Terveink közt a második napra
szerepelt, hogy délelőtt felderítjük az egész Szigetet, majd egy kis pihenés és
este vissza a koncertekre. De már ott elbukott a dolog, hogy arra a kérdésre
ébredtem, hogy kérek-e ebédre pizzát. Ebédre? Na így a délelőtt az ködbe
veszett. Ettünk, ittunk és összeszedtük magunkat, majd elindultunk. Mert az élet nem egyszerű, egyszer csak azzal
szembesültem, hogy pénztárcám sehol. Benne pénz, iratok, bankkártya és
vonatjegy. Kártyatiltás egyből. Visszamentünk az úton, hátha. De hát a hátha
elmaradt. Így maradt az önostorozás, majd a felismerés, hogy kár már bánkódni,
mert ez nem változik, a fesztivál meg elmúlik. Így a körbejárás fázisába
kezdtünk. A legtöbb képen mosolyom kényszeredett, de hát lassan csak feloldódtam.
Meglátogattuk az egyedi lámpás helyet, a dombnál, ahol éveken keresztül
sátraztunk. Régen ott egy színház sátor volt. Szerintem az már nincs, hiszen a
külföldieknek vagy egy narrátor kellene, vagy kivetítő angol felirattal. Majd
egy pillanatra teljesen átéreztem azt amit mindig is szerettem a fesztiválokon:
chill out fekvés és semmit tevés, semmit gondolás csak maga a létezés.
Nehezemre is esett felkelni, de vészesen közeledett a Prodigy. Ők szinte végig
kísérték egész Sziget pályafutásomat, hiszen velük kezdtem anno 1996-ban.
Természetesen a helyfoglalás, most sem tűnt egyszerűnek, de egy kis rést
találtam és vissza is éltem vele. Igaz egy külföldi lány közölte kissé
felháborodva, hogy ő már mióta foglalja ezt a helyet. Hát egy sorryval elintéztem,
mert igazából nem érdekelt, itt kérem farkastörvények vannak. Meglepően kis
késéssel kezdtek, és már az első számnál éreztem, hogy a bennem levő gőzt itt
igazán kiengedhetem. Fotózni őket nem egyszerű, mert tudatosan teszik
lehetetlenné a fényekkel, még a kivetítő is cenzúra alatt állt. Így itt is
egy-két fotó, majd pedig az önfeledt szórakozás. Többször éltem a secusok által
adott ivóvíz lehetőségével, mert igazán izzasztó ám egy koncertet úgy
istenigazából végig és beleadni apait anyait. A Prodigy nem sokat változott.
Még a közönséget mindig nem imádják, de ettől függetlenül hozták a szokásos
fesztivál formájukat, így aztán testek nem maradtak szárazon, s mikor több ezer
ember egyszerre guggol le majd ugrik fel, egyszerűen felemelően felejthetetlen.
És az az energiabomba, adrenalin ami akkor ott cikázik össze vissza emberek
közt, vagy épp emberekben szintén leírhatatlan, ezt egyszerűen érezni kell.
Valaki szereti, valaki nem, de tapasztalni szerintem kell. A koncert után ismét
a korlátra dőltem és lázasan kerestem a tüdőmet, hogy vajon melyik számnál köptem ki, mert akkor
nem igazán érdekelt, hiszen hajtott az ösztön, de most így csak jó lenne ha
újra kapnék levegőt. Mikor a pulzusom élhetővé vált és már nem csak pihegtem
újra körútra indultunk. A pénztárcám már feledésbe merült, hiszen a visszafelé
vezető vonatjegyemet megrendelték, és már időpontom is lett hétfőre az
okmányirodába. A nap végére nem maradt felderítetlen terület. Szomorúan vettem
tudomásul, hogy a Sherpa rész eltűnt, pedig ott igazán olcsón juthattam kedvenc
cipő és szandál márkáimhoz. De hát nyilván már nem trendi, pedig én igazán
szeretek egy lábbelit évekig hordani ugyanabban az állapotban. Próbáltunk
minden vicces helyet felfedezni és megörökíteni, talán sikerült is. Majd lassan
elindultunk haza, bokámat már nem igazán éreztem, de ez ebben a pillanatban nem
zavart, mert végre ismét azt érezhettem amit mindig is, mert ez a Sziget az a
Sziget, és lehet már nem nekünk szól, meg egy kicsit más, de kell egy hét
együtt lét egy külön köztársaságban.
