20 év
alattiak is, akik a szüleikkel jöttek, gondolom na gyere fiam megmutatom mi is
a zene, mi voltam én fiatalkoromban. A fiatal meg örül, hogy legalább van net a
telefonján, mert jó lesz azt nyomkodni majd. Szóval összejöttünk mi szegediek
az ország összes részéről és mind egyet vártunk, hogy halljuk Robertünket. És
negyed kilenc magasságában egy igazán kellemes Shake dog shake-el nyitottak.
Örültem, mert ez benne van abban a bizonyos 20 dalban, és ha ez a kezdés, akkor
utána mi lehet a folytatás?! Valahogy vagy én lettem kicsi, meg akikkel voltam,
vagy a többiek egy ősrobbanás következtében mind 180 cm fölé nőttek, de kellett
logisztikáznom, mire Robertet megláthattam. Tudtam, hogy nem a látványra
hajtanak majd, de meglepő módon a fények pont jók voltak se több se kevesebb,
pont amennyi kell és a kivetítőn, ha épp nem ők voltak, akkor igazán jó képek
jöttek össze. Persze szüleimnek és a mai fiatalságnak nyomasztónak tűnhettek
volna, de nekünk épp ez kellett. Na a kezdeti lelkesedés nem hagyott alább, mert
éreztem a feltörő libabőrt, jöttek elő az emlékek a rég múltból. Bár tény, hogy
a mai napig nem értem, hogy abban az időben miért fájt annyira élnem/élnünk?! Fogjuk
a hormonokra és a rendszerváltásra. Megnyugodva észleletem, hogy Robert hangja
nem változott, hogy még mindig tudnak zenélni és még mindig lelkesek. Tény,
hogy a Cure nem egy táncolós zene, mondjuk azt, hogy az ember lelke táncol, nem
látványosan, de annál elmélyültebben. Nyilván azoknak fura lehet ez, akik csak
úgy lekeveredtek a küzdőtérre. És itt kell megjegyeznem, hogy nem értem ez,
hogy működik. Egyik nap felébred valaki és azt mondja, na elmegyek egy Cure-ra.
Igaz nem tudom mi az, de megyek. Vagy ennyi promó jegy volt? Mert nem baj az,
hogy nem ismered a dalok szövegeit, de akkor is látszik rajtad, hogy tudod hol
vagy. Mert be kell vallanom, hogy egy-két táncos lábút megkérdeztem volna, hogy
ember te mégis hogyan, de most úgy tényleg?! Volt aki megduplázta az ütemet és
egy lightos house party dance-t nyomott. Tény, hogy teljesen más megvilágításba
helyezte a Lullalbyt, de tény hogy a Lovesongot csukott szemmel hallgattam,
mert tánctudása megtörte volna a dal hangulatát. Aztán volt, akinek nem igazán
jött le, hogy merre is van a színpad így ő mindig háttal állt. Lehet ezt így is
csak nem érdemes, főleg, hogy mindig nekünk támolygott, majd egy bocsánatkérést
nyomatékosabbá tett a lány és hopsz megfogta a mellem. Zavarba nem jöttem, de
jeleztem, hogy nem nyújtott nagy élményt így lányom kérlek menj arrébb! Szóval
jókat derültünk a tucc-tucc táncosokon, miközben már egy óra lement a
koncertből. Persze jól esik tudni, hogy hátra van még két óra, és igen hátra
volt. A One hundred years-nél érzetem, hogy a vér tényleg hömpölyög az ereimben
és ha tehetnék a bőrömön keresztül törnének ki. Ezt persze csak érti, aki érzi.
És ezzel lassan véget is ért az első blokk, amiben azért ott volt a top 20-ból
egy-kettő. Pár perc után jött a következő 20 perces blokk és még mindig a top
20-nál tartottunk. Mosollyal nyugtáztam magamban: igen jó helyen vagyok. Persze
az embereket itt sem tudtam kizárni, mert egy alak előttem többször is a
középső ujját mutogatta Robertnek és felmerült bennünk, hogy szólunk neki, hogy
ez nem a szeretlek egyetemes kézjele. Nem is értettem, de a végén
megvilágosodtam, mert hogy emberünk az utolsó blokk második számánál mozgásban
lendült, ami a Friday I’m in love volt. És innentől elvesztettem őt és magamat
is, mert ezek a számok nálam igaz, hogy a top 20-ban vannak, de ez a második
kötegben. Kicsit reménykedtem, hogy valami mélyre húzó, eret vágó számmal búcsúznak,
de hát nyilvánvaló volt, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni, és ami másnak
jó az nekem nem biztos, és épp így van ez fordítva is, így záró dalként a Why
can’t I be you-val köszöntek el tőlünk a gyógyszert és egyben kúrát adó
Roberték. Hazudnék, ha azt mondanám nem maradt bennem hiányérzet, de hazudnék
akkor is, ha azt mondanám, hogy nem volt jó. De igen jó volt, sőt tökéletes
volt, mert így teljes a kép, az életmű. És kedves szülők és emo-s gyermekek!
Mindenki nyugodjon le, ezt a korszakot is túl lehet élni és felnőttként már
mosolyogni is lehet egy telt házas dark-gotic koncerten. :)
