Hogyan süssünk pizzát?

Első lépésként azt kell tudunk, azok vagyunk amit eszünk. Szóval ha egy másnapos, szerelmes vagy épp depressziós pizzasütő készíti az ételt, akkor az olyan is lesz. Lehet, hogy ízre tökéletes, de az érzelmek, gondolatok belesülnek. Persze ezzel nem mondom, hogy én nem szoktam rendelni, és csak kérem az kövezzen meg aki tényleg nem rendel soha sem. Na de amikor jön egy gondolat, akkor igen azt meg kell lépnem, mert valami/valaki késztet erre. És most jött: pizzát fogok sütni. Persze az irodában mindenki nézett, hogy ugyan egy vega pizzára mit lehet tenni?! Nem is értem, hogy miért ilyen korlátoltak az emberek. Én inkább úgy tenném fel hogy mit nem lehet  tenni: állatot, tojást (meg én sem gombát sem hagymát nem eszek) és ezen kívül bármit, de tényleg bármit. Ha valaki ezt a bármit nem tudja elképzelni, akkor igazán sajnálom, mert ezen segíteni már nem lehet. Szóval egy jó olaszos dologra vágytam. A net  tele van jobbnál jobb pizzatészta receptekkel. Na hát agyaltam is, mert én a se nem vékony, se nem vastag, hanem azt az éppen jó tésztaalapot szeretem. Hát nem egyszerű. Volt  itt olajjal, vagy épp joghurttal elkészített is. Aztán maradtam egy alapnál: liszt, víz, élesztő, só és cukor. Persze mindent bele a „barátkenyérsütőbe”, és hajrá jöhet a feltét és a szósz. Utóbbira találtam olyat a neten amibe nem tesznek oregánót? De hát oregáno nélkül a paradicsomszósz? „A mitológia szerint az oregánót Aphroditének köszönheti az emberiség, aki ezzel a növénnyel szerette volna a boldogságot az emberek életébe csempészni.” Szóval ennek nem hittem. Aztán megleltem a nekem tetszőt: oregánó, majoranna, bazsalikom. Felfőzés, majd tészta nyújtás, kenés, és a darabolt feltét szép elrendezése, aztán pedig olajjal kikent tepsibe tenni és mehet a sütőbe. És az eredmény? Szerintem elsőre tökéletes. Persze macerásabb és drágább is mint telefonon rendelni. De legalább a saját gondolatomat, érzéseimet sütöm bele, amit a főzés idejére próbálok kikapcsolni vagy legalább a legjobbat kihozni belőle.

És hogy lesz-e második? Majd ha jön az a bizonyos gondolat, ihlet, üzenet, érzés..

Mert beléptem egy helyre..

Müller Péter Sziámi

Régen nagyon szerettem a Szeszélyes Évszakokat (most is ha ismétlik) és azon belül is a pár szereplős, 10-15 perces komédiákat. A Bajor-Gálvölgyi-féle humorvonal nem az én pályám. Mostanában nem lelek hasonló előadásokat. Egy- egy stand up-os előadó szimpatikus, de úgy komolyabban egyikük sem érdekel. Egyik nap egy jó barátnőm felvetette, hogy nem mennék el velük  Aranyosi Péter előadására? Na hát miért is ne?

