Mert nincsen DM eső nélkül

Lehettem vagy 11 mikor meghallottam. Igen tudom rendszerváltás volt. Százszor olvastam már, hogy ekkor nyílt meg hazánk kapuja és áradt be a nyugat. Nos 11-12 évesen elég volt annyi, hogy jó pasik, jó hanggal, jó zenével. És így teltek az évek. 

Számos koncert után elérkezett a 2017. És a fiúk, akik már férfiak újra jöttek. Persze izgalom most is volt, meg online visszaszámlálás. Közben Dave a frontember itt-ott és amott feltűnt Budapest utcáin. Vásárolgatott. Komoly, hogy az akkor tinibálványként imádott ember ruhaszaggatás nélkül megúszta. Mára már mi is felnőttünk, és rajongásunk szeretetté alakult, akár egy jó párkapcsolatban. Mert a rajongás, a szerelem szinte mindig birtokol, ellenőriz, akaratos akár erőszakos, mert része akarsz lenni a másiknak, mert azt akarod, hogy a részed legyen, akarsz belőle egy darabot vagy az egészet. A szeretet kiegyensúlyozott, stabil. Történjen bármi az ott van, mert van. A gyermekedet sem csak akkor szereted (ugye?!) ha jó. Akkor is szereted, ha elront valamit, vagy ha épp nem a legjobb gyermek. Így van ez velünk is, a felnőtt „rajongókkal”. Lehet, hogy a mostani DM nem olyan, mint régen (hogy lenne az?!) hiszen változtak, változunk. Hiszen már megteheti, hogy önmagának zenéljen, ha épp ez van magában, ezt akarja kiadni. Mi pedig vagy elfogadjuk, vagy nem. De ettől, még épp úgy szeretjük: és ők ezt tudják. Koncert előtt már nem állunk órákkal a stadion előtt. Sőt a hotel előtt sem. 

Vagy mégis? Történt ugyanis, hogy munka után, koncert előtt sétálás és beszélgetés közben a Deák térre keveredtünk. Egy padon ülve váltottuk meg a világot, majd megéheztünk. Gondoltuk, átsétálunk a Múzeum körútra, sok ott a vegán hely. Hupsz egy hotel előtt állnak emberek. Vajon ki lehet ott? Feltűnt egy-két feketébe öltözött ember. Lassan, de biztosan összeraktuk: itt bizony a DM tagjait várják. Igen ez a Ritz, és igen napközben a Deák téren látták Dave bácsit szatyorral a kezében: épp CBA-ból jött. Vajon mit vehetett, mire volt szüksége, amit a Ritz-ben nem adtak meg?! (ha lenne sajtós passom és a sajtó tájékoztatón is részt vennék, ennyit kérdeznék: mondd mit vettél?)Na de, ha már ott voltunk, akkor várjunk egy kicsit. Meg még egy kicsit és meg egy kicsit. Láttuk Andy-t, aki ugyanúgy integetett, ahogy a koncerten szokott, majd láttuk Martint és a szintijét. De Dave-re már nem volt időm, így ő kimaradt. Szóval 40 évesen elmondhatom, hogy hotel előtt vártam a „bálványaimra”. 16 évesen nem csináltam ilyet. De ezt is ki kellett próbálni. Amúgy szívet melengető érzés volt. 

A stadionhoz érkezvén ismét (ahogy minden alkalommal) leszakadt az ég. Megszoktuk már: ha DM, akkor eső is lesz. Gyorsan bejutottunk a küzdőtérre és középtájékon megálltunk. Csodálkozva néztem a rengeteg embert, pedig már megszokhattam volna a telt házat, de még mindig hihetetlen, hogy egyszerre ennyien, ott. 

Pedig 1987 óta tudjuk, hogy Music for the masses. És tudjuk a kezdés pontos és percíz. Nem váratnak: ha 20:45 akkor az bizony, 20:45. Egy gyors panoráma fotó, hogy lássa mindenki, hogy szinte mindenki itt van, majd felcsendült az intro. Erről egy rövid videófeltöltés, aztán pedig adjuk át magunkat az élvezetnek. Hogy kik voltak körülöttem és mit csináltak esküszöm nem tudom, mert szerintem csak én voltam meg a fiúk a színpadon. 

Elsőként kizártuk a valóságot a Going backwords 2017-es dalával, majd jött a So much love, mert bennünk igazán sok a szeretet. Ezek után visszautaztunk 20 évet, és 1997-ből együtt énekeltük a Barrel of a gun-t. Megy ez nekünk időutazó gép nélkül is. Közben felfigyelek, hogy a hang jó, hogy a kivetítőn látjuk a fiúkat. Feltűnik, hogy minden tökéletes. Közben persze már megvolt a Good evening Budapest, és a megszokott csípőmozgás. Mert lehet, hogy Dave 55, de ettől még tudja rázni. Kaptunk szívből jövő mosolyt, vigyort, nevetést, csókokat és puszikat: mindet amit szerettünk volna. És mi ennek még mindig örülünk. 

