Az ember egyik legnemesebb értéke
az őszinteség, ami rövid távon nem biztos hogy megkönnyíti az életedet, de
hosszú távon kifizetődő. Sokan kérnek segítséget másoktól mikor szorult
helyzetben vannak. Próbálják feltárni elméjüket, a bennük rejlő érzelmeket,
kimondani félelmeiket. Nehéz ezekről objektíven beszélni, nehéz nem úgy
tálalni, hogy nem érezhessék benne, hogy mi magunk vagyunk a jók a másik meg a
gonosz. Ahhoz, hogy valaki segítséget tudjon adni igenis mind a két oldalt meg
kellene hallgatnia. Hallgatás közben viszont mindenki rájön, hogy a saját
szemszögéből mindenkinek igaza van, de ha a kettőt egymás mellé tesszük
egyenesen látszódik, hogy elmennek egymás mellett. A másik probléma, hogy aki
majd a meghallgatás után tanácsod ad, az vajon objektív. Elvárhatjuk tőle, hogy
ne vonzódjon jobban az egyikhez, mint a másikhoz? Elvárhatjuk, hogy ne törjön
pálcát afelett aki kissé távolabb áll tőle? Egyértelműen nem. Így amit tehet a
hallgató fél, az maga a meghallgatás. Tanácsot még csak olyan formában sem
adhat, hogy ő mit tenne ebben a helyzetben, hiszen nincs ebben a helyzetben. S
hogy mi mit tehetünk? Próbáljuk magunkat kívül helyezni, próbáljuk objektíven
nézni saját és a másik helyzetét amennyire csak lehet. Nem könnyű, és nem
egyszerű és biztos nem érzelmektől mentes. Fontos, hogy tudjuk mit akarunk,
másnak talán mit tanácsolnánk, és ha biztosak vagyunk a döntésünkben, akkor a
körülményektől függetlenül ki kell tartanunk mellette, mert a körülmények
folyamatosan változnak, de az örök igazság: mi mindig ugyanazok maradunk.
Talán ideig-óráig mások vagyunk, s változunk, mert a változás-fejlődés
lehetősége mindenkiben benne van. De ha teljesen őszinték vagyunk önmagunkhoz
(mivel ez az első lépcsőfok) akkor valójában elvárhatunk magunktól egy 180 fokos
fordulatot? És elvárhatjuk ez másoktól? És ha el is várjuk, vajon mennyi idő
után lesz a 180 fokból 360? Az élet nagy kérdéseire csak az idő adhatja meg a
választ, de már buddha is megmondta: a baj hogy azt hiszed van időd.