Aranyosi Péter stand up

Időm mint a tenger, a Lovardában meg úgy sem voltam még világosban. Így aztán elindultunk. Azon nem lepődtem meg, hogy telt ház fogadott. Pár perc csúszással el is kezdődött. Igazán csodálom azokat, akik így egy magunkban kiállnak egy színpadra, és több száz embert lekötnek, és nevetésre bírnak. Hogy mennyi az elmondott történet valóság alapja, igazából nem is érdekel, mert azt hiszem nem ez a lényeg. Aztán meg mindenkivel történnek dolgok, és van aki elmeséli, van aki leírja, van aki sír rajta, van aki meg viccesen, öniróniától nem mentesen nevetve előadja. Szóval voltak percek mikor tér-idő-bú-bánat megszűnt és csak a nevetés maradt. Majd a szünet után Péterünk közölte, hogy van egy vendége. Gondolom mások is egy fiatal feltörekvő stand up-osra gondoltak először. Aztán meglepetésemre ennyit mondott: Müller Péter Sziámi. Höö? Éreztem, ahogy szeretet és melegség és tisztelet tölt el. Sziámi Péter a színpadra lépett és a nézőtér egyből tapsban tört ki, szerintem ha Aranyosi nem szól, még most is tapsolunk. Valószínűleg ez Aranyosit is meglepte, mert csak ennyit mondott Sziáminak, hogy na Péter látod ez a nem mindegy. Szóval még meg sem szólalt és már majdnem vastaps fogadta. Azt, hogy kinek mit jelent a személye nem tudom, csak azt, hogy én személy szerint mély tisztelet érzek iránta, még akkor is ha képes volt önmagát és együttesét, szombaton este 6-ra Nagyszínpadra tenni.. Na de hát ő ezt megteheti, és ha megteheti, miért ne tenné meg?! Szóval Sziámi Péter elkezdett mesélni és némi poént kreálni. Nem sikerült neki, bár a történetei igazán érdekeltek. Lehet van önéletrajzi könyve? Ha igen, akkor el kell olvasnom. Tény, hogy ennél a pontnál a hangulat kicsit leült, pedig Müllerünk magához képest igazán pörgött. Na de sosem emiatt szerettük. Hanem? Hát kedves fiatalok, akik a világotokat nem tudjátok a fesztiválokon, akik csak úgy vagytok és pörögtök a fene nagy szabadságban, önmegvalósításban jobb ha tudjátok, hogy Müller Péter Sziámi a fesztiválok apukája. Leginkább a Sziget fesztiválé. Mert hát igen, úgy gondolom, ha ő nem lenne, akkor hazánk zenei rendezvényei valahol annak a bizonyos állat alsó része alatt lennének. És lehet őt nem szeretni mert elvont, mert nem szép ember. De lehet őt szeretni mert elvont, mert nem szép ember.. Az biztos, hogy én nem tudtam vele ott betelni. Egy egy gombóc elindult a torkomban, ahogy előjöttek a rég feledett emlékképek a régi bulikról, barátokról. Közben persze mosolyogtam, mert hálával tartozok neki. Emlékszem még egy szalagos kazettára aminek egyik oldalán Sex Action a másik oldalán pedig Sziámi volt. Közben pedig letelt az ő 30 perce, és a végén épp akkora tapssal köszönte meg a közönség, amekkorával üdvözölte. Az est pedig könnyes nevetéssel végződött. Majd Aranyosi közölte, hogy humorista simogatót tart negyed órában az aulában. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy Péterünket (Sziámi) én is megsimogatnám, vagy ölelgetném úgy ahogy egy nagyapával tenném. Aztán letettem róla, mert vagy még nincs itt ennek az ideje, vagy épp ettől marad egy tiszteletbeli ikon, aki nélkül én a magyar zenei életet el nem tudnám képzelni… 

A média hatalma

Régebben szerettem volna a médiában elhelyezkedni. Nem sztárként, celebként, nem a a tv-ben, csak egyszerűen írni valamiről, valakiről, bárkinek. Aztán rájöttem, hogy az általam oly csodált újságírás nem az igazságról szól, hanem leginkább a hírértékről, hatásvadászatról. Meg közben megláttam a felvételi tananyagot és egy szép isten áldjon kommunikáció szak felkiáltással elmentem nevelőtanárnak tanulni.

Tegnap elkaptam egy mondatot miszerint Ferenc pápa helyesli a gyermek „veréssel” fenyítését, mert igenis néha meg kell paskolni azt az feneket. Erre kedvenc csatornám (aki jajj de támadta az épp legnagyobb politikai hatalmat, ahol a bemondó mindig hangsúlyosabban beszél ha róluk van szó, és egy bizonyos szigorú, drámai arckifejezéssel ejti ki az odamondós szavakat) egyből összeállított a hírhez egy kisfilmet, melyben épp egy USA bébiszitter üti-vágja-dobálja a csecsemőt. Csak a mellettem alvó miatt nem kiáltottam fel, hogy édes istenem miért kell ezt így publikálni? Nem kiáltottam, de sóhajtottam egyet. Hiszen ha valaki nem használja az agyát (és oly sokan vegetálnak nélküle) akkor azt hiheti, hogy a pápa nem csak hogy jóváhagyja, hanem még helyesli is. Igazi szenzációhajhász és igazi megvezetés. Kövezzen meg bárki, de nem hiszem, hogy ez lenne a média szerepe. Oké elfogadom, hogy senki sem objektív, mert hát amíg az én gyerekem a legszebb, addig a szomszéd fűje mindig zöldebb.. Hiszem, hogy a médiának egy tájékoztatói funkciót kellene betöltenie. Mehetünk tűntethetünk a szólás és sajtószabadság mellett, de vajon tudjuk, hogy mit is jelent. A mostani újságokat, hírműsorokat elnézve a sajtószabadság egyenlő a hazugság legalizálásával. Ha az adott hírből indulok ki, már látom is a műsorokban olyan jól bevált és hiteles közönség/néző százalékos szavazatait. A kérdés pedig pl:

-          veri ön a gyermekét?

