Attól függetlenül, hogy imádom
Indiát úgy ahogy van, nem vagyok elfogult indiai filmrajongó. Először is mert
ők két óránál rövidebbet nem készítenek. Másod sorban sok a tánc a zene és az
ének, és bár jó azt hallgatni, de valahogy nem tudok azonosulni amikor ez egy
filmben van (a Walt Disney alkotásokban sem kedvelem a dalokat). És harmadjára
ők nagyon és igazán csöpögősen tudnak szerelmesek lenni. Nem lehet ezen
csodálkozni, hiszen egész India intenzív adrenalin bomba a nyugatiaknak, még
akkor is ha elmélyülni szeretnének
önmagunkban, vagy Istenben vagy az Univerzumban. Szóval ők igazán nevetnek, és
sírnak és szeretne. Érthető, hogy ezen előítéletekkel eltelt egy kis idő mire
rászántam magam, hogy megnézzem A nevem Khan alkotást. Még jó, hogy volt aki noszogasson.
Mikor elindítottam láttam, hogy a hátralevő idő nem 1 valamennyivel kezdődik,
hanem a várt 2-es szám villant fel. Sebaj, miért is ne? Hisz egyszer élünk?! Na
nem egyszer, hanem többször, de csak épp a jelen egyszeriről lehetnénk
tudatosak. Ahogy elkezdődött a film a hatása alá kerültem. A történetet nem
írom le, aki akarja nézze meg. A főszereplő egyszerűen tökéletes. A hit, a
tiszta őszinteség, az igazmondás, a nemes egyszerűség, az önzetlenség, az Istenszeretet, az
elvhűség, a hősiesség minden formája tökéletesen átjön. Amikor ő nevetett én
nevettem, amikor sírnia kellett volna én sírtam, mert ő nem tudott. Amikor könnyebb lett volna hazudnia és hazudtam helyette, mert ő erre sem volt képes. Amikor
közeledett a célja felé, vele izzadt a tenyerem, amikor elszalasztotta az
alkalmat nem keseregtem, ahogy ő sem. És amikor feladhatta volna, tudtam, hogy
nem adja fel véghez viszi hiszen megígérte. A film végén egy gondolat maradt
meg bennem: Rain man, és Forrest Gump mehet a sarokba, mert a nevem Khan és nem
vagyok terrorista.
És Khan két gondolata amin érdemes elidőzni:
1. Nincs muszlim vagy hindu. Csak jó és rossz van.
2. Nem értem, ha valahova vendégségbe megyek azt mondják érezzem otthon magam. De hogyan érezhetném otthon magam, ha nem otthon vagyok?