Ismét ugrottunk 12 évet, és egy általam nem annyira kedvelt szám a Corrupt következett. Így jobban szemügyre vettem a kivetítőn Dave-t. Igen látványosan nem fiatal. Igen megélte a mennyet és a poklot, magát a halál pillanatát. Igen látszódnak a ráncai, látszódik, hogy kevesebb a haja. Eljárt felette a kor, ahogy felettünk is. És ha ő még mindig szép (mert az!), akkor vajon magamat nézve a tükörben miért zavar az a pár ránc?! Igenis, kell hogy megéljünk dolgokat, melyek nyomott hagynak testünkön és lelkünkben. Igenis kellenek a tapasztalatok és nem, nem szabad bánni semmit sem. Főleg nem a rácokat, mert ez annyit jelent, hogy szerencsések vagyunk, hogy élünk, hogy itt lehetünk. Hiszen vannak, akik már nincsenek köztünk. És igen ekkor könnybe lábadt szemmel álltam, és hagytam, hogy lefolyjon az arcomon, mert kit érdekel, ki mit lát. 

Jött az In your room, ami már a boldogság könnyeit hozta magával. Szeretem ezt a dalt, még a klipjét is és a feldolgozásait is. És hogy miért is? Hát mert 1993-ban voltam életemben először DM koncerten az MTK stadionban. Igen akkor reggel indultunk és nem tágítottunk a stadion elől, és igen Editkével elöl voltunk, és igen mikor Dave közelebb jött volt, aki örömében megkarmolta: szegénykém. Szóval akkor is ott voltam, és most is így 24 év után. Hihetetlen, hogy közben többször is már. És több ezren teszünk ígéretet a fiúkkal együtt:  „Will I always be here”. Utána pedig hagytuk, hogy megmutassa a világát a szemeiben, (World in my eyes) mert 1990 óta még jobban tudjuk, hogy ez egy másvilág. 
Majd ismét ugrás a jelenbe, az idei albumhoz, aztán pedig következett Martin része. Aki most nem volt túl színpadias megjelenésű. 

Ja igen, az idei album fekete-pirosban nyomul (mindig bejött ez színkombináció) így Dave és Martin is ehhez öltözött. 

Szóval Martin maga a nagybetűs érzelem. Ilyenkor mindenki elérzékenyül. Kicsit magára hagyott, ázott verébként áll a színpadon, de Ő a mi verebünk. És igen, még mindig a kezével jelzi a dallamot, és igen a karján ott az a rezgő bőr, de kit érdekel. Ő a maga kis zárkózottságával, leküzdött alkoholizmusával ott áll, énekel, meghat minket, és hagyja, hogy szeressük és elhisszük, hogy ő is szeret minket, mert "It's a question of trust" (Question of lust, 1986). Aztán újra ugrunk 2017-be, a sokakat megosztó Where is the revolution dallal. Megosztó, mert sokan politikainak gondolják és erőszakosnak. Hát nem tudom, az album címe Spirit. A turné címe pedig Global Spirit. Szóval nekem ez a forradalom lelki szintet jelent, akár a dzsihad. Csak épp az emberek érdekeik szerint sok mást belemagyaráznak (vallásilag, politikailag: és ha a kettőt vegyítik, na akkor itt a világunk vége), amit sokan el is hisznek. Én inkább megmaradok a spirituális értelmezésnél és pont. Vártam ezt a dalt, mert éreztem, hogy hasítani fog és igen ütött rendesen. Aztán gyorsan visszatértünk 2009-be a Wrong-gal, ami előkészítette a nagyobb utazást és már 1983-ban találtuk magunkat. Lehet manapság viccesnek és gyermetegnek tűnik az Everything counts. És lehet a fiúk is így gondolták, mert átdolgozták. Jó volt ez így. Majd jött egy klasszikus (Stripped) 1987-ből és az örök csend élvezete (Enjoy the silence) 1989-ből. 

A hangulatunkat tovább fokozták a várva várt Never let me down again-el. 

Na ha bárki szeretne valami libabőrős dolgot, akkor keressen rá bármelyik live verzióra, mert amikor több tízezren állva és ülve kalimpálunk az valami csoda. És most mindezt fehér kesztyűben terveztük tenni. Sokakon volt és sokakon nem. Remélem készült használható felvétel is. Rajtam nem múlt, én vettem a festékboltban kesztyűt és így részese lettem megint valaminek, aminek lehet, hogy semmi értelme sincs, de nekem mégis jó. 

Egy kis szünet és jött Martin a Somebodyval. Mögöttem egy lány sikítva üvöltötte, hogy megőrül ez a kedvenc dala és hogy elbőgi magát. Hát lányom, rajtad kívül az emberek 90%-a megkönnyezi, a maradék 10% pedig letagadja. Az első sorokat üvöltötte, de aztán a lelkesedése az angol nyelv tudásának hiányában hála a jó égnek alább hagyott. Sajnos mindig van egy ilyen, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. 


És következett az örök kedvencem: Walking in my shoes. Igen ez volt az a dal, amit 1993-ban Editkével megkönnyeztünk. Pedig azt mondtam már akkor is, hogy nem leszek sírós hülye p.csa. Hát az lettem/voltam. Nem a hisztis, sikítva jajj, de üvöltős sírós, hanem a csendes, magányos könnyezős. Mára már tudom: nincs ezzel semmi baj, ettől leszek emberi és valós. 

Majd jött a tiszteletadás David Bowie előtt a Heroes-al, mert "We can be heroes, just for one day". Akár Jack Bauer a 24 sorozatban. És a mindennapi hősöknek is szükségük van egy Personal Jesus-ra, amit zárszóként meg is kaptunk 1989-ből. 