-          ön szerint a pápának igaza van?

-          ismer valakit aki veri a gyermekét?

És igen van aki majd telefonál, és mélységesen felháborodik, csak épp lehet gyermeke nincs, lehet nem is látott soha olyat, hogy „százszor mondtam el fiam, hogy ne firkáld a falat” és hopsz egy kis fenék legyintés, egy mű nyakleves már lendül is. Mert hát azzal egyet kell értenem, hogy ezeknek a tetteknek nagyobb a lelkiereje, mint a fizikai. És igen ez épp így van rendjén! A határt pedig az intelligencia határozza meg. Na nem az a fajta intelligencia aki tv műsorokban szavaz és aki elhiszi, hogy a pápa áldását adja a gyermekverésre.

Örök szerelem - India

Emlékszem mikor először útnak indultam jóbarátom feltette a nagy kérdést: teljesül az álmod, mi lesz ezután? Egy kicsit elgondolkodtam, hogy az évek során mennyire akartam és vágytam Indiába. És igen ha odajutok, majd vissza akkor hova tovább. És emlékszem a percre mikor rádöbbentem: ebből sosem lesz elég. Eljutok egyszer és akarok még egyszer. És eljutottam másodszor és akartam harmadszor is. És most negyedszer épp úgy akarom, mint akkor legelőször. Épp egy éve mikor újra a Szent Földre léphettem, minden olyan ismerős és mégis minden olyan érdekes volt akkor is és lesz majd remélem jövőre. Valahogy azt vettem észre, hogy csapatunkban épp úgy elindult egy emlékezés, mint bennem, mert megszaporodtak és előkerültek nem látott képek az ottlétünkről. Mindenki boldog hogy részese lehetett és mindenkinek elszorul a szíve, hogy most nem lehet ott. Sokan (ahogy én is) már visszatérésemkor elterveztem miként gyűjtöm újra össze a pénzt, ami szükséges álmaimhoz. És hogy könnyű-e lemondani a jóléti, tengerparti, vagy bármely más vízparti nyaralásokról ebben a 2-3 évben? Nem az. De hogy megéri-e? Igen bizton állíthatom, hogy igen…

Felnőttség-felelősség

Minden ember fél a változástól, az újdonságtól mégis valahol belül vágyik rá. Nehéz megtenni, dönteni és  felelősséget vállalni. Sokan mondják, hogy magamért sem vállalok felelősséget nem hogy másokért. Ezért utálom én a Pán Pétert! Mert egy soha fel nem növő gyermeki ént mutat be. És igen kell tudni gyermeknek lenni, de kell tudni felnőttnek lenni. 2011-ben elvállaltam az ételosztás koordinálását. Felvállaltam az emberek segítését és az önkéntesek szervezését és vezetését. Először csak havonta, de 2013 óta hetente. Amikor elhiszed, hogy rajtad áll vagy bukik a dolog, akkor összeszorított foggal is csinálod, mert csinálnod kell. Aztán persze előjön,  hogy nincs egy szabad hétvégéd, hogy hétfőtől péntekig dolgozol, majd szombaton „élsz” vasárnap pedig szolgálsz, ami épp úgy munka, még ha örömteli is. Így aztán idővel kialakult, hogy havi egy szabad hétvégéhez jutok. Persze hiú ábránd azt hinni, hogy a „világ” elől elbújhatok, mert az emberek megszokják, hogy elérhető vagyok: online, vagy telefon. És ha Indiába utolértek, akkor 222 km-re Szegeden miért ne tennék. Így egy kis telefonos kapcsolattartás csak megzavarta a nagy semmittevésemet. Közben pedig lopva néztem az órámra, hogy lassan dél és kezdődik a menet. Már jól összeszokott csapatunk van, így nem érzek késztetést arra, hogy „ellenőrizzem” a munkamenetet. Megvannak a részfeladatok, a pozíciók, a felelősök de mindenki látja az egészet is. Aztán eltelt az a bizonyos egy óra. Tudtam már pakolnak, a maradékot, ha maradt átviszik az átmeneti hajléktalan szállóra. Aztán mindenki szépen hazamegy és nyugtával dicséri a napot. Összegezve, hiába voltam fizikailag távol, mégis ott voltam velük. Hiába fárasztó és nehéz, de a végeredmény mindig elégedettséget okoz. És igen tudom nagyképűség elégedettnek lenni, de én akkor is az vagyok és még büszke is kicsiny csapatomra: ételosztásra fel!

