Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 4

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról..és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És én most nem kérek elnézést. 

Reggel 5 körül ismét megmérték a hőmérsékletem: 34,8. Ekkor már biztos voltam abban, hogy kihűltem. Az sem nyugtatott meg, hogy másokat ez nem izgatott. Tegnap még műtét előtt bejött egy külföldi és egy magyar tanuló srác, akik megvizsgáltak, hogy tanuljanak az esetemből. Jelzem értetlenül álltak a műtétem előtt, hiszen nincsenek tüneteim. Mondtam is, hogy max ellenpélda leszek. Ettől függetlenül, most tökéletesen érzem a tünetmentes epehólyagom helyét. Szóval miután kiderült, hogy csak nem hűltem ki, megpróbáltam saját erőmből felülni és kijutni a mosdóba. Felülés után szédülés, így visszafeküdtem. Épp kezdtem sajnálni magam, amikor a négy személyes szobába betoltak egy ötödik ágyat, mert hogy a mellettünk levő szobát elöntötte a fekália (mondom én hogy ez egyszerű szar) így a fertőtlenítés idejére szétosztották a betegeket. Na  ez nem tett jót az önsajnálatomnak, így már a hüppögés kerülgetett. Volna. Mert a hüppögéshez kell hasizom, az meg most igazán fájt. Szóval adott egy szitu amikor tehetetlen vagy, és adott lenne a pillanat, hogy bőgj, de még erre is képtelen vagy. És amúgy is egy tű áll ki a kezemből, egy valami lóg ki az oldalamból. Éreztem, ahogy kezdek kibukni (mindezt csendben) és szívem szerint kitéptem volna magamból a dolgokat és akár négykézláb menekültem volna haza. Önsajnálatomban belépett kedvenc sebészem, aki megnézte azt a kis zacsit, amibe nem tudom minek kellett volna lennie, de az ápoló szavaival élve egy korty sem volt benne. A doki rám nézett és közölte, ha ilyen jól viselkedek akár délután haza is mehetek. Na, felemeltem bal hüvelykujjamat erre mosolyogva válaszolt: értettem a jelzést. Dugiban megszabadultam a fáslitól. Ettől erőt kaptam, vagy csak elszántságot, mert közel a cél. Így szépen felültem és ülve maradtam. Majd indulás a mosdóba. Ebbe annyira belejöttem, hogy egyből mentem is fogat mosni: mennyei érzés volt. Aztán vissza az ágyba, mert valahogy a függőleges üzemmód fárasztó. Bejött egy takarítónő és megjegyezte, hogy a fáslinak nem a földön a helye. Ránéztem nem válaszoltam, de aki ismer az tudja, hogy a vonásaim ezt jelentették: és? Én kérek elnézést, hogy nem tekertem fel, pedig Évi is rám szólt amikor a bokámat javítgattuk.  És elérkezett a reggeli ideje. Így 36 óra nem evés után elmondhatom az étel hiányzott a legkevésbé. Most sem azért ettem, mert éhes voltam, hanem mert ebben láttam a szabadulásom kulcsát. Kaptam 10 db háztartási kekszet és egy bögre teát. Gyerekkorom óta szeretem ezt a kekszet. Szépen komótosan ettem, két részletben. Ezek után már hobbiból is felkeltem, sőt a teraszra is kimentem, hogy mindenki lássa: készen állok a távozásra. A szemben fekvő hölgy több kérdést is feltett nekem: pl milyenek a sebeim? Nos, bevallom, nem mertem még megnézni, de neki megmutattam a tapaszokat. Érdekelte, hogy mennyi pénzt szokás/illik egy ilyen műtétre adni. Hmm… velem aztán melléfogott, mert én ugyan nem terveztem semmit sem adni. És a terveimhez hű maradok. Bejött egy nővér és bátran megkérdeztem, ki mikor szabadít meg a bennem levő felesleges dolgoktól. A válasz: a doktor úr. Hát akkor ez a délutáni vizitnél lesz, vagyis kettőkor. Sóhajtva feküdtem vissza, mert valahogy sok mindent kiszed belőlem a járkálás..leginkább a szuflát. És jött az ebéd! Húslé és natúr krumplipüré. A húslét élből elutasítottam, pedig a nővérke közölte ez nem hús csak a leve. Mondtam köszönöm ezt is passzolnám. Majd tanácstalanul mondta, hogy az is lehet, hogy zöldségből készült. Nem is tudja pontosan. Sok buktatót láttam ebben a storyban, így még mindig ellenálltam. Ekkor flegmán közölte: ha nem ízlik nem kell megenni. Elengedtem a fülem mellett, de valljuk be büszke voltam a lányra… még ilyen sok kedves, megértő embert kérek az egészségügybe. Amúgy halkan megjegyzem, meglátogatott előző nap egy dietetikus, akivel megegyeztünk, hogy a napi vega menüt kapom és kiválogatom, mit ehetek belőle. Nos ez nem jött össze! Nem hisztiztem, megettem a krumplit. Most sem azért mert éhes voltam, hanem mert tudtam a szabaduláshoz enni kell. És jött kedvencem dokim, aki egyből nyújtotta a karját (ő nem hitt abban, hogy Isten is megsegít) amibe belekapaszkodva könnyedén elhagytam az ágyat. Gondoltam szólok, hogy a nővéreknek tartson már egy továbbképzést, hogyan is kell csinálni. Átmentünk egy szobába és mondta, hogy most kiveszik azt a csövet, ami több mint egy napja hű társam. Volt egyszer egy hű társam Odie (hatvan kilós bullmasztiff), akinek az elvesztése igazán fájt. Hát a cső elvesztése is könnyekig hatott, de nem a szeretet könnyei voltak ezek. Megkértem a nővért, hogy a kézfejemből is szedje ki azt a tűt, mert nagyon nehéz nem éreznem, hogy az ott van és benne a vénámban csak úgy álldogál. Kérdezte nincs rá szükségem?! Mondtam köszi ennyi épp elég volt. Fél négyre ígérték a papírjaimat és időre kész is lett. Utólag kollégám biztosra vette, hogy azért igyekeztek, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőlem. Időre érkezett Évi is. És ő hozta a formáját. Hiszen a nagy hévben a szomszéd néni dolgait is összeszedte és a bőröndömbe tette. Na ezen jót derültünk. Mondjuk én közben fogtam a hasamat és kb. mint Mikike (aki nézte a Nyerő Párost az tudja kiről beszélek) szinten nevettem, mert közben fájt mindenem. Lassan igazán lassan elvánszorogtam a lépcsőig, majd be a liftbe, majd ki a kocsiba. Ott egy fekvő pózban ültem és kértem Évit, hogy legyen kegyes és az aszfalt kátyúkat ugyan kerülje már ki. Aztán csiga léptekben (jó tudom a csiga nem lép, de én léptem, bár inkább kúszás volt az) fel a másodikra, ami majdnem a harmadik, mert hát magasföldszint. Aztán egy gyors tusolás (mennyei érzés) és vízszintbe helyezkedés. Este egy kis önsajnálat, majd háton alvás és nem alvás lett a programom. De végre szabadon! 

