Mert nincsen DM eső nélkül

Lehettem vagy 11 mikor meghallottam. Igen tudom rendszerváltás volt. Százszor olvastam már, hogy ekkor nyílt meg hazánk kapuja és áradt be a nyugat. Nos 11-12 évesen elég volt annyi, hogy jó pasik, jó hanggal, jó zenével. És így teltek az évek. 

Számos koncert után elérkezett a 2017. És a fiúk, akik már férfiak újra jöttek. Persze izgalom most is volt, meg online visszaszámlálás. Közben Dave a frontember itt-ott és amott feltűnt Budapest utcáin. Vásárolgatott. Komoly, hogy az akkor tinibálványként imádott ember ruhaszaggatás nélkül megúszta. Mára már mi is felnőttünk, és rajongásunk szeretetté alakult, akár egy jó párkapcsolatban. Mert a rajongás, a szerelem szinte mindig birtokol, ellenőriz, akaratos akár erőszakos, mert része akarsz lenni a másiknak, mert azt akarod, hogy a részed legyen, akarsz belőle egy darabot vagy az egészet. A szeretet kiegyensúlyozott, stabil. Történjen bármi az ott van, mert van. A gyermekedet sem csak akkor szereted (ugye?!) ha jó. Akkor is szereted, ha elront valamit, vagy ha épp nem a legjobb gyermek. Így van ez velünk is, a felnőtt „rajongókkal”. Lehet, hogy a mostani DM nem olyan, mint régen (hogy lenne az?!) hiszen változtak, változunk. Hiszen már megteheti, hogy önmagának zenéljen, ha épp ez van magában, ezt akarja kiadni. Mi pedig vagy elfogadjuk, vagy nem. De ettől, még épp úgy szeretjük: és ők ezt tudják. Koncert előtt már nem állunk órákkal a stadion előtt. Sőt a hotel előtt sem. 

Vagy mégis? Történt ugyanis, hogy munka után, koncert előtt sétálás és beszélgetés közben a Deák térre keveredtünk. Egy padon ülve váltottuk meg a világot, majd megéheztünk. Gondoltuk, átsétálunk a Múzeum körútra, sok ott a vegán hely. Hupsz egy hotel előtt állnak emberek. Vajon ki lehet ott? Feltűnt egy-két feketébe öltözött ember. Lassan, de biztosan összeraktuk: itt bizony a DM tagjait várják. Igen ez a Ritz, és igen napközben a Deák téren látták Dave bácsit szatyorral a kezében: épp CBA-ból jött. Vajon mit vehetett, mire volt szüksége, amit a Ritz-ben nem adtak meg?! (ha lenne sajtós passom és a sajtó tájékoztatón is részt vennék, ennyit kérdeznék: mondd mit vettél?)Na de, ha már ott voltunk, akkor várjunk egy kicsit. Meg még egy kicsit és meg egy kicsit. Láttuk Andy-t, aki ugyanúgy integetett, ahogy a koncerten szokott, majd láttuk Martint és a szintijét. De Dave-re már nem volt időm, így ő kimaradt. Szóval 40 évesen elmondhatom, hogy hotel előtt vártam a „bálványaimra”. 16 évesen nem csináltam ilyet. De ezt is ki kellett próbálni. Amúgy szívet melengető érzés volt. 

A stadionhoz érkezvén ismét (ahogy minden alkalommal) leszakadt az ég. Megszoktuk már: ha DM, akkor eső is lesz. Gyorsan bejutottunk a küzdőtérre és középtájékon megálltunk. Csodálkozva néztem a rengeteg embert, pedig már megszokhattam volna a telt házat, de még mindig hihetetlen, hogy egyszerre ennyien, ott. 

Pedig 1987 óta tudjuk, hogy Music for the masses. És tudjuk a kezdés pontos és percíz. Nem váratnak: ha 20:45 akkor az bizony, 20:45. Egy gyors panoráma fotó, hogy lássa mindenki, hogy szinte mindenki itt van, majd felcsendült az intro. Erről egy rövid videófeltöltés, aztán pedig adjuk át magunkat az élvezetnek. Hogy kik voltak körülöttem és mit csináltak esküszöm nem tudom, mert szerintem csak én voltam meg a fiúk a színpadon. 

Elsőként kizártuk a valóságot a Going backwords 2017-es dalával, majd jött a So much love, mert bennünk igazán sok a szeretet. Ezek után visszautaztunk 20 évet, és 1997-ből együtt énekeltük a Barrel of a gun-t. Megy ez nekünk időutazó gép nélkül is. Közben felfigyelek, hogy a hang jó, hogy a kivetítőn látjuk a fiúkat. Feltűnik, hogy minden tökéletes. Közben persze már megvolt a Good evening Budapest, és a megszokott csípőmozgás. Mert lehet, hogy Dave 55, de ettől még tudja rázni. Kaptunk szívből jövő mosolyt, vigyort, nevetést, csókokat és puszikat: mindet amit szerettünk volna. És mi ennek még mindig örülünk. 

Ismét ugrottunk 12 évet, és egy általam nem annyira kedvelt szám a Corrupt következett. Így jobban szemügyre vettem a kivetítőn Dave-t. Igen látványosan nem fiatal. Igen megélte a mennyet és a poklot, magát a halál pillanatát. Igen látszódnak a ráncai, látszódik, hogy kevesebb a haja. Eljárt felette a kor, ahogy felettünk is. És ha ő még mindig szép (mert az!), akkor vajon magamat nézve a tükörben miért zavar az a pár ránc?! Igenis, kell hogy megéljünk dolgokat, melyek nyomott hagynak testünkön és lelkünkben. Igenis kellenek a tapasztalatok és nem, nem szabad bánni semmit sem. Főleg nem a rácokat, mert ez annyit jelent, hogy szerencsések vagyunk, hogy élünk, hogy itt lehetünk. Hiszen vannak, akik már nincsenek köztünk. És igen ekkor könnybe lábadt szemmel álltam, és hagytam, hogy lefolyjon az arcomon, mert kit érdekel, ki mit lát. 