Európa Kiadó – Szeged – Nagy találkozások

Valahogy most minden összejött az utazáshoz, tervezett programok, tavaszias idő, és utazási kedv. Persze munka után rohanás az állomásra, vonatjegyet automatából nyomtatom, hiszen a mai kor gyermeke már semmiért nem áll sorba. Péntek révén mindenhol emberek, táskák és nyugalom: végre hazaérek. Ceglédig mint a kalauz vagy a fűtésfelelős nem szembesült volna azzal, hogy a napsütés ellenére még tél van és ilyenkor jobb fűteni, mint hűteni. Gondoltam arra, hogy szólok, mert akár, hogy néztem a menetjegyem nem láttam rajta feltüntetve, hogy fűtés nélkül X % kedvezménnyel vehető igénybe, vagy hogy a fűtésért felárat kellene fizetnem. Aztán inkább beletörődve sóhajtottam, majd magamra terített a kabátomat: melegebb nem lett, de elmém lenyugodott. Mikor Ceglédre érkezvén tudatosult bennem, hogy a csatlakozást is elérem, szinte már boldogság töltötte meg szívemet. Végső soron jó a MÁV marketingje, hiszen ha 10 esetből 9-szer nem, de egyszer igen eléred a csatlakozást, akkor úgy tudsz ennek örülni, mint az a bizonyos majom, annak a bizonyos testrésznek. Persze a szegedi járaton sem volt kevesebb ember, de tény volt fűtés, na meg igazi emberszag. Nem hittem volna, hogy visszasírom a Ceglédig tartó zimankót, pedig de, mert ez a több hetes állott szag nem igazán tetszett. Sebaj, mikor már megláttam a Pick házat, és közeledtem az állomásra minden eltörpült. Csodálatos leszállni a vonatról közel négy óra utazás után és mikor felnézel a kivilágított Dóm tornyait látod. Nem lehet ezt átadni, ezt egyszerűen érezni kell. Gyors lepakolás, majd telefon ide is meg oda is, aztán pedig indulás fiatalságom „party” helyére, Európa Kiadó koncertre. Már a kocsiból kiszállva meglepő és örömteli találkozásban volt részem: fel sem tudtam idézni, hány éve is, mikor utoljára, azon a bizonyos egy hetes Szigeten voltunk. Örömködés után elindultunk Szeged híres egyetemi klubjába, a JATE-ba. Tudtam, hogy felújították, de mégsem sejtettem. Ösztönösen mentünk a bejárathoz, amit most korlát zárt el. Pillanatnyi kétségbeesésünk nem pár pillanatig tartott. Nézelődtünk, hogy merre is az arra. Már a korlát átmászására szavaztam, amikor szóltak, hogy erre és ne arra. Bejutottunk. Némely foltokban felismerhető volt a régi törzshelyünk. Az ismerős arcok miatt nem éreztem idegennek, de azért valami akkor is megváltozott. Három bárrész? Hát ilyen sem volt anno: nekünk egy épp elég volt. Most választhattunk hova is üljünk. Majd leültünk és elkezdődött a jó öreg emlékezés. Közben balra-jobbra köszöngettem. Persze most könnyű dolga volt mindenkinek hiszen a hajam ismét rövid, mint anno akkor. Jól eső érzéssel töltött el, hogy biztonságban tudhatom magam, hiszen ismerősök mindenhol. És ha tetszik hanem mind megöregedtünk, de ott vagyunk és nem kell alkalmazkodni az új generációhoz. Természetesen a koncert csúszott, ami zavaró volt, de nem annyira, hogy egy hátraarccal hazamenjünk. Az első számok idegennek tűntek. Nem csoda, mert új albumról valóak. De aztán ahogy ismerősebbek lettek a számok, annál jobb lett a hangulat. Közben ismét nem várt találkozások, végre nem csak online, hanem fizikailag is. Majd gyors cigi szünetre kísértem a dohányról nem lemondottakat, és mosolyogva konstatáltam, hogy a 30 feletti korosztály épp úgy a korlát átmászásán agyalt, mint én. Hát igen nincs mit tenni, öregszünk és nehezen vesszük az újdonságokat. Visszatértünk mi is ahogy az együttes, majd szépen haza és ágyba tértünk. És még ott is ahogy a koncerten az összetartozás mosolyával tértem nyugovóra, mert a helyem még mindig megvan. 