És.. bónuszként másnap reggeli tusoláskor vettem észre a tükörben, hogy 4 lyuk illetve tapasz helyett rajtam bizony 5 van. Na de mi az ötödik? Leszedhető vagy sem? Nem volt más ez, mint egy ekg tapasz.. Yess! Remélem majd a leltár után felhívnak, hogy fizessem ki... Sebaj, majd a biztosítási pénzemből kifizetjük!

Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 3

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról..és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És én most nem kérek elnézést.

És csak vártam és vártam. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy erőre kapok (ki tudja mitől) és kezemben az infúziós állvánnyal kirontok az ajtón és szétverem a nővérpultot. Közben egy nénit mellém toltak, szegénykém nem tud semmit sem semmiről sem. Persze az ő állványát úgy tették be, hogy én nem férek majd hozzá a szekrényhez. Yess. Na és ekkor belépett a nővérke, jelzem üres kézzel. Odalibben és felemelt hanggal kérdőre von: Maga meg nem szól, hogy lecsöpögött az infúzió? Ha nem szól honnan tudjam? Na ekkor felnéztem, megköszörültem a torkom, amit nem volt egyszerű hasizom összehúzódás nélkül kivitelezni, felemeltem a bal kezem és elkezdtem: 1. ezelőtt két órával kértem fájdalomcsillapítót és azóta sem kaptam meg. 2. ha nem mondja, hogy figyeljem az infúziót (közben hogy el ne aludjak, kipöckölöm a szemem) és szóljak, akkor én honnan tudjam, hogy ezt kell tennem. 3. ezt megkönnyítené mondjuk ha nem a fejem mögé tették volna az állványt (ha csak egy mm-re is megmozdítottam a fejem forgott a világ és olyan hányinger kapott el, amit még életemben nem éreztem..persze semmi sem volt odakészítve amibe hányhattam volna, mert gondolom soha senki nem hányt még altatás után). 4. és ha a felsorolt három dolog meg is valósult volna, akkor még talán az is segítségemre lenne, ha a hívó csengőt elérném, mert hogy ezt sem sikerült fájdalmaim közepette fellelni. Na ennyi épp elég volt, jól elfáradtam benne. A nővér élből visszakérdezett, hogy miből gondoltam, hogy nem kaptam meg a fájdalomcsillapítót?! Nos közöltem, hogy egy percet sem aludtam, de nem volt eredménytelen a telefonálgatásom, mert megtudtam, hogy teljesen normális, hogy szédülök és majd elhányom magam, mert ez az altató hatása még. Valamint, hogy az is teljesen normális, hogy a nyelőcsövem és a mellkasom a lélegeztetőtől és a tubustól fáj és hogy a hasamra nőtt hőlégballon is természetes állapot. Na hozta is a csillapítót, ami szart sem ért. Közben betette az újabb infúziót, bár mondtam, hogy meglátogatnám a mosdót. Közölte, hogy ezt nem lehet, ha nem bírok magammal ágytálat hoznak. Majd este 6 körül kelhetek fel, és akkor a fáslit is leszedhetem lábaimról. Ezek után megpaskolta az arcomat és kijelentette: Tudtam Barbikám, hogy meg fogjuk érteni egymást! Ebben a szent pillanatban a 6-os szobában eldöntöttem, hogy bhakták indokolatlan kegye ide vagy oda: az eltervezett Govinda süti átadásból semmi sem lesz, mert igenis vannak olyan emberek, akik nem érdemlik meg az újabb emberi létformát. Gondoltam mindezt annak tudatában, hogy csak pár pillanat választott el attól, hogy árazólap legyek! És igen meg lehet kövezni, de akkor ott én ezt éreztem. Öt óra körül félretéve minden emberi méltóságomat jeleztem a csengővel, hogy hozzák azt az ágytálat, hiszen a hasam úgy feszült, mint egy lufi (ott van rajta a 4 lyuk, mi a fenéért nem jön ki rajta egy kis levegő?..ja hogy be van varrva és le is van ragasztva..és ez akadály?). A nővér hozta, majd mondta emeljem meg magam. Igen ez egyszerűen hangzik, de nem egy műtét után. Itt köszönöm meg a Tibeti 5 jóga gyakorlatnak, hogy sikeresen elvégeztem ezt a feladatot, majd alám tette és közölte igazítsam úgy, hogy jó legyen. Tessék, még egy feladat, amit ha férfi lennék könnyedén megoldanék, de így csak feküdtem egy rohadt pózban és próbálkoztam elengedni magam..igaz ketten voltak még mellettem, de van az a pont amikor ez sem érdekel. Igen ez az a pont volt. A célom az volt, hogy szűnjön a fájdalom, mert úgy sejtettem, hogy ha a hólyagom üres lesz kevésbé feszül majd a hasam. Lehet, hogy ennek köze sem volt az egészhez, de ettől megnyugodtam. Az ágytálat pedig elvitte a hölgy. Próbáltam filmet nézni, vagy zenét hallgatni, de igazán idegesített minden. A mellettem levő nénihez jöttek a rokonok, a néni egyből azt kérdezte, hogy ki fogja ezt a kórházi dolgot kifizetni. Szegénykém, alig él és egyből a pénz miatt aggódik. Hihetetlen. Ki volt aki kitalálta a pénzt? Megkeresem. Eljött a váltás ideje, nővér büszkén mondta rólam: Barbika, vega, epehólyag eltávolítás, spontán vizelet volt. Lett volna itt spontán pofon is, csak épp nem találtam magamban a szuflát. A harmadik infúziót is megkaptam, de ez aztán nem akart folyni én pedig újra a mosdóba készültem. Amikor közel 2 óra alatt is max fél cm folyt le jeleztem a mozgási szándékomat. A nő bejött, hirtelen már nem volt szükségem a haramdik infúzióra, de közölte, hogy bizony fel nem kelhetek. Hát mondom a délutános nővér nem ezt mondta, sőt a fáslit is le kellene szedni. Erre ő, hogy na azt ugyan nem majd csak reggel. Hmm felmerült bennem a kérdés, hogy ezek nem egy tankönyvből tanulnak? És ezt hangosan is szóvá tettem. Viszont közöltem, vagy kikísér vagy ágytál. Mondta ok üljek fel. Nos biztos hívő lélek, és hitte, hogy Isten majd megsegít, mert ő ugyan nem nyújtotta a karját, hogy segítsen. Így aztán balra fordultam és felnyomtam magam. Igen láttam a tejutat és az összes csillagot. A mosdó felé még vagány voltam, visszafelé szólt a kedves segítőm (irónia ezerrel) kapkodjam a lábamat, hogy az ágyban ájuljak el. So romantic. De igaza volt. Az ájulást megúsztam, viszont a vizes borogatás jól jött. Na ezek után már nem voltam annyira bátor, de 10 körül még egyszer kimentem és visszajöttem. Már szinte egyedül. Kis örömök életemben. Visszafeküdtem és ismét filmekkel próbálkoztam, de szó szerint zavart minden. Elkezdtem bhajana-t hallgatni, egy kis hare krisna mindig jól jön. És így is lett. Hirtelen nem zavart semmi sem. Igen fájt még, de már tudtam másra is gondolni. Vajon akinek nincs Isten tudata (akár Krisna, akár Allah, akár nevezzük bárhogy) az ilyenkor mit csinál? Átadja magát a szenvedésnek és ennyi? Örök hálám a bhakták kegyének, hogy nekem van hova menekülnöm a szenvedés elől. Éjszaka még ketten csatlakoztak a szobánkhoz, így reggelre full house lett..hittem én.

