Én kérek elnézést…SZINezés

Igazi SZIN múltra tekintek vissza, hiszen már 6 évesen szüleimmel lelkesen ültem a rakparton, és énekeltem: Ülve pisilek, állva kakálok, becsület dolgából igen szarul állok.. Rolls Frakció, a Bikini őse. Szóval vannak elmesélt és valós emlékeim is. Mégis az első partfürdős SZIN a legemlékezetesebb hiszen itt volt a Cure. Aztán rémlik még másik évből Ákos, Morcheeba. Most viszont a programot böngészve senki sem dobogtatta meg a szívemet. De ha már itt vagyok, csak nem hagyom ki ezt a rendezvényt. A nulladik napot ki is hagytam. A média elég hangos volt mert hát a bejutás több órába telt. Gondoltam majd másnap délelőtt felveszem a bérletemet. Na de az ég leszakadt, így csak este jutottam ki. Belépéskor összeállt a kép, hogy mi okozhatta a fennakadást. Kezdődött azzal, hogy mindenkinek két szalagot adnak. Az egyik szövet, a másik papír. Előbbi igazán jó és praktikus, mert ha fürdesz (mert igen is a fesztiválozók is fürdenek) nem mosódik el, és sokan évekig mint ékszer hordják. A másik papír pedig nem praktikus és nem is értelmezhető. Mert elázik, elmosódik így 4-5 nap alatt. Szóval mind a kettőn van vonalkód. És itt jön a csavar, a svéd csavar. De miért épp svéd? Na nem a nemzetiség a lényeg, hanem hogy befelé leolvassák a vonalkódot, majd kifelé is. És ha kifelé véletlenül ezt elfelejted akkor hello szia szevasz nem mehetsz be. Tessék? Van aki 16 ezret fizet ezért a rendezvényért és egy csippenés elmaradása és ennyi? Hát kérdem én ki volt aki ezt kitalálta, és vajon a családfája csuklik a nyitás óta? Javaslom, hogy a SZIN rendezősége látogasson el más nagyobb fesztiválra, mert ez akkora hülyeség, hogy párját nem láttam még soha. Gondolom arra szolgál, hogy a szövet karszalagot ne tudják az emberek egymás közt cserélgetni. No de ha Szigeten is elsiklanak efelett, akkor itt? Majd Szeged megmutatja, vagy mi van itt most érem szépen. Ezután jött az átvizsgálás. Secus emberen gumikesztyű. Kissé megilletődtem, hogy itt aztán testüreg átvizsgálás is lesz, de aztán ez elmaradt. Az övtáskámát figyelmesen átnézte: 5 rekeszből kettőt, majd közölte mehetek. Tehát cipőben, zsebben, és kapucniban bármit bevihettem volna. A beléptetéstől meghatódva magamhoz vettem egy programfüzetet és szembesültem azzal, hogy így az első napon én ugyan senkit sem nézek meg. Gyors séta, majd egy két helló és indulás haza. Persze figyeltem a „kicsekkolásra”. Majd egy nőstény secus megállít. Na mondom nem meglepő kifele is motoznak: ha már bevittem, ki nem hozhatom. Na persze nem ez történt, hanem megkérdezte, hogy vonalkód leolvasáson átestem-e. Mondtam, hogy igen majd halkan megkérdeztem, hogy vajon ha kétszer csekkolok ki akkor mi van. Választ nem kaptam. Összegezve én kérek elnézést a távolról érkezőktől,  mert bár Szeged szívem csücske, de ez a koncentrációs táboros ki és beléptetés már nekem is sokk volt. A SZIN szervezőségének pedig azt kívánom, hogy a szombati napon egyszerre 6000 ember akarjon bejutni, és fulladjanak bele ebbe az új rendszerbe…

