Olvasni a sorok közt

Nem szoktam visszaolvasni a blogomat de abban biztos vagyok hogy szilveszterhez közeledvén megírom, hogy nem hiszem az újévi fogadalmakban, sőt az új év új kezdetekben sem. No most sem a kötelező újévi fogadalom váltotta ki belőlem az elhatározásomat, hanem az hogy egyszerűen belefáradtam az értelmezésekbe. Szóval december 28-tól egyszerűen nem vagyok hajlandó a sorok közt olvasni, nem vagyok hajlandó kitalálni, hogy ki mit gondol annak ellenére, hogy mit ír és mit mond. Mi nők hajalmosak vagyunk mindent túlanalizálni, beleképzelni vagy és kevesebbet képzelni. Igen ez a mi hibánk elismerem. S hogy mi a férfiak hibája? Egyszerűen, hogy képtelenek a nyílt, őszinte kommunikációra (tisztelet a kivételnek), főleg ha valami érzelmi szint rezeg meg bennük. Próbálják elnyomni, palástolni, csak sejtetni, vagy épp elhallgatni, vagy akár eltúlozni vagy lekicsinyíteni. A lényeg, hogy a valóságot nem elárulni, mert akkor védtelenné vállnak. Mi nők meg mindig mindent próbálunk megmagyarázni és kimagyarázni, mert nem akarjuk elhinni, hogy az ellenkező nemhez tartozók ennyire egyszerűek lennének, pedig de. Hiába gondoljuk, hogy létezik szürke, a valóságban minden vagy fekete vagy fehér, vagy igen vagy nem, a többi mind az elme szüleménye, hogy ne szembesüljünk a valósággal. Szóval mindent összegezve, mától a nem tudom, a talán, a mindegy, a rád bízom, a te tudod, az úgy csinálod ahogy akarod, a majd lesz valahogy, a majd alakul válaszokat nem vagyok hajlandó figyelembe venni, és ki találni, hogy a másik fél mit és hogyan is akarja valójában. Egyszerű kommunikációt szeretnék, egyértelmű lépsekkel, tettekkel. Mert ha a fent említett válaszok hatására döntünk és teszünk vagy így vagy úgy akkor egyszerűen megkapjuk a de hát én nem így gondoltam, nem így akartam, nem így értettem szemrehányásokat. No honnan is kellene tudnom, hogy a teremtés koronái mint is gondolnak, akarnak. Mondd el és nem lesz félreértés! Vagy ne mondd el, de akkor vállald a következményét és ne visszakozz, ne hisztizz, mert ugyebár néma gyereknek anyja sem (nem hogy a párja) érti a szavát. Elfáradtam értelmezni, kitalálni mert mától minden fekete vagy fehér és egyszerűen igen vagy nem. Mert az idő vészesen fogy…

Emberi értékek

Sokan sokféleképpen mérik önmagukat, társaikat. Legtöbbször a pénz, a karrier, az elismerés áll a középpontban. Ha ezekből minél többed van, annál jobb ember vagy, úgy tartják érsz valamit. A kérdés számomra, hogy mi is az a valami amit érsz. Aztán van a másik fajta értékítélet, ami azon alapszik, hogy mit kapunk akár másoktól, akár a sorstól. Sokszor hallom az emberektől, hogy nullának, semminek sőt egyenesen rossznak érzik magukat, hiszen nem kapják meg azt amire vágynak, vagy épp azt nem kapják meg amit mások megkapnak. Sokan gondolják, hogy kapni azért kapunk mert jók vagyunk, mert jár és mert megérdemeljük. Mikor olyat kapunk amire nem számítunk, mikor csalódunk vagy fájdalmat kapunk, csak állunk és nem érjtük: mit tettem, hogy ezt érdemeltem. Jó esetben elfogadjuk, hogy erre ugyan rá nem jövünk, rosszabb esetben fene nagy önmarcangolásba kezdünk, és egy idő után önön magunkat hibáztatjuk, majd másokat (mert másokat mindig könnyebb), eljutunk az önutálat szintjére is szépen lassan. Majd tovább fejlesztjük, és jó szokás szerint ahogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, úgy ha az én tehenem megdöglött, akkor szomszédé és dögöljön meg. És így éljük a napjainkat, éveinket és észre sem vesszük mikor ajtók, kapuk nyílnak meg előttünk, hiszen én rossz vagyok és nem ezt érdemlem. No akkor elárulok egy nagy igazságot, nem én találtam ki, mert nincs új a Nap alatt. Soha nem annyit érsz amennyit kapsz, hanem amennyit adsz. Adj másoknak bármit, bárhol, bármikor, bármennyit. Lehet, hogy nem kapsz viszonzást, és megint előjön belőled az önző értetlenség, hogy de én adtam, miért nem kaptam, vagy épp miért ezt kaptam, hiszen nem ezt érdemlem. Ha előjönnek benned hagyd, hogy távozzanak. Emberi természetünk viszonzást vár ez természetes. Ha így érzed nem vagy rossz, a kérdés, hogy mit teszel ezután. Megrázod magad és továbbra is adsz, vagy önsajnálatban süllyedsz és mikor adnának már észre sem veszed.. Olvashatsz ezer meg ezer könyvet, járhatsz csoportokba, és tanulhatsz önfejlesztést, de a döntést akkor is te hozod meg, hogy melyik csoportba tartozol: az adók vagy csak az állandóan váró kapók csoportjába. Jelzem egyik sem könnyű út, de az első visz valamerre, a második pedig csak lehúz. Én már döntöttem, még ha sokszor fájdalmasan nehéz.. 

Sírok értük..