folyt.köv

Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 2

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról..és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És én most nem kérek elnézést.

Eljött a műtét reggele. Fél ötkor bejöttek hőmérővel, mert ez egy tökéles időpont, meg gondolom át kell adni a váltásnak az eredményt. Az enyém 35,1 lett. Szerintük ez jó, szerintem nem, de nem álltam le vitatkozni. 5-kor jött a váltás: ott a sarokban Barbika a vega epehólyagos van. Na tessék, újabb jelzőket kaptam! Hat óra körül bejöttek vérnyomást mérni, ami kezdett felmenni, mert szerettem volna még aludni, meditálni. 120/80. Jó ez, mondják ők, miközben én tudom, hogy önmagamhoz képest ez magas. Hétkor kaptam két fáslit a lábamra és mondták várjak. Rendben. Mi mást is tehetnék. Bejött a doki is, és kérdezte egy-két kő van? Mondtam, hogy nem, hanem rengeteg, és ha lehet, ne csak kettőt vegyen ki. És csak vártam. Na jött a betegszállító, aki szerint az alsóneműt is le kell vennem. Na ezen az X-edik verzión már gondolkodás nélkül arcot vágtam, és közöltem, ez biza marad. Gondoltam majd leveszi rólam az, akinek nem tetszik, nem úgy mint a valóságban, hogy épp az veszi le akinek tetszik. Orrbavaló ki. Katámnak sok feladata közül a legfontosabb, hogy szóljon, amikor visszahoznak, hogy tegyük vissza, mert beforr és akkor bizony mérges leszek. Fel az ágyra, kicsit lelógott a lábam, féltem is hogy nekitol majd valaminek, de ügyes volt. Egy előkészítő feliratnál a fal mellé tett, és ott hagyott, hogy várjak. Rendben: két szemeteskuka és egy felmosó vödör előtt vártam előkészülten. Azon kívül, hogy so romantic még szerintem steril is. Emberek jöttek mentek. Összesen kettő vette figyelembe, hogy valaki ott fekszik talán beszarva, talán nem. Az egyik köszönt is, talán felismert, mert ő volt az első altatós, akivel egy hónapja beszéltem, és ő is el volt ájulva az ekg-n. Vajon ő hogy ismerkedik nőkkel? Mit néz meg először? Arc, alak vagy egy ekg? Aztán jött még egy férfi, aki nem szólt, de azzal a bizonyos, kitartás minden jó lesz biccentéssel illetett. Na mondom én becsukom a szemem és gyorsan meditálok, mert ebből semmi jó nem sül ki. Mikor hallottam az én altató orvosomat, tudtam hogy indulás van. Így is lett. Át a másik ágyra. A fehérneműmet (nem szó szerint) de épp leszarta mindenki, hogy van vagy nincs. Örültek a csodaszép vénámnak, én meg annak, hogy minden jót tesznek bele. Kérdeztem is, hogy kapok-e nutellát. Majd végig hallgattam a vega vs nem vega párbeszédet, aztán mondták, hogy jön a jóság. És jött. Kérdezték milyen? Mondtam, hogy jó buli és ha tudtam volna, eskü sosem iszok alkoholt csak ezt a cuccot kérem. Majd köhintettem, mondták, hogy ez már az, aminek lennie kell és hogy most gondoljak szépre. Na mondom eljött bhaktaságom vizsgája: hare krisna és már Somogyvámoson voltam és Krisna formáját szuggeráltam magam elé és láttam. Mert ugye amire/akire gondolsz újjászületve azzá leszel..és bár nem meghalni készülök, de azért biztos ami biztos alapon, gondoltam bebiztosítom következő életemet. És filmszakadás. Ébredéskor gázárajánlatot készítettem. Na mondom fasza, ha most születek újjá tuti egy árazólap leszek. Nesze neked 12 év bhaktaszerűség. Megkérdeztem az altató dokit, hogy jól viselkedtem-e? Azt mondta igen, ügyes voltam. Volt fájdalmam rendesen, mondták kérjek fájdalomcsillapítót. Na, akit csak láttam, lehetett az portás, postás, látogató, takarító (sok szemük volt és fejük) mindnek mondtam, hogy nekem még kell anyag, meg közben azért a betegtolónak is beszóltam: na ugye hogy maradhatott a bugyi?! Mondta jah, de összekenték. Erre nem reagáltam, de vélhetően ez volt rám írva: ki nem szarja le?! Áttett az ágyamra, orrbavaló be, Katám elment, mert úgyis alszok. Én szóltam, hogy hozzák az anyagot mert ez fáj. Elküldtem pár alive sms-t, próbáltam telefonálni, de hangom nem nagyon volt, sem hangerőm. Mindegy látták, hogy élek, legyen elég ennyi. És vártam a fájdalomcsillapítót.