Kedves Tamás!

Elnézést kérek a tájékozatlanságom miatt, de nem is hallottam arról, hogy az Ön nevével fémjelzett kávézók léteznek. Igaz csak egyben volt szerencsém lenni, de sejtem, hogy országos láncolatról lehet szó. Persze, ha jobban belegondolok, miért csak csomagolva árulnák a Frei kávékat, mégis csak ízlésesebb, stílusosabb beülve egy helyre. A munkásságát nem követtem nyomon 100%-ig, de tudom sokat utazott, látott, hallott ember Ön, így a hitelesség adott a forgalmazott termékeknek. Szóval elkövettük egy jó ismerősömmel azt a hibát, hogy épp a szerelmesek napján tértünk be ezen kávézó, teázó, forró csokizó helyre. Belépvén a hangulat magával ragadó volt, igaz az ott dolgozók halk köszönését sem véltem felfedezni, de lehet az előző napi Európa Kiadó koncert okozott némi hallásgyengülést. Három részre tagolt terem fogadott, és egy nagy kiszolgáló pult, ahol egy hölgy és egy úr dolgozott serényen, kevés mosollyal. Mivel először voltunk ezen a helyen, és láthatóan nem volt üres asztal, így kissé zavartan álldogáltunk, nézelődtünk és próbáltuk kitalálni mi is a rendszer. A belső részbe beléptem és láttam az asztalokon a foglalt feliratot, amin pedig nem álltak betűk, azok már foglaltak voltak. Volt egy bárpult-szerű alkalmatosság, ahol lett volna két üres szék, de sokra nem mentünk vele, mert fogas hiányában a kabátokat a már ülve kávét szürcsölők az asztalra helyezték. Tehát két harminc feletti nő közel a negyvenhez (még ha nem is nézünk ki annyinak) állt tanácstalanul. Két vendég felfigyelt ránk és összeszedte cuccait, hogy felszabaduljon két hely. Persze még mindig nem láttam, hogy a székeket hova is tesszük majd, de azért örömmel konstatáltam, hogy a rózsaszín szemüveg mögül van ki észrevesz bennünket. Megköszöntük és már arra gondoltam, hogy nemes egyszerűséggel a többi kabátra helyezem az enyémet (mert hát ez a módi), de közben felszabadult egy asztal. Vagyis egyből kettő, mert össze volt tolva. Mi szépen szétválasztottuk az asztalokat, hogy akik utánunk jöjjenek ne érezzék magukat olyan szarul, majd leültünk a másik asztalhoz. Átlapoztuk a kínálatot, ami nem egy egyszerű ital/étellap, hanem igazi design és még az országok kultúrájából is kapunk egy-egy mondatot. Persze azon nem csodálkoztam, hogy az „újság” elején az árát is feltüntették, nehogy már ingyen jussunk ismeretekhez, ha annyira beleszeretnénk a kiadványba, akkor fizessünk. Elég hamar döntöttünk, aztán ismét zavartan pillantottunk körbe. Vajon itt felszolgálás van? Vagy a pulthoz kell menni. Nézelődtünk, próbáltunk telepatikusan üzenni (hiszen füstjeleket már nem tudtunk küldeni, mert dohányozni aztán tilos: hála az Istennek). A jeleinket senki nem fogadta be. Felálltam és a kiszolgálás a pultnál feliratot nem leltem (tuti hogy az előző napi Európa kiadó koncerten a látásom is meggyengült) így odamentem a hölgyhöz, aki épp tejet habosított, és köszönés nélkül (mert hát ez a módi) megkérdeztem, hogy hogyan juthatok hozzá a kiválasztott dolgokhoz. Fejével jelezte a pult jobb oldalán levő pénztárgépet és hanggal is a tudomásomra hozta, hogy a hímnemű párjánál kell kérni. Odasétáltam, ott már köszöntem (mert hát akár hogy nézem ez a módi) és rendeltem. Az első tételnél közölte, hogy az bizony már nincs, pedig egyszerű málnás csoki lett volna. Egyből arra gondoltam kiszaladok egy kis málnáért (megtehetem mert még nyitva vannak a boltok, hiszen szombat van, bár ki tudja  mit hoz a jövő), aztán letettem róla, és választottunk másikat. Az összeg amit a srác kiejtett a száján: 1060 Ft. 1100-at adtam ő meg egyből megköszönte, én pedig valamiféle arckifejezést csak kivetíthettem felé, mert alig egy másodperc után közölte, hogy 40 forint a visszajáró (éljen tud számolni). Én pedig bólogattam, és magamban válaszoltam: ha köszöntél volna, ha mosolyogtál volna, ha segítettél volna helyet találni, ha nem hagytad volna, hogy percekig csak keressük a rendelési lehetőséget, akkor bizony kaptál volna annyit, amennyi a nagy szabálykönyven írva vagyon, de így még ezt a negyvenet sem kapod meg). ezek után megkaptuk a sorszámunkat és mikor kész lett, akkor mint egy tombolán bekiabálták, hogy kész a 217-es, és csak reméltük, hogy ez nem zsákba macska, hanem az amit rendeltünk. Na az én kardamon-os forró csokimon csak a tetején lévő hab rejtette eme nemes növényt. A csokit pedig forróság hiányában 5, azaz öt kortyban el is fogyasztottam. Tény, hogy finom volt, de ott az a de…