Szerettük volna, ha tovább tart, szerettük volna, ha maradnak, szerettünk volna még maradni. Miközben tapsoltuk egymást rájöttem: sose bánd, hogy valaminek vége, mert ez jelzi, hogy volt kezdete!

A koncertet, a beszámolót a legfényesebb három csillagnak szánom, ott fent az égen: Suszinak, FogasGabinak, Stekének. 

Basbousa, anyum kérésére

Ha Szegeden vagyok mindig nosztalgiázok. Bevillant egy süti képe, amit szerettem, de nagyon. Nem tudtam a nevét, csak azt, hogy arab süti és nem a baklava. Hazudnék, ha azt mondanám napokon át kutattam..egyből rátaláltam: basbousa. Így beszereztem a hozzávalókat és egy youtube videó alapján elkészítettem. Anyum pedig kérte is egyből a receptet. Persze én a tojást lecseréltem egy porra, de bárki elhiheti (vagy nem, de ez nem zavar), hogy észre sem vesszük, hogy nincs benne. 

A tésztához:

400  gramm gríz

150 gramm cukor

1 tasak sütőpor

100 gramm kókuszreszelék

2 tojás (én 4 teáskanál tojáshelyettesítő port tettem bele)

170 ml vaj

2 doboz joghurt

1 tasak vaníliás cukor

A sziruphoz:

400 gramm cukor

480 ml víz

fél evőkanál narancs víz

fél evőkanál rózsavíz

A tésztának valót összekeverjük, majd kivajazott tepsibe tesszük. Ezután két órára a hűtőben pihentetjük. Közben elkészítjük a szirupot: felforraljuk a vizet, beletesszük a cukrot és 10 percig forraljuk. Ha kihűlt tegyük bele a rózsavizet és a narancsvirág vizet. Ha nincs akkor egy evőkanálnyi friss citromlevet.

A tésztát felszeleteljük és a szeletek közepére mandulát teszünk, nyomunk. És már mehet is az előre melegített sütőbe:190 fokon 40 percet sütjük, nem légkeveréssel. Majd kivesszük, ráöntjük a szirupot és újra 15 percig sütjük. Megvárjuk amíg kihűl majd megesszük. 

..én és a gomba

Lassan 12 éve élem vegetáriánus életem. Kijelenthetem, hogy küzdelmekkel teli élet ez. Sokaknak még mindig életidegen ez a táplálkozás. Igaz több millió hindu él így Indiában, de ez az embereket nem hatja meg. Sokan úgy gondolják, hogy azért nem esznek húst, mert szegények, bezzeg ha lenne pénzük. Ember! Vettél te télen padlizsánt, karfiolt? Szerintem az ára vetekszik a húséval.

És tudom ám fokozni vegetáriánus dolgomat azzal, hogy nem eszek gombát. Ekkor már szemöldök felhúzással jelzik az emberek, hogy ez már nonszensz. Én megmosolyogva közlöm: nekem ez az extrém sportom.

Na de mi is a bajom a gombával? Ez már gyermekkoromra visszavezethető. Egyszerűen, ahogy a halnak úgy a gombának sem tetszett sem az illata (nekem szag) sem az állaga. Ráharaptam, rágtam és semmi. Csak forgattam a számban. És ekkor még a hússal semmi bajom nem volt. Később már tudatosan nem ettem, hiszen az egyik megközelítés szerint (a védikus/keleti/indiai kultúra) a világon mindent uralnak a kötőerők. Ezen kötőerőket három osztályba sorolják: jóság, szenvedély és tudatlanság. Aki lelkileg fejlődni szeretne (nem az össze indiai) az törekszik a jóság kötőerejébe tartozó dolgokat végezni. És hova tartozik a gomba? Melyik osztályba? Természetesen a tudatlanságba ugyanis az nedves, hűvös, hideg helyen terem. Így azt tartva, hogy az elfogyasztott ételek befolyásolják a fogyasztó tudatát, igyekeznek csak a jóság minőségébe tartozó ételeket fogyasztani, és kerülni azt, ami a másik kettőbe tartozik. És ugye azzá válsz amit eszel? És ki akar tudatlan lenni? Na, én ugyan nem.

Ha egy kicsit biológiai szemmel nézzük, akkor a rendszertanban régebben a növények világába sorolták a gombákat, ma már azonban külön csoportba sorolják őket, mivel sejtjeik felépítése, testszerveződésük, és anyagcseréjük nagymértékben eltér a növényekétől. Nekem, mint ahimsa (erőszak nélküli) vegetáriánusnak ez épp elég. Valójában, majd ha eldöntik az okos emberek, hogy növény vagy állat, akkor lehet másként állok hozzá. Bár az állagán, az illatán, az ízén az identitás zavar megszüntetése nem változtat. És akkor meg sem említettem a mérgező gombákat, vagy a gombás betegségeket. Persze ismerem a gyógyító hatásukat is (magas vérnyomás, érrendszeri megbetegedések, életelixir, véralvadásgátló stb) vagy kábító hatásukat. Igen tudom, hogy ezek nem azonosak az étkezési gombákkal, de valahogy úgy vagyok én ezzel, mint a penésszel. Értem én, hogy nemes penész, de köszönöm én a sajton sem akarom látni.

Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 4

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról..és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És én most nem kérek elnézést. 

