Mondd és mutasd!

Két napja hallottam, hogy ismét itt a világ vége. Bibliai idézetekkel alátámasztva. Csak legyintettem. Számtalan világvégét túléltem már. Az egyiket 1999-ben. Nem hogy túléltem, hanem még gyönyörködtem is a teljes Napfogyatkozásban Szegeden. Persze közben életem egyik nagy szakítását is megéltem..tény, hogy akkor halálosnak tűnt..igaz azóta több halálos is volt. Szóval álltunk és néztük ahogy eltűnt a Nap. És ennyi. Aztán persze jött a 2000-es forduló..na ha egy évvel előtte nem akkor most tuti. Aztán jöttek a maják. Úgy tűnik igazi túlélő családból származok mert ezt is túléltem. Aztán valahogy nem követtem ezeket az elméleteket, pedig tuti Nostradamus is mind megmondta egyszer.. vagy akkor vagy utólag..de ő bizony megmondta. A lényeg, hogy az ideit nem tudtam komolyan venni, pedig a Biblia az Biblia. És hogy vagyok én ezekkel a világvégékkel? Állok elébe. Ha vége, akkor legyen vége mindennek. S hogy miért? Mert jobb ha mind eltűnünk, mint hogy páran megmaradunk. Mekkora szívás már, ha csak én maradok életben és a szeretteim nem? Igen a szeretteink. Valójában itt a lényeg. Hiszen világvégék jönnek mennek, de egy dolog állandó: a szeretet. Hol erősebb, hol gyengébb..de van és lesz, mert lennie kell. 

És hogy mit tehetünk? 

Éljük úgy a napjainkat, mintha ez lenne az utolsó, és ne felejtsük elmondani, kimutatni a szeretetünket, annak akit igazán fontosnak tartunk. 

Hiszem, hogy nem az mutatja meg milyen emberek vagyunk, hogy hányan szeretnek..hanem az, hogy mi mennyire szeretünk…és vajon ezt felvállaljuk-e, vagy csak elbújunk a falaink mögé, hogy ne sérüljünk, s mikor a világvége eljön, és a falaink megvédenek, ott állunk majd egyedül…

Az Isten irgalmazzon nekünk..avagy Sisters of DE mercy

Nehezen kezdek neki az írásnak, pedig cikáznak bennem a gondolatok és az érzések. Ha szeretsz valamit/valakit nem tudsz objektív lenni. Sokan tanácsolják: szeress okosan! Na persze, mert ez olyan egyszerű. De lássuk.

Tizenévesen valamiért nagyon fáj élni, és sokszor csak a zene ment meg. Vagy éppen a zene húz le. Ebben az életciklusban talált meg engem is a Sisters of Mercy. Nem akarok most itt belemenni történeti elemzésbe mert a google mindenki barátja.

Előzenekar: The membranes. Mert hát angolok, így nehéz is nekik, hiszen köt a punk, a skin, és igen ott a Joy Division is. Volt itt egyveleg. Az énekes görcsös volt, és igazán meredten nézett előre, középre. Néha követtem a tekintetét, hogy ugyan mit lát, de ezt sosem tudtam meg. Sokszor próbált közelebb csalni, de bevallom megrémített maga az ember. A zene csak csak megmozgatott, főleg az utolsó nóta. 

Mikor beléptem az A38-ra örömmel láttam, hogy végre egy hely, ahol az embereken azért van Joy Division póló, mert tudják, hogy az egy együttes és nem csak egy divatos megjelenés. De azt valahogy nem vettem észre, hogy mások felfedezték-e a nem kis hasonlóságot ebben a záró dalban.

Na és ami ezek után következett! Pakolás ide és oda. Közben rájöttem, hogy ezen a koncerten nem kell majd dobverőért küzdeni, mert itt igen kérem dob és basszus Macbook lesz. Igen kicsit kiábrándító..vagy nagyon, de azért ezen nem lepődtünk meg. De nyugi máson igen. 