Szigetelés zárás, 2014

Azért reggel az első gondolatom csak az volt, hogy vajon mit vétettem, hogy ezt a pénztárcám bánta. Felmerült a kizsebelés gondolata, de nem hittem benne, mert hogy a táskám zipzárját még én is alig tudom kihúzni, nem hogy visszahúzni. És ha csak magadat hibáztathatod, no az a legszörnyűbb. Reggeli után beléptem online világomba, és láss csodát egy  üzenet fogadott, hogy megtalálták az irataimat, és ha magamra ismerek ugyan hívjam már ezt a számot. Magamra ismertem, fellélegeztem legalább az okmányirodát kihagyhatom. A csörgés után kiderült, hogy nem csak az irataim, hanem minden meg van. Hööö? Még élnek ilyen emberek? De hát ez most mégis hogyan? És ráadásul a Szigetre tart épp és hozza magával. Na hát néztem mint Aliz csodaországban, csak épp a bádogembert nem leltem, bár nem voltam benne biztos, hogy épp nem vele beszélek telefonon, mert hát sajnos a mai hús vér emberek nem ilyen erkölcsösek. Tehát vonatjegy stornó, s így még egy pár óra szigetelés lett az új terv. Déltől egy fesztiválon lenni csuda jó dolog ám. Mert az emberek nagy része még a tegnap estét éli meg álmaiban, a másik része is csak ténfereg, nem nyomul épp a túlélésért küzd. És mikor lefekszel egy padra, és s lágyan fújó szél Jim Morrison édes hangját hordozza igazán megfizethetetlen. Ismét csak úgy vagy, csak úgy létezel a semmiben. Feledhetetlen, megfizethetetlen és kihagyhatatlan. Újrafotóztuk az esti dolgokat, mert hát a Nap fénye és a pénztárcám megléte mégiscsak másként láttatja már a dolgokat. Séta, beszélgetés, pihenés, nézelődés. Tényleg olyan az egész, mint egy kis elzárt civilizáció a maga kis szabályaival, tág erkölcseivel, ahol szinte mindent lehet. Később megtörtént a találkozó: pénztárca kezemben úgy ahogy volt. Még mindig Aliznak éreztem magam, de az ember tényleg ember bádog nélkül, aki természetesnek tartja, hogy így cselekedett. Visszakaptam a reményt, hogy az emberiség csak nem halt ki teljesen. Ezer köszönet és hála után búcsút vettünk, hiszen azért a Szigeten mindig van dolog. Én pedig utamat hazafelé vettem, hiszen hétfőn már munka van. Összegezve: lehet hogy Sziget már multi, és közkedvelt, és vesztett a régi céljából, hangulatából. De ad valami olyat amit más fesztivál nem. Ad egy olyan érzést amit nem lehet semmihez sem hasonlítani. Nem lehet leírni, elmondani, lefotózni mert egyszerűen érezni kell, before you die…

