Vannak mélypontjaink. Mindenkinek
van, mert ha van fent, akkor van lent. Ha van kint, akkor van bent, hiszen ha
van fekete, akkor van fehér is. Magam részéről Istenen kívül (akire kicsit
későn figyeltem fel) a zene az ami öröknek mondható. Így aztán fekete örömmel néztem a 49-dik SZIN
pénteki napjának programjait. Első perctől kezdve tudtam milyen sorrendben is
megyek és hova érkezem. Igen elfogult vagyok, mert szegedi vagyok. És igen
Szeged tud valamit. Egyszer egy késő nyári estén egy idős úr mellém lépett és
közölte: Szeged megöl. Ki tudja? Lehet ott jó meghalni, ahol a világra jöttél?!
Ismerős útvonalon érkeztem a
helyszínre, tudtam kivel, hol találkozok. Tettünk mi negyvenes lányok egy-két
kört, majd elkezdtük a magunk utazását. Elsőként a Pál utcai fiúkat kerestük. A
közönségben csupa-csupa ismerős arcot véltem felfedezni. Igen az idő mindenkin
meglátszódott, de a szemek épp úgy csillogtak: kinek ettől, kinek attól, de
boldognak tűntek. Leginkább egy kis házibulira hasonlított, nem voltunk sokan,
de épp elegen. Kicsit csúszott a kezdés, viszont itt senki sem kiabálta, hogy
mi a f.sz van. Valahogy eszünkbe sem jutott azokat bántani, akiket várunk,
tisztelünk és szeretünk. Ugye, hogy ennek kellene a természetesnek lennie?
Aztán elkezdődött. Jöttek a dallamok, emlékek. Mi is örültünk és Lecsó is
elégedettnek tűnt. A tavalyi évhez hasonlóan koncert után hátra mentünk, hogy
váltsunk vele egy-két szót. Többre nincs ideje, mert a Kiscsillag formációban
is fellép. Szóltunk ő pedig kijött. Aztán jött a közös szelfi: „Bal felső. Jobb
az. Tudom én!” majd egy nagy nevetős klikk és már mentünk is tovább.
És Majka
után jött is Marci a Fruttikkal. Hát igen, ha van aki mélyről jött és fentre
jutott, akkor az ő. És igen tud magával vinni, húzni, cipelni. Mert látod a
fényt, mert lehetsz te is azaz egy, na persze csak ha akarod, mert hát tudjuk, hogy nekünk amúgy senkink sincsen, és hogy a szívünk is túl nagy. De hát ezt
mérte ránk az Úr, akkor cipeljük ezt az édes terhet, mert még mindig jobb ha
túl nagy, mintha nem is lenne. Őt is megkerestük koncert után: gyors szelfi és
gyors páros, aztán mindenki rohant Robihoz a Hiperkarmára.
Persze maradhattunk
volna 30Y-onon is, mert mai szemmel ők sem rosszak, de megegyeztünk: Robi az
mégiscsak Robi. Köszönjük a 30Y-nak, hogy épp elegen voltunk a Hiperkarmán. Hát
igen: Robi. És ha azt hiszed, hogy a fent örökké tart, akkor naivabb vagy a
csücsörítős lányoknál, mert a fent épp addig tart, amíg a lent el nem kezdődik.
És hogy a lentnek van-e alja? Igen épp addig tart, amíg el nem kezdődik a fent,
persze csak ha te is akarod. Mert "mindenütt jó, de messze a legjobb" és ezt Marci is tudta, mert együtt énekelte velünk,
hiszen a szálak egyszer csak összefutnak.
Ahogy Robi végzett, mi is irányba
tettük magunkat és következett Esti Kornél..na nem a regényhős. Bevallom
mélyebben most kezdtem el őket figyelni, talán mert lent vagyok, nagyon lent és
nemsokára fent, persze csak ha én is akarom. De ha mégsem, akkor egyszerűen
kib.szom a szívemet a picsába..hiszen úgyis túl nagy..a fejem meg fáj.
Összegezve: lehet hogy sok volt az átfedés, és lehet hogy lemaradtunk erről meg arról, de ezerszer egy ilyen fesztiválnapot kívánok mindenkinek, mert jobb nem tudni dönteni erről meg arról, hogy mit is és mikor és hol, mint csak állni és látni, hogy semmi de semmi nem érdekel.