Reggel 5 körül ismét megmérték a hőmérsékletem: 34,8. Ekkor már biztos voltam abban, hogy kihűltem. Az sem nyugtatott meg, hogy másokat ez nem izgatott. Tegnap még műtét előtt bejött egy külföldi és egy magyar tanuló srác, akik megvizsgáltak, hogy tanuljanak az esetemből. Jelzem értetlenül álltak a műtétem előtt, hiszen nincsenek tüneteim. Mondtam is, hogy max ellenpélda leszek. Ettől függetlenül, most tökéletesen érzem a tünetmentes epehólyagom helyét. Szóval miután kiderült, hogy csak nem hűltem ki, megpróbáltam saját erőmből felülni és kijutni a mosdóba. Felülés után szédülés, így visszafeküdtem. Épp kezdtem sajnálni magam, amikor a négy személyes szobába betoltak egy ötödik ágyat, mert hogy a mellettünk levő szobát elöntötte a fekália (mondom én hogy ez egyszerű szar) így a fertőtlenítés idejére szétosztották a betegeket. Na  ez nem tett jót az önsajnálatomnak, így már a hüppögés kerülgetett. Volna. Mert a hüppögéshez kell hasizom, az meg most igazán fájt. Szóval adott egy szitu amikor tehetetlen vagy, és adott lenne a pillanat, hogy bőgj, de még erre is képtelen vagy. És amúgy is egy tű áll ki a kezemből, egy valami lóg ki az oldalamból. Éreztem, ahogy kezdek kibukni (mindezt csendben) és szívem szerint kitéptem volna magamból a dolgokat és akár négykézláb menekültem volna haza. Önsajnálatomban belépett kedvenc sebészem, aki megnézte azt a kis zacsit, amibe nem tudom minek kellett volna lennie, de az ápoló szavaival élve egy korty sem volt benne. A doki rám nézett és közölte, ha ilyen jól viselkedek akár délután haza is mehetek. Na, felemeltem bal hüvelykujjamat erre mosolyogva válaszolt: értettem a jelzést. Dugiban megszabadultam a fáslitól. Ettől erőt kaptam, vagy csak elszántságot, mert közel a cél. Így szépen felültem és ülve maradtam. Majd indulás a mosdóba. Ebbe annyira belejöttem, hogy egyből mentem is fogat mosni: mennyei érzés volt. Aztán vissza az ágyba, mert valahogy a függőleges üzemmód fárasztó. Bejött egy takarítónő és megjegyezte, hogy a fáslinak nem a földön a helye. Ránéztem nem válaszoltam, de aki ismer az tudja, hogy a vonásaim ezt jelentették: és? Én kérek elnézést, hogy nem tekertem fel, pedig Évi is rám szólt amikor a bokámat javítgattuk.  És elérkezett a reggeli ideje. Így 36 óra nem evés után elmondhatom az étel hiányzott a legkevésbé. Most sem azért ettem, mert éhes voltam, hanem mert ebben láttam a szabadulásom kulcsát. Kaptam 10 db háztartási kekszet és egy bögre teát. Gyerekkorom óta szeretem ezt a kekszet. Szépen komótosan ettem, két részletben. Ezek után már hobbiból is felkeltem, sőt a teraszra is kimentem, hogy mindenki lássa: készen állok a távozásra. A szemben fekvő hölgy több kérdést is feltett nekem: pl milyenek a sebeim? Nos, bevallom, nem mertem még megnézni, de neki megmutattam a tapaszokat. Érdekelte, hogy mennyi pénzt szokás/illik egy ilyen műtétre adni. Hmm… velem aztán melléfogott, mert én ugyan nem terveztem semmit sem adni. És a terveimhez hű maradok. Bejött egy nővér és bátran megkérdeztem, ki mikor szabadít meg a bennem levő felesleges dolgoktól. A válasz: a doktor úr. Hát akkor ez a délutáni vizitnél lesz, vagyis kettőkor. Sóhajtva feküdtem vissza, mert valahogy sok mindent kiszed belőlem a járkálás..leginkább a szuflát. És jött az ebéd! Húslé és natúr krumplipüré. A húslét élből elutasítottam, pedig a nővérke közölte ez nem hús csak a leve. Mondtam köszönöm ezt is passzolnám. Majd tanácstalanul mondta, hogy az is lehet, hogy zöldségből készült. Nem is tudja pontosan. Sok buktatót láttam ebben a storyban, így még mindig ellenálltam. Ekkor flegmán közölte: ha nem ízlik nem kell megenni. Elengedtem a fülem mellett, de valljuk be büszke voltam a lányra… még ilyen sok kedves, megértő embert kérek az egészségügybe. Amúgy halkan megjegyzem, meglátogatott előző nap egy dietetikus, akivel megegyeztünk, hogy a napi vega menüt kapom és kiválogatom, mit ehetek belőle. Nos ez nem jött össze! Nem hisztiztem, megettem a krumplit. Most sem azért mert éhes voltam, hanem mert tudtam a szabaduláshoz enni kell. És jött kedvencem dokim, aki egyből nyújtotta a karját (ő nem hitt abban, hogy Isten is megsegít) amibe belekapaszkodva könnyedén elhagytam az ágyat. Gondoltam szólok, hogy a nővéreknek tartson már egy továbbképzést, hogyan is kell csinálni. Átmentünk egy szobába és mondta, hogy most kiveszik azt a csövet, ami több mint egy napja hű társam. Volt egyszer egy hű társam Odie (hatvan kilós bullmasztiff), akinek az elvesztése igazán fájt. Hát a cső elvesztése is könnyekig hatott, de nem a szeretet könnyei voltak ezek. Megkértem a nővért, hogy a kézfejemből is szedje ki azt a tűt, mert nagyon nehéz nem éreznem, hogy az ott van és benne a vénámban csak úgy álldogál. Kérdezte nincs rá szükségem?! Mondtam köszi ennyi épp elég volt. Fél négyre ígérték a papírjaimat és időre kész is lett. Utólag kollégám biztosra vette, hogy azért igyekeztek, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőlem. Időre érkezett Évi is. És ő hozta a formáját. Hiszen a nagy hévben a szomszéd néni dolgait is összeszedte és a bőröndömbe tette. Na ezen jót derültünk. Mondjuk én közben fogtam a hasamat és kb. mint Mikike (aki nézte a Nyerő Párost az tudja kiről beszélek) szinten nevettem, mert közben fájt mindenem. Lassan igazán lassan elvánszorogtam a lépcsőig, majd be a liftbe, majd ki a kocsiba. Ott egy fekvő pózban ültem és kértem Évit, hogy legyen kegyes és az aszfalt kátyúkat ugyan kerülje már ki. Aztán csiga léptekben (jó tudom a csiga nem lép, de én léptem, bár inkább kúszás volt az) fel a másodikra, ami majdnem a harmadik, mert hát magasföldszint. Aztán egy gyors tusolás (mennyei érzés) és vízszintbe helyezkedés. Este egy kis önsajnálat, majd háton alvás és nem alvás lett a programom. De végre szabadon! 