Szigetelés kettő, 2014

Terveink közt a második napra szerepelt, hogy délelőtt felderítjük az egész Szigetet, majd egy kis pihenés és este vissza a koncertekre. De már ott elbukott a dolog, hogy arra a kérdésre ébredtem, hogy kérek-e ebédre pizzát. Ebédre? Na így a délelőtt az ködbe veszett. Ettünk, ittunk és összeszedtük magunkat, majd elindultunk.  Mert az élet nem egyszerű, egyszer csak azzal szembesültem, hogy pénztárcám sehol. Benne pénz, iratok, bankkártya és vonatjegy. Kártyatiltás egyből. Visszamentünk az úton, hátha. De hát a hátha elmaradt. Így maradt az önostorozás, majd a felismerés, hogy kár már bánkódni, mert ez nem változik, a fesztivál meg elmúlik. Így a körbejárás fázisába kezdtünk. A legtöbb képen mosolyom kényszeredett, de hát lassan csak feloldódtam. Meglátogattuk az egyedi lámpás helyet, a dombnál, ahol éveken keresztül sátraztunk. Régen ott egy színház sátor volt. Szerintem az már nincs, hiszen a külföldieknek vagy egy narrátor kellene, vagy kivetítő angol felirattal. Majd egy pillanatra teljesen átéreztem azt amit mindig is szerettem a fesztiválokon: chill out fekvés és semmit tevés, semmit gondolás csak maga a létezés. Nehezemre is esett felkelni, de vészesen közeledett a Prodigy. Ők szinte végig kísérték egész Sziget pályafutásomat, hiszen velük kezdtem anno 1996-ban. Természetesen a helyfoglalás, most sem tűnt egyszerűnek, de egy kis rést találtam és vissza is éltem vele. Igaz egy külföldi lány közölte kissé felháborodva, hogy ő már mióta foglalja ezt a helyet. Hát egy sorryval elintéztem, mert igazából nem érdekelt, itt kérem farkastörvények vannak. Meglepően kis késéssel kezdtek, és már az első számnál éreztem, hogy a bennem levő gőzt itt igazán kiengedhetem. Fotózni őket nem egyszerű, mert tudatosan teszik lehetetlenné a fényekkel, még a kivetítő is cenzúra alatt állt. Így itt is egy-két fotó, majd pedig az önfeledt szórakozás. Többször éltem a secusok által adott ivóvíz lehetőségével, mert igazán izzasztó ám egy koncertet úgy istenigazából végig és beleadni apait anyait. A Prodigy nem sokat változott. Még a közönséget mindig nem imádják, de ettől függetlenül hozták a szokásos fesztivál formájukat, így aztán testek nem maradtak szárazon, s mikor több ezer ember egyszerre guggol le majd ugrik fel, egyszerűen felemelően felejthetetlen. És az az energiabomba, adrenalin ami akkor ott cikázik össze vissza emberek közt, vagy épp emberekben szintén leírhatatlan, ezt egyszerűen érezni kell. Valaki szereti, valaki nem, de tapasztalni szerintem kell. A koncert után ismét a korlátra dőltem és lázasan kerestem a tüdőmet, hogy  vajon melyik számnál köptem ki, mert akkor nem igazán érdekelt, hiszen hajtott az ösztön, de most így csak jó lenne ha újra kapnék levegőt. Mikor a pulzusom élhetővé vált és már nem csak pihegtem újra körútra indultunk. A pénztárcám már feledésbe merült, hiszen a visszafelé vezető vonatjegyemet megrendelték, és már időpontom is lett hétfőre az okmányirodába. A nap végére nem maradt felderítetlen terület. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a Sherpa rész eltűnt, pedig ott igazán olcsón juthattam kedvenc cipő és szandál márkáimhoz. De hát nyilván már nem trendi, pedig én igazán szeretek egy lábbelit évekig hordani ugyanabban az állapotban. Próbáltunk minden vicces helyet felfedezni és megörökíteni, talán sikerült is. Majd lassan elindultunk haza, bokámat már nem igazán éreztem, de ez ebben a pillanatban nem zavart, mert végre ismét azt érezhettem amit mindig is, mert ez a Sziget az a Sziget, és lehet már nem nekünk szól, meg egy kicsit más, de kell egy hét együtt lét egy külön köztársaságban. 