folyt.köv

Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 1

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról.. és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És most én nem kérek elnézést. 

Szombaton még dínom-dánom, vasárnap pedig már csak egy szendvics, mert a kórházban hashajtás lesz a fő program. Mert eljött a műtét ideje. Kis bőrönddel és egy kis táskával érkeztem, mert pontosan senki sem tudta, hogy meddig is kellene pizsamában lennem a kórházban. Ennek örömére nem is vittem pizsamát. Az első akadályt 20 perc alatt küzdöttük le, mert csak nem találtuk meg a sebészeti onkológiát. Nem mintha onkológus kellett volna, de valamiért itt fogak műteni. Szóval beléptünk az épületbe és elindultunk. Próbáltuk megfejteni a nyilakat, ha már nyilas nemzet vagyunk. Nem sikerült, így elkaptam egy zöld ruhás hölgyet, mert bár nem az én színem, de sejteti, hogy itt dolgozik és csak nagyobb helyismerete van, mint nekünk. Nos a feltett kérdésre a válasza az volt, hogy ő ugyan nem tudja ezt, kérdezzünk mást és már el is ment lifttel. Hmm. Nem volt egyszerű másik egyenruhást találni, de csak sikerült, aki elmondta, hogy totál a másik oldalon van, de hogy miért is akarok én odamenni? Hát mert mondom epehólyagműtétem lesz. Ott? Mondom igen, de ha ránézne a lapomra akkor lehet hogy nem is ott, mert én már nem tudom. Hát ránézne ő mondja, de szemüveg nélkül semmit sem lát. Mondom, ha felvenne egyet talán haladnánk is, de ő már el is fordult. Sebaj harcra fel! Újra elindultunk és célba értünk. Megkaptam a 6-os szobát. Valahol úgy rémlik, mikor a mandulámat vették ki vagy 35 éve, akkor meg a 6-os ágyon feküdtem. De lehet csak a képzeletem játszik velem.