És.. bónuszként másnap reggeli tusoláskor vettem észre a tükörben, hogy 4 lyuk illetve tapasz helyett rajtam bizony 5 van. Na de mi az ötödik? Leszedhető vagy sem? Nem volt más ez, mint egy ekg tapasz.. Yess! Remélem majd a leltár után felhívnak, hogy fizessem ki... Sebaj, majd a biztosítási pénzemből kifizetjük!

Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 3

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról..és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És én most nem kérek elnézést.

És csak vártam és vártam. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy erőre kapok (ki tudja mitől) és kezemben az infúziós állvánnyal kirontok az ajtón és szétverem a nővérpultot. Közben egy nénit mellém toltak, szegénykém nem tud semmit sem semmiről sem. Persze az ő állványát úgy tették be, hogy én nem férek majd hozzá a szekrényhez. Yess. Na és ekkor belépett a nővérke, jelzem üres kézzel. Odalibben és felemelt hanggal kérdőre von: Maga meg nem szól, hogy lecsöpögött az infúzió? Ha nem szól honnan tudjam? Na ekkor felnéztem, megköszörültem a torkom, amit nem volt egyszerű hasizom összehúzódás nélkül kivitelezni, felemeltem a bal kezem és elkezdtem: 1. ezelőtt két órával kértem fájdalomcsillapítót és azóta sem kaptam meg. 2. ha nem mondja, hogy figyeljem az infúziót (közben hogy el ne aludjak, kipöckölöm a szemem) és szóljak, akkor én honnan tudjam, hogy ezt kell tennem. 3. ezt megkönnyítené mondjuk ha nem a fejem mögé tették volna az állványt (ha csak egy mm-re is megmozdítottam a fejem forgott a világ és olyan hányinger kapott el, amit még életemben nem éreztem..persze semmi sem volt odakészítve amibe hányhattam volna, mert gondolom soha senki nem hányt még altatás után). 4. és ha a felsorolt három dolog meg is valósult volna, akkor még talán az is segítségemre lenne, ha a hívó csengőt elérném, mert hogy ezt sem sikerült fájdalmaim közepette fellelni. Na ennyi épp elég volt, jól elfáradtam benne. A nővér élből visszakérdezett, hogy miből gondoltam, hogy nem kaptam meg a fájdalomcsillapítót?! Nos közöltem, hogy egy percet sem aludtam, de nem volt eredménytelen a telefonálgatásom, mert megtudtam, hogy teljesen normális, hogy szédülök és majd elhányom magam, mert ez az altató hatása még. Valamint, hogy az is teljesen normális, hogy a nyelőcsövem és a mellkasom a lélegeztetőtől és a tubustól fáj és hogy a hasamra nőtt hőlégballon is természetes állapot. Na hozta is a csillapítót, ami szart sem ért. Közben betette az újabb infúziót, bár mondtam, hogy meglátogatnám a mosdót. Közölte, hogy ezt nem lehet, ha nem bírok magammal ágytálat hoznak. Majd este 6 körül kelhetek fel, és akkor a fáslit is leszedhetem lábaimról. Ezek után megpaskolta az arcomat és kijelentette: Tudtam Barbikám, hogy meg fogjuk érteni egymást! Ebben a szent pillanatban a 6-os szobában eldöntöttem, hogy bhakták indokolatlan kegye ide vagy oda: az eltervezett Govinda süti átadásból semmi sem lesz, mert igenis vannak olyan emberek, akik nem érdemlik meg az újabb emberi létformát. Gondoltam mindezt annak tudatában, hogy csak pár pillanat választott el attól, hogy árazólap legyek! És igen meg lehet kövezni, de akkor ott én ezt éreztem. Öt óra körül félretéve minden emberi méltóságomat jeleztem a csengővel, hogy hozzák azt az ágytálat, hiszen a hasam úgy feszült, mint egy lufi (ott van rajta a 4 lyuk, mi a fenéért nem jön ki rajta egy kis levegő?..ja hogy be van varrva és le is van ragasztva..