Amikor kihozták a setlistet lelestem pár címet és iszonyat boldogság lett úrrá rajtam. A More-al nyitni mekkora már?! És aztán elkezdték. És most nem túlzok: mintha a kontrollt hallottuk volna. Na, nem a jó öreg magyar formációt, hanem a ládákat, amin a zenészek hallják magukat. Tényleg azt hittem ez csak beállás vagy valami vicc, mert Andrew Eldrich egy neon zöld pólóban volt, hozzá illő csuklópánttal. Mondom ez csak a próba. De nem! A számot lenyomták, majd lementek a színpadról. Tény, hogy én haza is mentem volna a helyükben, és akkor még azt sem tudtuk miről van szó. 

Na, nyomkodtak pár dolgot és újra lenyomták a More-t. Hogy jobb lett-e? Nem. És az öltözék is maradt. Első sorban álltam és mosollyal az arcomon néztem, csodálkoztam és hallgattam a mögöttem álló lány énekét, mert esküszöm leénekelte Eldrich bácsit. 

Hiába minden tini meghalni akarás emléke, hiába csuktam be a szemem, nem találtam sem az életérzést, sem a hangot. Vártam hátha javul valamit: de nem. Eldrich bácsi valahol a füstben eltűnt és hangja ritkábban villant meg, mint a neon szín a csuklóján. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy énekelt, pedig annyira közel álltam, hogy szinte le is köphetett volna, ha kinyitja a száját. De mintha azt is csak rágózásra használta volt. Szinte egyszer sem volt összhangban. Meg amúgy is, ha énekelek, nem rágózok, mert megfulladhatok.  Persze ha profi vagyok, akkor nem..de itt profizmus jelét nem láttam. Igaz gitáros legényünk is rágózott, ő viszont hallhatóan leénekelte főhősünket. Mondjuk, valljuk be nem volt nehéz, mert az X-faktor első rostáján kiesett volna az egykori ikonunk. Lehet ő is úgy működik, mint anno Sámson: haj levág, erő oda. A koncert végére megszoktam a neon színt, meg a flegma stílust: ezzel amúgy nem is volt bajom bár..mi vagyunk érte, ő meg értünk: ÉRTED? Közben még mindig görcsösen akartam érezni, amit akkor régen. Kezdtem olyanná válni, mint az előzenekar énekese. De még mindig nem hallottam a mély, rezgő tónust amitől Sister ez a Mercy, csak az előttem félig színpadon ülő-fekvő-messenger függő felsőtesttel vonagló lány sikongatását. Na ő az egyedüli aki szerintem nem fogta fel, hogy ez egy hakni, ez egy (nem híg fos, mert az a Manson volt a Budapest Parkban) semmi, nulla, zéró és sértően felháborító. És én tényleg igyekeztem átélni mindent, de.. 

Eljutottunk a végére. A fiúk lementek a színpadról és ahogy én küzdöttem, úgy küzdöttek a többiek, mert hát illene visszahívni őket..de minek is?! Így aztán szórványos taps, egy-egy ember kérte vissza őket: de minek is? És nem voltak rest visszajönni. De kérdem: minek is? Na jött a sokak által ismert Temple of love. Az emberek elkezdtek mozgolódni, mert hát ez így illik.. Sőt jó magyar szokás szerint majdnem verekedés lett: de emberek, ez aztán tényleg nem ér ennyit. Kicsit mintha Andrew is odatette volna magát a ráadásban, mintha hallani véltem volna a hangját, vagy csak jobban szólt a cd..nem is tudom. És aztán vége lett ennek a közel másfél óra..szenvedésnek. 

A vastaps elmaradt, és értetlenül sétáltunk ki. Felmerült bennem, hogy veszek egy cd-t az előzenekartól, mert Isten a tanúm ezek után rohadt jónak tűntek. A villamoson már hangosan olvasták a kommenteket..és kiderült, hogy a hiba nem az A38-ban volt, hanem a Nővérek saját technikusokhoz ragaszkodtak. Hát szép is a barátság, de ha lehet ezt az embert felejtsék a szállodában..