A szoba épp a nővérpulttal szemben volt, ami akár jó is lehet, ha gyors segítség kell (hittem én) de rossz is lehet, mert nem egy csendes, pihenős szoba. A tisztasággal nem volt gondom, és 4 ágyasban ketten lettünk. Persze a szoba két legtávolabbi sarkába voltunk, biztos ami biztos alapon. Megnézetem a wc-t. Nos szag az van! Szóval a kötelező cuccokon kívül, ha kórházba mész vigyél magaddal légfrissítőt, mert ahogy az elején írtam hiába nevezed fekáliának, attól az még egyszerű szar szag. Na letettem a cuccaimat, és jött is a nővér, hogy felvegye az adataimat és megitassa velem a keserűsó adagomat. Én is kérdeztem, mert hát bizonyos napok voltak és hogy a műtőben tampon vagy betét? Tampon lett a válasz. Számos kérdésen fennakadtam, de azon a megjegyzésen elgondolkoztam, amit a hölgy mondott: majd elmegy templomba!? Miért kérhetnék papot egyből? Hmm. Fel sem merült benne, hogy pl. ateista vagyok, vagy csak nem bírom a papokat?! És ha estére ellepik a kórházat a lepedős bhakták? Na de túllépve ezen, közöltem, hogy speciális étrendem van, mert hogy én nem eszek húst. Hát meglepődve közölte, hogy akkor nem tudja mi lesz, mert ők ugyan zöldséget nem adnak. Majd elköszönt tőlem és nevemen nevezett: Barbikám! Kísérőm majdnem leesett székről, én pedig próbáltam akkor még nem arcot vágni. Aztán átöltözve vártam, hogy a keserűsó tegye a dolgát. Ha az ember lánya ésszel él és nem zabál össze meg vissza mindent, akkor a keserűsó nem hatja és hajtja meg annyira. Ráadásul ezen cucc ismerős már nekem, így hello haver engem nem lepsz meg. Feltöltöttem a vízszűrő kancsómat, mert sejtettem, hogy max csapvíz a menü. Nos a fürdőben szemebsültem azzal a ténnyel, hogy nincs zuhanyzófej. Vagyis ha nem egy napra készülsz, akkor a légfrissítő mellé tegyél be a táskádba egy zuhanyfejet. Persze lehet, hogy ilyenek nincsenek alapból egy kórházban, nem tudom szerencsére nincs tapasztalatom. És megérkezett az altató orvos. Elmondta, hogy jó buli lesz az altatás. Feltett pár kérdést, megnézte a vénámat: tetszett neki, ahogy az ekg-m is. Ugyanis kérdezte mennyire vagyok ideges típus, bár rég látott ennyire szép és kiegyensúlyozott ekg-t. Mondtam is, hogy jó szívem van azt ne bánsták, mert ezt kérte K. Zoltán. Aztán jöttek a kérdések az állapotom felől: mennyire görcsölök, és fájok? Mondtam, hogy én bizony kicsit sem produkálok ilyeneket. Na erre: akkor mit keres itt?! Mondtam unatkoztam, gondoltam bejövök ide. Így zajlott még a beszélgetés, majd mondta, ha gondolom kérjek altatót, de reggel biztos kapok egy kis nyugtatót. Tőle is megkérdeztem a tampon vs betét dolgot, ő a betétre szavazott. Gondoltam éjszaka szerzek egy pelenkát, az a legbiztosabb, mert hát ahány ember annyi válasz. Persze közben leellenőrzöm, hogy más szobákban van-e zuhanyfej. Rendben. Filmnézés, zenehallgatás, beszélgetés a keserűsóval. Egyszer bejött egy nővér, hogy kérek-e teát. Nem kértem, mert oly mindegy hogy a víz vagy a tea jön ki belőlem: ne pazaroljunk! Este kérdés nélkül hoztak egy altatót, de nem vettem be. Éjfélig még ihattam vizet, így aztán nem akartam kilenckor elaludni kockáztatva, hogy másnap majd jól szomjan halok. Közben a szobában lévő hölgy kérdezte, hogy izgulok-e? Mondtam, hogy valamennyire igen, de ha izgulok, ha nem, ez meg fog történni. És nem is kaptam névre szóló karkötőt, mert a nővér megállapította, hogy nem tűnök szökős betegnek. Felismerte bennem a valódi Barbikát. 

Valamint egy délután alatt rájöttem, hogy az ajtók nem csukódnak be sem önmaguktól sem a nővérektől, így huzatban voltunk egész délután. Végülis jobb egy kórházban megfázni, mint bárhol máshol. Most még ugráltam, hogy becsukjam, de valamiért úgy sejtettem másnap nem ugrálok.

folyt. köv

Bakancslistás álmok, vágyak és ami kell

Tavaly RHCP és jövőre Metallica..

Az embernek mindig vannak céljai, álmai, vágyai. Vagy kimondott dolgok ezek, vagy mélyen elzártak és csak a kiválasztottak ismerhetik. Van, akinek anyagi, van akinek érzelmi, van akinek egy van akinek kettő és van akinek megszámlálhatatlan. De azt az egyet, ami a legfontosabb mind tudjuk. Most nem a nagy megvilágosodásra gondolok, a visszatérésre, hanem a kézzel fogható és az oly sokat szidott pénzen megvett dolgokra. Szokták mondani, hogy a pénz nem boldogít.. de a rajta vett dolgok annál inkább. Közel 40 évesen eljutottam oda, hogy leírjam a saját bakancslistámat. De elárulom, hogy felesleges leírni,mert úgysem tudod elfelejteni a célod, az álmod..ha meg mégis akkor ez azért van mert lett másik fontosabb. De hát divat a bakancslista akár csak a műhaj/köröm/mű Istenek.. Stílusosan egy régi Martens-re írnám, de az épp 220 km-re van most tőlem..de ami nem késik, az nem múlik. 

Szóval nézzük! Tiniként azért a legnagyobb álom, mégiscsak egy Depeche Mode koncert volt. Még be sem töltöttem a 18-at: elértem. Aztán jött egy újabb szerelem: India. Tudtam, hogy nehezebb feladat lesz. Így aztán jöttek a gyorsan valóra válthatók (a legtöbb zenei, milyen meglepő?). Cure koncert, akik épp Szegedre jöttek..még mindig hihetetlen!! Fesztiválok ebből is a legnagyobb magyar szervezésű: Sziget. És aztán közel 30 évesen elérkezett India. Persze csak akkor hittem el, hogy ott vagyok, amikor leszálltam a repülővel, amikor a lábam alatt éreztem talaját, amikor az orromban éreztem minden szagát, amikor a fülembe hallottam minden zaját, amikor láttam a színeket, az életet magát. Nem csak én aggódtam, mi lesz ezután? Mi van, ha a legnagyobb álmod teljesül, hova tovább és mi az, ami éltet majd ezentúl mi éltet, mi a célod? És hasonló kérdések foglalkoztattak. Persze rövidre zártam, mert akkor a pillanat minden mozzanatát át akartam élni. És sikerült. És hazajöttem..és már tudtam, hogy újra megyek. Mert emberek van egy jó hírem: az álmokat többször át lehet élni.. Így aztán most a Before I die listámra (igen Szigetről loptam) felkerültek a dolgaim ami volt, ami lesz és még ki tudja mit találok ki következő éveimre...és igen nem véges, és igen bővíthető és igen semmit sem húztam át, mert újra és újra élhető.. És igen van, amit még nem értem el, és van, ami nem szerepel a listán, talán mélyen ott van a szívemben a vágy és ezt csak az erre hivatottak tudják..és igen lehet, hogy ebben az életben nem érem el soha..de a következőben ki tudja?!