és ez akadály?). A nővér hozta, majd mondta emeljem meg magam. Igen ez egyszerűen hangzik, de nem egy műtét után. Itt köszönöm meg a Tibeti 5 jóga gyakorlatnak, hogy sikeresen elvégeztem ezt a feladatot, majd alám tette és közölte igazítsam úgy, hogy jó legyen. Tessék, még egy feladat, amit ha férfi lennék könnyedén megoldanék, de így csak feküdtem egy rohadt pózban és próbálkoztam elengedni magam..igaz ketten voltak még mellettem, de van az a pont amikor ez sem érdekel. Igen ez az a pont volt. A célom az volt, hogy szűnjön a fájdalom, mert úgy sejtettem, hogy ha a hólyagom üres lesz kevésbé feszül majd a hasam. Lehet, hogy ennek köze sem volt az egészhez, de ettől megnyugodtam. Az ágytálat pedig elvitte a hölgy. Próbáltam filmet nézni, vagy zenét hallgatni, de igazán idegesített minden. A mellettem levő nénihez jöttek a rokonok, a néni egyből azt kérdezte, hogy ki fogja ezt a kórházi dolgot kifizetni. Szegénykém, alig él és egyből a pénz miatt aggódik. Hihetetlen. Ki volt aki kitalálta a pénzt? Megkeresem. Eljött a váltás ideje, nővér büszkén mondta rólam: Barbika, vega, epehólyag eltávolítás, spontán vizelet volt. Lett volna itt spontán pofon is, csak épp nem találtam magamban a szuflát. A harmadik infúziót is megkaptam, de ez aztán nem akart folyni én pedig újra a mosdóba készültem. Amikor közel 2 óra alatt is max fél cm folyt le jeleztem a mozgási szándékomat. A nő bejött, hirtelen már nem volt szükségem a haramdik infúzióra, de közölte, hogy bizony fel nem kelhetek. Hát mondom a délutános nővér nem ezt mondta, sőt a fáslit is le kellene szedni. Erre ő, hogy na azt ugyan nem majd csak reggel. Hmm felmerült bennem a kérdés, hogy ezek nem egy tankönyvből tanulnak? És ezt hangosan is szóvá tettem. Viszont közöltem, vagy kikísér vagy ágytál. Mondta ok üljek fel. Nos biztos hívő lélek, és hitte, hogy Isten majd megsegít, mert ő ugyan nem nyújtotta a karját, hogy segítsen. Így aztán balra fordultam és felnyomtam magam. Igen láttam a tejutat és az összes csillagot. A mosdó felé még vagány voltam, visszafelé szólt a kedves segítőm (irónia ezerrel) kapkodjam a lábamat, hogy az ágyban ájuljak el. So romantic. De igaza volt. Az ájulást megúsztam, viszont a vizes borogatás jól jött. Na ezek után már nem voltam annyira bátor, de 10 körül még egyszer kimentem és visszajöttem. Már szinte egyedül. Kis örömök életemben. Visszafeküdtem és ismét filmekkel próbálkoztam, de szó szerint zavart minden. Elkezdtem bhajana-t hallgatni, egy kis hare krisna mindig jól jön. És így is lett. Hirtelen nem zavart semmi sem. Igen fájt még, de már tudtam másra is gondolni. Vajon akinek nincs Isten tudata (akár Krisna, akár Allah, akár nevezzük bárhogy) az ilyenkor mit csinál? Átadja magát a szenvedésnek és ennyi? Örök hálám a bhakták kegyének, hogy nekem van hova menekülnöm a szenvedés elől. Éjszaka még ketten csatlakoztak a szobánkhoz, így reggelre full house lett..hittem én.

folyt.köv

Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 2

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról..és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És én most nem kérek elnézést.