Sziget 1

Ha jól számolom lassan 8 éve annak, hogy a Hajógyári Szigeten jártam. Régebben napokat, hetet töltöttem ott, aztán már csak egy-egy koncertre ugrottam be. És aztán elmúlt az érdeklődésem. Talán öregszem, talán az ismétlődő zenei kínálat volt az oka. Nem tudom és nem is agyaltam rajta. Most lelkesen vártam azt a két napot, azt a két fellépőt akiért akár még fizettem volna is. Pénteken munkából egyből a vonatra szálltam, és go ti island. A vonat valamennyit késett, de ezen nem csodálkozok és nem is zavart, mert a Sziget 50%-os utazási kedvezménye igazán feldobta a hangulatomat. Érkezés után egy gyors cucc lepakolás, mert nem sátrazunk, csak jövünk és megyünk. Közeledvén a Sziget felé a rég ismert hangulat fogott el, hiába mondta a mellett levő lányka hogy sokan lesznek, hogy sár van, hogy ez már nem az a Sziget, ez már nem nekünk szól, ez már más. Nem hagytam magam: igenis én tudom mi az a Sziget feeling. Tény hogy a leggyorsabban itt jutottam hozzá a jegyemhez, de tény az is hogy ez már az ötödik nap volt. A híd ismerős volt, és belépvén egyből balra vettem az utat. Jó kis civil sor, ami már nem igazán az. Mert hát hol is van a kedvenc sátram ahol naphosszat mást sem lehetett hallani csak, hogy: Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare? És hol vannak az ingyen húsmentes ételek. Hé ti szervezők, csak kellenének ők, mert nincs mindenkinek 500 forintja egy zsíros kenyérre vagy egy kakaós csigára. No de az emlékek megmaradtak, így nem kerestem őket, hanem tágra nyílt szemmel néztem például, hogy a bungee jumping beszorult középre szinte egy sátor felé. S bár eljátszottam a gondolattal, hogy onnan fentről én is bemutatok a világnak, majd drámaian alázuhanok, de ez a sátor közeliség, na meg a dupla felár mert hát mégiscsak Sziget némileg lehangolt. Sebaj, majd máskor, máshol, valamikor. Jött a Magic Mirror, és megint az emlékek. Hiszen kit érdekelt anno, hogy nem mindenki nő vagy férfi, hogy vannak szakálas nők és mellel rendelkező férfiak. A lényeg a freedom és a buli, s tény a varázstükörben mindig jókedv van. Nagyjából első nap eddig jutottunk a terep felderítésével, mert hát közelget a Korn és még helyet is kellett keresnünk. Balról nekem esélytelennek tűnt, így jobbra vettem az irányt és találka pontnak a mentőt beszéltük meg. Alig pár perces csúszással kezdtek, és most mindenki elégedett volt a hanggal, nem úgy mint 8-9 évvel ezelőtt. Pár fotó után döntenem kellett: vagy fotózok és lesem a színpadi történések összes pillanatát, teljesen belefeledkezve, vagy egyszerűen átadom magam a zenének. Utóbbit választottam, és igazán jól éreztem magam. Igaz az első sorban volt egy ember ki állandóan a fülébe dugta az ujjait. Nos ez egy koncert, ami hangos. Feltalálták a füldugót, vagy állj hátrébb és nézd onnan. De kérlek ne foglald el a korlátnál a helyet, ha már sem tapsra, sem csápolásra, sem orrfújásra nem használod kezed, mert ezért teljesen felesleges ott állnod, mert egy koncert hangos, épp ezt szeretjük benne. De ezen is túlléptem, mivel az én hangulatomat ugyan el nem rontja semmi sem. A koncert végén rádőltem kissé fáradtan a korlátra, mert a derekam mégis csak 37 éves már. Innen utunk a Volt sátorba vezetett, Alvin akusztikusra. Na őket ebben az évben pont háromszor láttam, és igaz egyik sem volt akusztikus. Sokat nem vártam, de ha menni kell hát menni kell. Beléptünk a sátorba, kint pedig leszakadt az ég. A sátor összeillesztő munkások hagytak maguk után némi kivetni valót. Az eső csak ott nem szivárgott be ahol nem akart. A sátor oldala hálós volt, hogy a tomboló nemzedék levegőt is kapjon, s mivel az eső oldalról vágott köszönet a szélnek, így mi is kaptunk belőle. Némi ázás után felálltam az ülőhelyről és mintegy megvilágosodva felállítottam a többieket, hogy ugyan húzzuk már beljebb. Megtettük, s láss csodát már nem is áztunk. A koncert akusztikusan egyhangú volt, persze akik szeretik azok nagyon boldogak voltak. Egy szál legény ki tudja minek hatása alatt állt, de igazán szeretett volna segíteni a szemétszedőknek, és csak többszöri próbálkozás után észlelte, hogy amit ő szemétnek lát, az nem más mint a padlót összefogó vas lemez, tehát azt ugyan fel nem szedi a büdös életben sem. Jót nevettem rajta, mert hát ilyen az amikor kissé másként érzékeljük a valóságot, a látottakat. Koncert közben többször kinéztem, hogy csendesedik-e az eső, s mikor észleltük, hogy igen szépen el is indultunk. És igen újabb emléközön öntött el: de jó is mikor a térdedig csapódik a sár, mikor beleragad a cipőd és jó esetben ki tudod emelni, rosszabbik esetben cipő marad te pedig zokniban landolsz a sárban. Régi szép idők. De a tapasztalat, na meg az évek hatására a csapkodás megmaradt és a cipőmet sem hagytam el. Hazafelé megállapítottuk, hogy fesztiválok ide-oda azért itt a megjelenés, a szervezettség, a design igazán kiemelkedik a többihez képest, hiszen ez egy multi fesztivál lett. No persze kérdés, hogy hogyan lett a tarisznyás nemzedékből álló zenei rendezvényből egy szinte státusszimbólum, de ez lett és ennyi, vagy elfogadjuk vagy nem, de a Sziget az még mindig az a Sziget csak egy kicsit más.