De most komolyan: 30 év után, másfél óra alatt eltemettünk valamit, ami évekig meghatározó volt az életünkben. A füsttel oda lett minden.. és igen egy dologgal ki lehet engesztelni: jöjjön el Carl! Hozza magával Nephilim ígéretét, és üvöltse le a másfél centis hajamat, szakadjon ki a szívem, és rezonáljon az összes belső szervem, hátha elfelejtem azt ami ma történt…

SZIN, az időutazás tinikorba

Vannak mélypontjaink. Mindenkinek van, mert ha van fent, akkor van lent. Ha van kint, akkor van bent, hiszen ha van fekete, akkor van fehér is. Magam részéről Istenen kívül (akire kicsit későn figyeltem fel) a zene az ami öröknek mondható.  Így aztán fekete örömmel néztem a 49-dik SZIN pénteki napjának programjait. Első perctől kezdve tudtam milyen sorrendben is megyek és hova érkezem. Igen elfogult vagyok, mert szegedi vagyok. És igen Szeged tud valamit. Egyszer egy késő nyári estén egy idős úr mellém lépett és közölte: Szeged megöl. Ki tudja? Lehet ott jó meghalni, ahol a világra jöttél?!

Ismerős útvonalon érkeztem a helyszínre, tudtam kivel, hol találkozok. Tettünk mi negyvenes lányok egy-két kört, majd elkezdtük a magunk utazását. Elsőként a Pál utcai fiúkat kerestük. A közönségben csupa-csupa ismerős arcot véltem felfedezni. Igen az idő mindenkin meglátszódott, de a szemek épp úgy csillogtak: kinek ettől, kinek attól, de boldognak tűntek. Leginkább egy kis házibulira hasonlított, nem voltunk sokan, de épp elegen. Kicsit csúszott a kezdés, viszont itt senki sem kiabálta, hogy mi a f.sz van. Valahogy eszünkbe sem jutott azokat bántani, akiket várunk, tisztelünk és szeretünk. Ugye, hogy ennek kellene a természetesnek lennie? Aztán elkezdődött. Jöttek a dallamok, emlékek. Mi is örültünk és Lecsó is elégedettnek tűnt. A tavalyi évhez hasonlóan koncert után hátra mentünk, hogy váltsunk vele egy-két szót. Többre nincs ideje, mert a Kiscsillag formációban is fellép. Szóltunk ő pedig kijött. Aztán jött a közös szelfi: „Bal felső. Jobb az. Tudom én!” majd egy nagy nevetős klikk és már mentünk is tovább. 

És Majka után jött is Marci a Fruttikkal. Hát igen, ha van aki mélyről jött és fentre jutott, akkor az ő. És igen tud magával vinni, húzni, cipelni. Mert látod a fényt, mert lehetsz te is azaz egy, na persze csak ha akarod, mert hát tudjuk, hogy nekünk amúgy senkink sincsen, és hogy a szívünk is túl nagy. De hát ezt mérte ránk az Úr, akkor cipeljük ezt az édes terhet, mert még mindig jobb ha túl nagy, mintha nem is lenne. Őt is megkerestük koncert után: gyors szelfi és gyors páros, aztán mindenki rohant Robihoz a Hiperkarmára. 

Persze maradhattunk volna 30Y-onon is, mert mai szemmel ők sem rosszak, de megegyeztünk: Robi az mégiscsak Robi. Köszönjük a 30Y-nak, hogy épp elegen voltunk a Hiperkarmán. Hát igen: Robi. És ha azt hiszed, hogy a fent örökké tart, akkor naivabb vagy a csücsörítős lányoknál, mert a fent épp addig tart, amíg a lent el nem kezdődik. És hogy a lentnek van-e alja? Igen épp addig tart, amíg el nem kezdődik a fent, persze csak ha te is akarod. Mert "mindenütt jó, de messze a legjobb" és ezt Marci is tudta, mert együtt énekelte velünk, hiszen a szálak egyszer csak összefutnak. 

Ahogy Robi végzett, mi is irányba tettük magunkat és következett Esti Kornél..na nem a regényhős. Bevallom mélyebben most kezdtem el őket figyelni, talán mert lent vagyok, nagyon lent és nemsokára fent, persze csak ha én is akarom. De ha mégsem, akkor egyszerűen kib.szom a szívemet a picsába..hiszen úgyis túl nagy..a fejem meg fáj.

Összegezve: lehet hogy sok volt az átfedés, és lehet hogy lemaradtunk erről meg arról, de ezerszer egy ilyen fesztiválnapot kívánok mindenkinek, mert jobb nem tudni dönteni erről meg arról, hogy mit is és mikor és hol, mint csak állni és látni, hogy semmi de semmi nem érdekel.