Eljött a műtét reggele. Fél ötkor bejöttek hőmérővel, mert ez egy tökéles időpont, meg gondolom át kell adni a váltásnak az eredményt. Az enyém 35,1 lett. Szerintük ez jó, szerintem nem, de nem álltam le vitatkozni. 5-kor jött a váltás: ott a sarokban Barbika a vega epehólyagos van. Na tessék, újabb jelzőket kaptam! Hat óra körül bejöttek vérnyomást mérni, ami kezdett felmenni, mert szerettem volna még aludni, meditálni. 120/80. Jó ez, mondják ők, miközben én tudom, hogy önmagamhoz képest ez magas. Hétkor kaptam két fáslit a lábamra és mondták várjak. Rendben. Mi mást is tehetnék. Bejött a doki is, és kérdezte egy-két kő van? Mondtam, hogy nem, hanem rengeteg, és ha lehet, ne csak kettőt vegyen ki. És csak vártam. Na jött a betegszállító, aki szerint az alsóneműt is le kell vennem. Na ezen az X-edik verzión már gondolkodás nélkül arcot vágtam, és közöltem, ez biza marad. Gondoltam majd leveszi rólam az, akinek nem tetszik, nem úgy mint a valóságban, hogy épp az veszi le akinek tetszik. Orrbavaló ki. Katámnak sok feladata közül a legfontosabb, hogy szóljon, amikor visszahoznak, hogy tegyük vissza, mert beforr és akkor bizony mérges leszek. Fel az ágyra, kicsit lelógott a lábam, féltem is hogy nekitol majd valaminek, de ügyes volt. Egy előkészítő feliratnál a fal mellé tett, és ott hagyott, hogy várjak. Rendben: két szemeteskuka és egy felmosó vödör előtt vártam előkészülten. Azon kívül, hogy so romantic még szerintem steril is. Emberek jöttek mentek. Összesen kettő vette figyelembe, hogy valaki ott fekszik talán beszarva, talán nem. Az egyik köszönt is, talán felismert, mert ő volt az első altatós, akivel egy hónapja beszéltem, és ő is el volt ájulva az ekg-n. Vajon ő hogy ismerkedik nőkkel? Mit néz meg először? Arc, alak vagy egy ekg? Aztán jött még egy férfi, aki nem szólt, de azzal a bizonyos, kitartás minden jó lesz biccentéssel illetett. Na mondom én becsukom a szemem és gyorsan meditálok, mert ebből semmi jó nem sül ki. Mikor hallottam az én altató orvosomat, tudtam hogy indulás van. Így is lett. Át a másik ágyra. A fehérneműmet (nem szó szerint) de épp leszarta mindenki, hogy van vagy nincs. Örültek a csodaszép vénámnak, én meg annak, hogy minden jót tesznek bele. Kérdeztem is, hogy kapok-e nutellát. Majd végig hallgattam a vega vs nem vega párbeszédet, aztán mondták, hogy jön a jóság. És jött. Kérdezték milyen? Mondtam, hogy jó buli és ha tudtam volna, eskü sosem iszok alkoholt csak ezt a cuccot kérem. Majd köhintettem, mondták, hogy ez már az, aminek lennie kell és hogy most gondoljak szépre. Na mondom eljött bhaktaságom vizsgája: hare krisna és már Somogyvámoson voltam és Krisna formáját szuggeráltam magam elé és láttam. Mert ugye amire/akire gondolsz újjászületve azzá leszel..és bár nem meghalni készülök, de azért biztos ami biztos alapon, gondoltam bebiztosítom következő életemet. És filmszakadás. Ébredéskor gázárajánlatot készítettem. Na mondom fasza, ha most születek újjá tuti egy árazólap leszek. Nesze neked 12 év bhaktaszerűség. Megkérdeztem az altató dokit, hogy jól viselkedtem-e? Azt mondta igen, ügyes voltam. Volt fájdalmam rendesen, mondták kérjek fájdalomcsillapítót. Na, akit csak láttam, lehetett az portás, postás, látogató, takarító (sok szemük volt és fejük) mindnek mondtam, hogy nekem még kell anyag, meg közben azért a betegtolónak is beszóltam: na ugye hogy maradhatott a bugyi?! Mondta jah, de összekenték. Erre nem reagáltam, de vélhetően ez volt rám írva: ki nem szarja le?! Áttett az ágyamra, orrbavaló be, Katám elment, mert úgyis alszok. Én szóltam, hogy hozzák az anyagot mert ez fáj. Elküldtem pár alive sms-t, próbáltam telefonálni, de hangom nem nagyon volt, sem hangerőm. Mindegy látták, hogy élek, legyen elég ennyi. És vártam a fájdalomcsillapítót.

folyt.köv

Szókimondós, nevén nevezős, valóságos 1

Volt itt bejegyzés már felfedezett epekövekről, tervezett (RHCP jegy vásárlása közben állapotfelmérésről) majd utolsó percben lemondott műtéti kibukásról. Aztán újabb kőfelfedezésekről, elégedett biztosítói bánásmódról.. és akkor jöjjön a műtétről. Igen úgy, ahogy van: nem szépítve, hanem valósan, mert attól hogy fekáliának hívod, az bizony még szar a valóságban. És most én nem kérek elnézést. 

Szombaton még dínom-dánom, vasárnap pedig már csak egy szendvics, mert a kórházban hashajtás lesz a fő program. Mert eljött a műtét ideje. Kis bőrönddel és egy kis táskával érkeztem, mert pontosan senki sem tudta, hogy meddig is kellene pizsamában lennem a kórházban. Ennek örömére nem is vittem pizsamát. Az első akadályt 20 perc alatt küzdöttük le, mert csak nem találtuk meg a sebészeti onkológiát. Nem mintha onkológus kellett volna, de valamiért itt fogak műteni. Szóval beléptünk az épületbe és elindultunk. Próbáltuk megfejteni a nyilakat, ha már nyilas nemzet vagyunk. Nem sikerült, így elkaptam egy zöld ruhás hölgyet, mert bár nem az én színem, de sejteti, hogy itt dolgozik és csak nagyobb helyismerete van, mint nekünk. Nos a feltett kérdésre a válasza az volt, hogy ő ugyan nem tudja ezt, kérdezzünk mást és már el is ment lifttel. Hmm. Nem volt egyszerű másik egyenruhást találni, de csak sikerült, aki elmondta, hogy totál a másik oldalon van, de hogy miért is akarok én odamenni? Hát mert mondom epehólyagműtétem lesz. Ott? Mondom igen, de ha ránézne a lapomra akkor lehet hogy nem is ott, mert én már nem tudom. Hát ránézne ő mondja, de szemüveg nélkül semmit sem lát. Mondom, ha felvenne egyet talán haladnánk is, de ő már el is fordult. Sebaj harcra fel! Újra elindultunk és célba értünk. Megkaptam a 6-os szobát. Valahol úgy rémlik, mikor a mandulámat vették ki vagy 35 éve, akkor meg a 6-os ágyon feküdtem. De lehet csak a képzeletem játszik velem.