Müller Péter: A hit próbája

„Isten próbára tette Ábrahám hitét. Megparancsolta neki, hogy áldozatként ölje meg fiát Izsákot. És a nagy hitű Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, majd megkötözte fiát, már kezébe vette a kést, hogy megölje, de az Isten szólt az égből: „Ne árts neki! Most már tudom, hogy féled az Istent egyetlen fiadat nem tagadod meg tőlem.” A hit örök jelképe lett ez a jelenet. Jól tette az Úr, hogy a férfit kérte fel erre a szörnyű feladatra. Ha az anyjának szól, Sára átkot szórt volna rá, sírva üvöltözött volna vele, és nemhogy a saját gyermekére nem emel kezet, de soha ilyen Istenben többé nem hitt volna, sőt, örökké gyűlölte volna, engesztelhetetlenül.”

A mai évszázadot inkább nevezném a síró anyák évszázadának. Mindenki sír valamiért: ki azért mert bántják gyermekét, ki pedig azért mert bántja gyermekét. A gyermek sír az anyja után, az anya sír gyermekéért, az apa a fiáért, a fiú az apáért. S én sírok azokért akik az érzelmi káoszban nem látnak más kiutat, csak a még nagyobb káoszt. Sírok azokért az anyákért akik mindenre képesek, hogy a hőn szeretett férfit elégedetté tegyék, hogy képesek saját szülött gyermekeiket kínozni, erőszakolni. Hogy képesek bántani azt a csodát, akit kilenc hónapig testükben hordva neveltek, etettek, gondoztak. S képesek megszülvén egyszerűn a „szeretet” oltárán feláldozni állatias ösztöneik kiéléséért. Sírok értük, mert valahonnan jön ez nekik, nem születhetnek csak úgy arra hivatva, hogy majdan gyermeküket kizsigereljék, szexuális játékként használják. Nem, valahonnan jönnie kell ennek a mérhetetlen szeretetéhségnek ami ráveszi őket arra, hogy a mellettük levő (nem álló) férfi kedvére tegyenek, hogy még élvezzék is azt amit tesznek. Sírok az apákért, akik kisebbségi komplexusukat, önértékelési problémáikat csakis úgy tudják semmissé tenni, hogy fizikai erejüket nem sajnálván gyermeküket rabszolgává, sőt akár testvérének anyjává képesek tenni. Sírok értük, mert az ember nem eredendően gonosz, és nem születik rossznak. Eredendően mind jók vagyunk csak.. Sírok a gyermekekért aki nem értik, nem tudják, hogy kerültek ide. Sírok azokért akik ezt normálisnak élik meg, hiszen más példát nem látnak, hiszen nem tudhatják hogy nem mindenki nyúl oda, nem mindenki üti meg a másikat, nem mindenki erőszakolja meg gyermekét, mert épp ehhez van kedve. Sírok azokért a felnőttekért, akik ezeket átélvén nőnek fel, s próbálnak egész és emberi életet élni. Sírok értük, mert a lehetetlennel küzdenek legalább egy életen át, de hiszem hogy a sebeket sok sok életen át magunkban hordozzuk tovább. Sírok a világért, az emberekért, sírok mert mi tettük ezt az évszázadot a könyörgő, síró anyák évszázadává..

Az őszinteség fokai

Az ember egyik legnemesebb értéke az őszinteség, ami rövid távon nem biztos hogy megkönnyíti az életedet, de hosszú távon kifizetődő. Sokan kérnek segítséget másoktól mikor szorult helyzetben vannak. Próbálják feltárni elméjüket, a bennük rejlő érzelmeket, kimondani félelmeiket. Nehéz ezekről objektíven beszélni, nehéz nem úgy tálalni, hogy nem érezhessék benne, hogy mi magunk vagyunk a jók a másik meg a gonosz. Ahhoz, hogy valaki segítséget tudjon adni igenis mind a két oldalt meg kellene hallgatnia. Hallgatás közben viszont mindenki rájön, hogy a saját szemszögéből mindenkinek igaza van, de ha a kettőt egymás mellé tesszük egyenesen látszódik, hogy elmennek egymás mellett. A másik probléma, hogy aki majd a meghallgatás után tanácsod ad, az vajon objektív. Elvárhatjuk tőle, hogy ne vonzódjon jobban az egyikhez, mint a másikhoz? Elvárhatjuk, hogy ne törjön pálcát afelett aki kissé távolabb áll tőle? Egyértelműen nem. Így amit tehet a hallgató fél, az maga a meghallgatás. Tanácsot még csak olyan formában sem adhat, hogy ő mit tenne ebben a helyzetben, hiszen nincs ebben a helyzetben. S hogy mi mit tehetünk? Próbáljuk magunkat kívül helyezni, próbáljuk objektíven nézni saját és a másik helyzetét amennyire csak lehet. Nem könnyű, és nem egyszerű és biztos nem érzelmektől mentes. Fontos, hogy tudjuk mit akarunk, másnak talán mit tanácsolnánk, és ha biztosak vagyunk a döntésünkben, akkor a körülményektől függetlenül ki kell tartanunk mellette, mert a körülmények folyamatosan változnak, de az örök igazság: mi mindig ugyanazok maradunk. Talán ideig-óráig mások vagyunk, s változunk, mert a változás-fejlődés lehetősége mindenkiben benne van. De ha teljesen őszinték vagyunk önmagunkhoz (mivel ez az első lépcsőfok) akkor valójában elvárhatunk magunktól egy 180 fokos fordulatot? És elvárhatjuk ez másoktól? És ha el is várjuk, vajon mennyi idő után lesz a 180 fokból 360? Az élet nagy kérdéseire csak az idő adhatja meg a választ, de már buddha is megmondta: a baj hogy azt hiszed van időd.