.jpg)
A szabadság mindenkinek mást jelent,
sőt akár egy egyén is többféle szabadságot élhet meg. Az egyetlen közös pontja
ennek az érzésnek a könnyedség, a súlytalanság, amikor úgy érzed, hogy bármit
megtehetsz, mikor nem érzel akadályt. Nos egy év összekötött hajviselet után
rászántam magam, hogy visszatérek a régi énemhez, amit anno önmagamnak éreztem.
Fodrászt felkészítettem, itt bizony nyírás lesz. Persze többször is
megkérdezte, hogy biztos vagyok benne. Na most egy nő, hogy is lehetne biztos
bármiben is? A lényeg, hogy változást
akartam. Kitörni egy sémából, amit sosem éreztem magaménak, csak hát az
elvárások. Tehát elmentem egy fényképpel. Tomi, aki a fodrász félve nyúlt
hajamhoz, többször is kellett szólnom, hogy ritkábbra és rövidebbre. A
végeredmény jó lett, sokaknak tetszett. De valami még sem volt oké. Így mikor
Szegedre érkeztem felkerestem rég nem látott barátnőmet, és kértem, hogy
alakítsa olyanná mint ami én vagyok. Megtette. Na ez az igazi katarzis. Igaz
ezzel elmúlt az inkognitóm, mert egyszerre mintha az a 10 év nem is múlt volna
el, mindenki megismert Szeged utcáin. Valójában cseppet sem bántam. Jó volt
újra találkozni, és onnan folytatni ahol annak idején abbahagytuk. A fonalat
hamar megtaláltuk. És mert a véletlen nem véletlen épp egy Csapda koncertre
kerültem. Ifjú titán ismerősöm kérdezte, hogy csak úgy egyedül és hogy az
mennyire nem buli. Őszintén nem tartottam attól, hogy senkit nem ismerek majd.
Mégis csak jubileumi koncert volt ez. Persze volt ki egyből beugrott: egy sms
váltás és már mindenki képbe volt, hogy ki lesz ott és ki nem. Ebben az
életkorban másként megy már. Nem félsz belépni egyedül egy helyre, nem érdekel
hogy ki mit gondol rólad, hogy azt hiszi magányos harcos vagy, vagy tudja is
hogy mit gondolnak. Lehet észre sem veszik. És persze a jó öreg IH, ahova
évekig jártunk. Olyan mint egy második otthon, hiába új minden bútor, minden
falszín. IH az IH, és ezt Szegeden mindenki tudja. Szóval beléptem. Fura volt
mert egyrészt ott voltak a szegediek, és pár debreceni is, hiszen mégiscsak
Tancsapda. Furcsa egyvelege régi és mostani életemnek. Felvettem a fotózáshoz
nélkülözhetetlen karszalagomat, igaz Roncsbár felirattal. És úgy volt ahogy
sejtettem: a levegőzéshez felmutattam, majd secus ember közölte, fogalma sincs
mit is jelent ez a karszalag, de menjek nyugodtan mert megismer és visszaenged.
Aztán már jöttek a többiek, és sietve elintéztünk Tominak egy közös fotót, ami
azóta az összes létező helyen háttérkép lett. És igen így van ez jól: 11 évesen
merj álmodni, mert az álmok valóra válnak. És hát a koncert. Nos jubileum ide
vagy oda, számomra igazán feledhető. Az utolsó két számnak örvendtem, de addig
el kellett jutnom.. Nos az időutazás azt is felelevenítette, hogy miért is volt
nálam évekig Csapda offline. A koncert végén pedig kapucni fel, fül bedug és
egy de ja vu séta hazáig. Fel sem tűnt a táv, sem a hideg. Egyszerűen sétáltam
a múltamban, ami hol a mosolytól csalt könnyeket a szemembe, hol pedig a
fájdalomtól. Hiszem, hogy akikre gondoltam, ők mind éreztek ebből valamit,
hiszen az életem részei voltak, vannak, lesznek.