Bánkódhatunk azon, amink nincs, beszélhetünk be nem teljesült vágyakról, vagy emlékezhetünk megvalósult álmokról. Te döntöd el, hogy melyik hozzáállást választod, hogy a kesergés könnyeit törlöd le, vagy a boldogság könnyeit emelt fejjel hagyod legördülni arcodon..

Ez mind a te saját döntésed, mert ez a szabad akarat! 

Online ismerkedés magas fokon

Mit is csinálhat egy válás után az ember fia, lánya? Természetesen először tiltakozik, hogy ő bizony sosem kerül oda, hogy regisztráljon erre meg arra. Majd egy hosszúra nyúlt éjszakán mégis regisztrál egyre, majd kettőre, majd nincs megállás. Közben pedig rájön, hogy a legtöbben nem egy válás után kerülnek fel a tagok közé, hanem hobbiból, mert így azért a tisztes távolságból, álarcban (nem-nem a szexuális segédeszközben, hanem a valóság eltakarására szolgálóban) mégis csak könnyebb.

Amikor felkerülsz egy oldalra rengeteg dolgot kell/illik kitölteni, ezzel is garantálják, hogy megtalálják a számodra legmegfelelőbbet. De kérdem én: ezek még nem hallottak arról, hogy az ellentétek vonzzák egymást!? Szóval már a regisztrációnál elkezdődik a kozmetika, hiszen el akarod adni magad. Első lépésként jól megválasztod a profilképedet. Mint nő odafigyelsz, ne legyen pattanásod, lenőtt hajad. Szép legyen a szemöldököd. Jelzem az ellenkező neműt ezzel nem hatod meg, mert a második mondatában már úgyis teljes alakú képet szeretne rólad, lehetőleg minél kevesebb ruhával. Na de ne szaladjunk előre.

A kép után jönnek a személyes adatok, ahol lehetsz magasabb és vékonyabb, és barna szeműből zöldes-barna, mert ha így meg úgy esik a fény, akár még zöld is lehetsz. Majd a kedvenc ez és az, meg mit tennél, ki lennél, mit szeretsz és mit nem szeretsz kérdés felelek. Itt mindig, mindenki egyéni akar lenni. Vagy belead anyait és apait, és bizonyítja széleskörű látásmódját, vagy jön a titokzatosság: ha meg akarsz ismerni beszélgessünk (és akkor kaméleonként majd azt kapod, amit szeretnél). Ha túl vagy a 120-dik kérdésen, a kiválasztandó képeken, melyek ismét a személyiségedet, hobbidat, érdeklődéseket hivatottak bemutatni (de hogy válasszak egy kutya és egy elefánt között, vagy egy tengerpart és egy hegy között, amikor hol ehhez, hol meg ahhoz van kedvem?!) jön a mézes madzag. Hiszen, ha levelezni is szeretnél, vagy chatelni (hát bmeg miért ne szeretnék, valahogy csak kommunikálnék, hiszen a füstjeleket kevesen ismerik) akkor küldj egy sms-t, vagy fizess és már meg is nyílt az online piactér.

És akkor ott vagy a sok száz kereső közt. Lehet ezrek is vannak. Mindenki a képekkel kezdi. Lehet itt mondani, hogy a belső a fontos, de valljuk be van, akire rá sem nézünk. És akkor beszéljünk a kreativitásról! A férfiak 50%-a úgy érzi, hogy az autótól lesz igazán menő. Így aztán vezetés közben (bízok benne, hogy legalább álló autóban) ellő egy-egy szelfit és feltölti. Szép! Látsz egy fejet (legtöbbet napszemüvegben) látod a hátsó szélvédőt, vagy a visszapillantót, na meg a hátsó ülésen a kupit. Köszi, látjuk van autód. Van, aki csak a BMW-s kulcstartóját fotózza le. Mondjuk ettől még nem lesz BMW-je és a bugyim sem esik le!  Igen és még? A maradék 50%-ból 10% ezt a motorján csinálja. Ez még jobb, mert, ha biztonságos motorozó, akkor tuti, hogy semmit nem látsz belőle. Köszönjük, látjuk a száguldás a barátod. Nincs baj sem az autóval, sem a motorral DE ettől nem leszel férfi, sorry! A maradék 40%-ból 20% pózol döglött állatokkal. Mert, ha nincs autód, vagy ha arra nem vagy büszke, akkor légy büszke a gyanútlan állatok mészárlására. Marad 20%, akinek a fele tuti párkapcsolatban van és képes barátnős képpel regisztrálni, vagy kedvenc tükör szelfikkel a fürdőben, ahogy a háttérben a szennyesek közt láthatod az asszony kozmetika cuccait (ööö remélem, hogy az asszonyé és nem saját használatú). Az utolsó 10% megoszlik. Fele a férfiasságával pózol (értsd szó szerint ezen azokat a bizonyos centiket) és marad 5%, aki felvállalja önmagát. Tehát a képek alapján leszűröd magadnak azt, amit a programok nem tudnak és ekkor olvasgatod az adatlapot. Nekem még van egy szűrőm (tudom perverz dolog) a helyesírás. Bocsi, ha nem tudsz helyesen írni, akkor off.

És mit teszel, ha valakiről emberi kép van fent, és még írni is tud? Dobsz egy like-ot. Persze közben, mint friss regisztrált te már több tetsziket is bezsebeltél. És ezzel mit lehet kezdeni? Jó rendben dobj vissza egyet te is, nehogy sérülést okoz embertársadnak. És az ismerkedés nagy %-a itt meg is áll. Mert vagy te vársz a következő lépésre, vagy ő..vagy már nem is tetszik, hiszen letelt pár perc.