Jött az In your room, ami már a boldogság könnyeit hozta magával. Szeretem ezt a dalt, még a klipjét is és a feldolgozásait is. És hogy miért is? Hát mert 1993-ban voltam életemben először DM koncerten az MTK stadionban. Igen akkor reggel indultunk és nem tágítottunk a stadion elől, és igen Editkével elöl voltunk, és igen mikor Dave közelebb jött volt, aki örömében megkarmolta: szegénykém. Szóval akkor is ott voltam, és most is így 24 év után. Hihetetlen, hogy közben többször is már. És több ezren teszünk ígéretet a fiúkkal együtt:  „Will I always be here”. Utána pedig hagytuk, hogy megmutassa a világát a szemeiben, (World in my eyes) mert 1990 óta még jobban tudjuk, hogy ez egy másvilág. 
Majd ismét ugrás a jelenbe, az idei albumhoz, aztán pedig következett Martin része. Aki most nem volt túl színpadias megjelenésű. 

Ja igen, az idei album fekete-pirosban nyomul (mindig bejött ez színkombináció) így Dave és Martin is ehhez öltözött. 

Szóval Martin maga a nagybetűs érzelem. Ilyenkor mindenki elérzékenyül. Kicsit magára hagyott, ázott verébként áll a színpadon, de Ő a mi verebünk. És igen, még mindig a kezével jelzi a dallamot, és igen a karján ott az a rezgő bőr, de kit érdekel. Ő a maga kis zárkózottságával, leküzdött alkoholizmusával ott áll, énekel, meghat minket, és hagyja, hogy szeressük és elhisszük, hogy ő is szeret minket, mert "It's a question of trust" (Question of lust, 1986). Aztán újra ugrunk 2017-be, a sokakat megosztó Where is the revolution dallal. Megosztó, mert sokan politikainak gondolják és erőszakosnak. Hát nem tudom, az album címe Spirit. A turné címe pedig Global Spirit. Szóval nekem ez a forradalom lelki szintet jelent, akár a dzsihad. Csak épp az emberek érdekeik szerint sok mást belemagyaráznak (vallásilag, politikailag: és ha a kettőt vegyítik, na akkor itt a világunk vége), amit sokan el is hisznek. Én inkább megmaradok a spirituális értelmezésnél és pont. Vártam ezt a dalt, mert éreztem, hogy hasítani fog és igen ütött rendesen. Aztán gyorsan visszatértünk 2009-be a Wrong-gal, ami előkészítette a nagyobb utazást és már 1983-ban találtuk magunkat. Lehet manapság viccesnek és gyermetegnek tűnik az Everything counts. És lehet a fiúk is így gondolták, mert átdolgozták. Jó volt ez így. Majd jött egy klasszikus (Stripped) 1987-ből és az örök csend élvezete (Enjoy the silence) 1989-ből. 

A hangulatunkat tovább fokozták a várva várt Never let me down again-el. 

Na ha bárki szeretne valami libabőrős dolgot, akkor keressen rá bármelyik live verzióra, mert amikor több tízezren állva és ülve kalimpálunk az valami csoda. És most mindezt fehér kesztyűben terveztük tenni. Sokakon volt és sokakon nem. Remélem készült használható felvétel is. Rajtam nem múlt, én vettem a festékboltban kesztyűt és így részese lettem megint valaminek, aminek lehet, hogy semmi értelme sincs, de nekem mégis jó. 

Egy kis szünet és jött Martin a Somebodyval. Mögöttem egy lány sikítva üvöltötte, hogy megőrül ez a kedvenc dala és hogy elbőgi magát. Hát lányom, rajtad kívül az emberek 90%-a megkönnyezi, a maradék 10% pedig letagadja. Az első sorokat üvöltötte, de aztán a lelkesedése az angol nyelv tudásának hiányában hála a jó égnek alább hagyott. Sajnos mindig van egy ilyen, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. 


És következett az örök kedvencem: Walking in my shoes. Igen ez volt az a dal, amit 1993-ban Editkével megkönnyeztünk. Pedig azt mondtam már akkor is, hogy nem leszek sírós hülye p.csa. Hát az lettem/voltam. Nem a hisztis, sikítva jajj, de üvöltős sírós, hanem a csendes, magányos könnyezős. Mára már tudom: nincs ezzel semmi baj, ettől leszek emberi és valós. 

Majd jött a tiszteletadás David Bowie előtt a Heroes-al, mert "We can be heroes, just for one day". Akár Jack Bauer a 24 sorozatban. És a mindennapi hősöknek is szükségük van egy Personal Jesus-ra, amit zárszóként meg is kaptunk 1989-ből. 

Szerettük volna, ha tovább tart, szerettük volna, ha maradnak, szerettünk volna még maradni. Miközben tapsoltuk egymást rájöttem: sose bánd, hogy valaminek vége, mert ez jelzi, hogy volt kezdete!

A koncertet, a beszámolót a legfényesebb három csillagnak szánom, ott fent az égen: Suszinak, FogasGabinak, Stekének.