A szoba épp a nővérpulttal szemben volt, ami akár jó is lehet, ha gyors segítség kell (hittem én) de rossz is lehet, mert nem egy csendes, pihenős szoba. A tisztasággal nem volt gondom, és 4 ágyasban ketten lettünk. Persze a szoba két legtávolabbi sarkába voltunk, biztos ami biztos alapon. Megnézetem a wc-t. Nos szag az van! Szóval a kötelező cuccokon kívül, ha kórházba mész vigyél magaddal légfrissítőt, mert ahogy az elején írtam hiába nevezed fekáliának, attól az még egyszerű szar szag. Na letettem a cuccaimat, és jött is a nővér, hogy felvegye az adataimat és megitassa velem a keserűsó adagomat. Én is kérdeztem, mert hát bizonyos napok voltak és hogy a műtőben tampon vagy betét? Tampon lett a válasz. Számos kérdésen fennakadtam, de azon a megjegyzésen elgondolkoztam, amit a hölgy mondott: majd elmegy templomba!? Miért kérhetnék papot egyből? Hmm. Fel sem merült benne, hogy pl. ateista vagyok, vagy csak nem bírom a papokat?! És ha estére ellepik a kórházat a lepedős bhakták? Na de túllépve ezen, közöltem, hogy speciális étrendem van, mert hogy én nem eszek húst. Hát meglepődve közölte, hogy akkor nem tudja mi lesz, mert ők ugyan zöldséget nem adnak. Majd elköszönt tőlem és nevemen nevezett: Barbikám! Kísérőm majdnem leesett székről, én pedig próbáltam akkor még nem arcot vágni. Aztán átöltözve vártam, hogy a keserűsó tegye a dolgát. Ha az ember lánya ésszel él és nem zabál össze meg vissza mindent, akkor a keserűsó nem hatja és hajtja meg annyira. Ráadásul ezen cucc ismerős már nekem, így hello haver engem nem lepsz meg. Feltöltöttem a vízszűrő kancsómat, mert sejtettem, hogy max csapvíz a menü. Nos a fürdőben szemebsültem azzal a ténnyel, hogy nincs zuhanyzófej. Vagyis ha nem egy napra készülsz, akkor a légfrissítő mellé tegyél be a táskádba egy zuhanyfejet. Persze lehet, hogy ilyenek nincsenek alapból egy kórházban, nem tudom szerencsére nincs tapasztalatom. És megérkezett az altató orvos. Elmondta, hogy jó buli lesz az altatás. Feltett pár kérdést, megnézte a vénámat: tetszett neki, ahogy az ekg-m is. Ugyanis kérdezte mennyire vagyok ideges típus, bár rég látott ennyire szép és kiegyensúlyozott ekg-t. Mondtam is, hogy jó szívem van azt ne bánsták, mert ezt kérte K. Zoltán. Aztán jöttek a kérdések az állapotom felől: mennyire görcsölök, és fájok? Mondtam, hogy én bizony kicsit sem produkálok ilyeneket. Na erre: akkor mit keres itt?! Mondtam unatkoztam, gondoltam bejövök ide. Így zajlott még a beszélgetés, majd mondta, ha gondolom kérjek altatót, de reggel biztos kapok egy kis nyugtatót. Tőle is megkérdeztem a tampon vs betét dolgot, ő a betétre szavazott. Gondoltam éjszaka szerzek egy pelenkát, az a legbiztosabb, mert hát ahány ember annyi válasz. Persze közben leellenőrzöm, hogy más szobákban van-e zuhanyfej. Rendben. Filmnézés, zenehallgatás, beszélgetés a keserűsóval. Egyszer bejött egy nővér, hogy kérek-e teát. Nem kértem, mert oly mindegy hogy a víz vagy a tea jön ki belőlem: ne pazaroljunk! Este kérdés nélkül hoztak egy altatót, de nem vettem be. Éjfélig még ihattam vizet, így aztán nem akartam kilenckor elaludni kockáztatva, hogy másnap majd jól szomjan halok. Közben a szobában lévő hölgy kérdezte, hogy izgulok-e? Mondtam, hogy valamennyire igen, de ha izgulok, ha nem, ez meg fog történni. És nem is kaptam névre szóló karkötőt, mert a nővér megállapította, hogy nem tűnök szökős betegnek. Felismerte bennem a valódi Barbikát. 

Valamint egy délután alatt rájöttem, hogy az ajtók nem csukódnak be sem önmaguktól sem a nővérektől, így huzatban voltunk egész délután. Végülis jobb egy kórházban megfázni, mint bárhol máshol. Most még ugráltam, hogy becsukjam, de valamiért úgy sejtettem másnap nem ugrálok.

folyt. köv