Na de viszonzott like-ok után akár kezdődhet is az ismerkedés. Még mindig az 5%-nál tartunk. Legjobb esteben jön az első szia. Mert ugye vannak oldalak, ahol automata szövegblokkok is vannak (nehogy gondolkozz!) és rád dob egy főzne neked kávét, vagy megsimogatná a szád mondatot. So romatic! Köszi a kávét tejjel iszom (növényivel) az ajkaimat meg így elsőre csak nem adnám ki tudja mivel is simogatnád.. én mondjuk az öklömmel a tied. Így ezeket is off-olja, az aki némileg kedveli az egyéniséget. Tehát ha jön egy szia, akkor szépen visszaköszönsz. Nem telik el egy perc jön a kérdés: te mit keresel itt? Ööö.. Valószínűleg az ellopott bicajomat keresem. Ilyenkor mindenki magyarázkodik, hogy nem is tudom, csak egy véletlen klikk folytán kerültem ide (persze és ez a klikk írta be kedvenc filmnek a Pulp fiction-t), és nem is tudom ez, hogy működik. Vagy egy részeg tettem következménye, vagy a barátnőim, kutyáim regisztráltak én esküszöm nem tudtam róla.. Hát igen ezt mindenki beveszi, vagy nem. Aztán következik a szint lépés két változata: küldj egy képet magadról vagy van valami különc szokásod? Hmm. Igen a tejet mindig a konyhában felejtem.. ez elég perverz nem!? Természetesen itt nem ezekről van szó, hanem kőkeményen feltérképezik szexuális szokásadat, mit vállalsz és mit nem. Nehogy már lyukra menjen (pedig ez a cél)! Nehogy már fizikai valóságban derüljön ki bármi is. Mint a piacon: tudni akarja mindenki, hogy mit is kap/vesz. 

Nézzünk pár szösszenetet:

•   van barátnőd, akit hoznál magaddal? (persze és egy plüss Hugóm is van,  vigyem?)
•   van egy barátom, aki társulna harmadiknak (és erre neked van szükséged  vagy szerinted  egyedül kevés vagy?)
•   nem zavar a sperma íze (ennek örülök, de mi lenne, ha a keresés részben  a férfiakat  állítanád be?)
•   kapcsolatban vagyok, csak ágyszomszédot keresek (és mekkora az ágyad,  vagy vigyem  a sajátomat?)

És a sor folytatható lenne napestig. Ha nem veszed komolyan jókat nevethetsz ám, viszont van egy pont amikor sírhatnékod lesz, hogy ennyi hülye hogy lehet…és még te is köztük vagy.

Igen lehet olyat olvasni, hogy valakinek sikerült és örök szerelem lett a vége, és igen lehet olyat is hallani, hogy nem sikerült. És igen van, akivel tudsz beszélgetni is, de hol is tartottam a számokban? Hiszen az utolsó 5%-kal kezdtem beszélgetni és ugye ekkor még kiderül pár dolog.. De a megmaradt 0,.. %-ból nekem is megmaradt egy-két ember, akivel azóta is beszélgetek mindenről: kivéve a fent említett témakörökről..mert fel sem merül!

Persze közben látok egy-egy női profilt: tükör előtti, csípőre tett kezű, szájcsücsöris, felül kinyom, alul behúz fotós lányok, akik mű körmökkel, mű szempillákkal keresik az igazit.. rólatok sem feledkeztem meg! Ti is megérnétek egy blogbejegyzést, de ezt férfi társaimra bízom.

peace, love & empathy

Testközelből .. FO System 2017

Volt és van egy magyar együttes. Persze több is volt és van és lesz is, de ez az egy, ami volt és van és reményeim szerint lesz is. Azok, akik ismerik, már unhatják a történetet olvasni, még ha a szívüket melengeti is. Azok, akik meg nem ismerik, valljuk be, nem is fogják már. 

Hol is kezdjem? Réges régen, mikor még 15-16 éves voltam, amikor tudjátok, annyira fáj élni és mindent annyira meg tudsz élni. Szóval akkor egyszer hozzájutottam egy FO System kazettához. Nem volt jó felvétel, bevallom Mahasz bólogató zsiráf sem volt rajta..Szóval zúgott az rendesen. De így is jajj de nagyon szépségesen fájdalmas volt. Tehát volt egy albumuk, majd pár koncertjük, amiről szépen lemaradtam. Feloszlottak és jött a Sex Action, de ők azért mások. Na de visszatérve a zúgó kazettára. Szegeden megnyitott egy supermarket. És ezen is kötelező volt ott lenni, de amíg mások az alap dolgokat keresték én felleltem egy FO System cd-t. És végre már nem zúgott. Persze nem volt hibátlan, de kit zavar ez, amikor azt hiszed, hogy a cd formátum sosem romlik el és így örökkön örökké tied lehet. Etalon lett ez a zenekar a magyar dark közegben. Szerettük, hogy voltak és szerettük, hogy fáj. Egy-egy baráti (táncos-zenés) összejövetelen, mindig előkerült. A tagok pedig más-más formációban elő-elő kerültek. 

Azt hiszem, a magyar ember, ha szeret, akkor igazán szeret, és nem enged. Mára már tudom, hogy Mátyás Attilát, a frontembert igen csak zaklatták a rajongók, hogy csak kellene egy koncert. Csak egy, még egy. Attila ellenállt, de a nép csak akarta és akarta. 

Aztán engedett és 2009-ben felléptek a Pecsa-ban. Természetesen kötelező volt ott lenni. És a hatás nem maradt el! Sem nekik, sem nekünk. Mert „a múlt bennünk, még úgy fáj”, de már nem az a belehalós, nekik meg már nem fáj, sőt öröm és boldogság volt látniuk, hogy vagyunk, hogy éneklünk és szeretünk. Jó volt látni a csillogó tekinteteket, hallani „a hangok zaját”. És éreztük, hogy „még, még, még ez még nem nem elég”. De szépen megköszöntük egymásnak, és csak vártunk. Azt hiszem ott már kezdtünk családdá alakulni. 

Én elhittem, hogy ez volt az Utolsó üvöltés, kellett mint embernek a víz. Aztán egyszer csak mozgolódás volt észlelhető és 2016-ban ismét ott álltak a színpadon, mi meg előtte. Már tudták, hogy az egész család ott lesz, már tudtuk, hogy csillognak a szemek az örömtől, a bánattól, a fájdalomtól és a boldogságtól. Mert igen a darkok is felnőnek (a szerencsésebbek) és igen a darkok is tudnak mosolyogni, miközben „lassan felettünk, elmúlik minden, ahogy jöttünk csendesen, eltűnünk a semmiben”. És ennek is vége lett. 

És én elhittem, hogy ez tényleg az utolsó volt. Pedig nem, mert jött a 2017 és nekünk megint kötelező volt ott lenni. Magam részéről azt sem tudtam, hogy mint rajongó, vagy mint fotós, vagy mint családtag legyek ott. Aztán 3in1 lett, mert hát egy családtag tudja csak igazán, hogy mit is kell majd fotózni, hogy mikor mi történik majd. Így aztán én Debrecenből, barátnőm Szegedről de végül csak kikötöttünk Budapesten, a Barba Negrában. Középre első sorba, mert tudtuk Attilánk, vagyis Matyink ott lesz. És az első ütemek után tudtam hazatértem. 

Persze elöl mindig történik valami. Például fontosnak tartottam megkérdezni, a mögöttem állótól, hogy ugye nem fog lehányni. A választ jól átgondolta és közölte hogy nem. Aztán persze a buli hevében párszor könyökkel fejbe vágtak, én meg ahogy illik szépen visszarúgtam. Majd megkért az ember, hogy ne tegyem. Nos kicsifiú, attól, hogy megkérsz hogy ne, megfogom tenni, pont annyiszor ahányszor lekönyökölsz. És a további hévben, a kapucnim szerinte pont jó arra, hogy abba kapaszkodjon és ütemre rángassa. Nyilván én is élveztem volna, ha közben nem éreztem volna, hogy fogy a levegőm. Így már csöppet sem kedvesen hátra fordultam és túlüvöltve mindent, közöltem, ha még egyszer a kezébe veszi kapucnimat: leütöm. A buli hevében, meg amúgy is hol érdekel engem, hogy férfi testben van (nem, nem használom ki, hogy nő vagyok és nem illik megütni.. igenis üss meg ha megérdemlem!, mert ez ilyen pálya) hogy magasabb nálam: egyszerűen túl akarom élni. 

Na de ezek mellett figyeljünk a színpadra, mert ott is dúlt a harc. A harmadik szám után érezhetően történt valami a mikrofonnal. De ugye mi hozzászoktunk a rossz minőségű felvételhez, így énekeltük Matyival, vagy épp helyette. De aztán a gitár is feladta. Nem kicsit hanem nagyon. Próbálták közben javítani. Nem sikerült. Na akkor Matyi megkérdezte mehet-e gitár nélkül? Őszintén mondom, mind úgy voltunk vele, hogy gitárral vagy nélküle, énekkel vagy nélküle, nekünk aztán mindegy: csak legyetek a színpadon, mi meg majd folytatjuk a bulit. És akkor jött a mínusz egy gitáros koncert rész, ahol úgy vélem, hogy Zana Zoltán (igen-igen ő az a kartelből) ha fogyasztott is némi alkoholt egyből kijózanodott, s mivel közel voltam leolvastam a szájáról, mikor közölte: de így nem tudom, nem tudom. Így még jobban átéreztem „a kétségbeesés hullámai, ha átcsapnak a fejünk felett”  részt a Talán című dalból. Viszont büszkén mondhatom, hogy Zolibá helyt állt, lehet hogy hol gyorsabb volt, hol lassabb, mint az a zúgós felvétel, de nekünk így is tökéletes volt. Persze közben ment a küzdés a gitárral, mert Matyink fél nélküle a színpadon..és nem úgy fél, hogy fél, hanem hogy nem egész, és igen azt láttuk, éreztük, de jobb egy fél, mint egy nulla. Sőt a fél is épp tökéletes, mert a másik felet, majd mi hozzátesszük, ahogy tudjuk. 

Majd Matyi gitárját átvette Tomi, aki igen ritkán mosolyog. Most sem tette, mert érezte a súlyt a vállain. Hiszen egy kultikus zenekarnak, aki ritkán ad koncertet teljesíteni kell. Pedig én mondom, hogy elvárás részemről sosincs, épp elég hogy ott lehetek. Na de a harcot nem feladva Jani megjavította a gitárt, és bár nem volt 100%, de akkor is a félből majdhogynem egész lett. 

Én pedig biztonságba helyeztem a fényképezőgépet, mert végre lett egy kép Zana Zoliról is (róla nem egyszerű a dobok mögött) és amúgy is a túlélési ösztönömet is előhívták. A ráadásnál még lőttem párat a színpadi árokból, mert a buli heve és a hátam mögött álló ember alkohol szintje csak nőtt és nőtt, és kezdtem félteni a gépemet. A koncert után vártunk és vártunk, aztán csak megkérdeztem, hogy a fiúk kijönnek-e hozzánk. Vélhetően ez volt minden vágyuk egy ilyen technikai csuda koncert után. De nem kellett csalódnunk, mert Matyi és Csaba jött is a hívó szóra. Volt ott ölelkezés, puszilkodás: mi köszöntük ők köszönték. Csaba mellém állt, majd sóhajtva rám nézett és ennyit mondott: „jól éreztük magunkat, de a végére kibuktunk”. Viszont már csak mosolyogtunk, nevettünk, hiszen a múlt elmúlt, de nem feledjük soha!

Köszönjük Matyi, Zoli, Csaba és ritkán mosolygó Tomi! Én mindig elhiszem, hogy az utolsó üvöltés az utolsó.. de most már reménykedni is merek!!!