Alig két perc beszélgetés után felálltunk és elköszöntünk (mert hát ez a módi) és talán már javult hallásom, mert mintha egy viszlát elhangzott volna a fogak közt. Szépen átsétáltunk egy régi, ősi hagyományokkal rendelkező szegedi helyre: Boci tejivó. És lehet, hogy nem olyan szép, és elegáns, és az étel/itallapon is csak boci van, és még a tejről sem kapunk részletes infót, és ha igazán szeretném, még ingyen is nekem adnák… de és itt a de: beléptünk, és bár hangosan szólt a zene (és igen zene mert épp egy Metallica szám kezdődött), mégis jól hallhatóan köszöntek, mosolyogtak és egyből megkérdezték, hogy mit is kérünk. És igen itt is a pultnál kell rendelni, és igen számot nem kaptunk, és mégis mikor kész lett a tejbegríz, akkor a srác kijött a pult mögül (mert van lába) és mosolyogva bekukkantott a belső térbe és szólt, hogy elkészült a rendelésetek. És igen ültünk, beszélgettünk evés után is. Mert hát ez a módi..

Egy fordított világban.. elgondolkodtató képek

Újabb egy év, újabb Replika

Azt mondják 20 év még egy házasságból is sok. Igaz mert 20 év, az épp két évtized. Jó vagyok matekból ugye? Szóval tavaly januárban, most februárban állt össze újra a Replika, mert hát jubileum van, akár a Csapdánál. A különbség (ebből a szempontból) 5 év. Hol is kezdjem? Tudtuk, hogy lesz, tudtuk, hogy akarjuk, de mégis annyi minden változik. Szokták mondani, hogy egy valami biztos az életben és az a változás. Nehézségek: dobosunk külföldön, basszus gitárosunk éppen harmadik Falatkát várja, és énekesünk pedig elfoglalt nem kicsit, hanem nagyon. De szeretjük a kihívásokat. Amiben egyetértettünk: kell póló, hiszen mégis csak évforduló van. Hagytunk időt a tervezésre és kivitelezésre. Közben született egy új dal, amihez egy összevágott klip is társult. Az embereknek tetszett. Fellélegezhetünk: egyenesben vagyunk. A próbákat is összehoztuk/hozták én csak távolról figyeltem a menetet. És eljött a nagy nap. Tavaly is ketten aludtak nálam, idén is. Igaz „Brigi” az állandó tag, a második mindig változó. Egy kis női csacsogás után elindultunk, nem nagy hévvel, de annál nagyobb elszántsággal. Útközben jött az első hívás: merre vagy, jó lenne ha már itt lennél. Hát már majdnem ott voltunk. A bejutás nem volt nehéz, közöltük, hogy valamiféle segítő státuszba jöttünk, és el is hitték, ahogy nekem általában mindenki mindent elhisz. Így egy gyors terepfelmérés, és már pakoltunk is. Közben Zsófi is megérkezett, aki póló hajtogatásban, és shop-olásban verhetetlen, így leginkább csak lelki támogatásban részesítettem. Illetve egy alkalommal bodyguard is lettem, mert hogy jött egy legény aki pólót próbált, majd távozott. Csak épp a póló rajta maradt. Árus lányunk kérte menjek már utána, hogy fizetni ugyan ki fog? Én pedig gondolkodás nélkül utána mentem, megkocogtattam vállát, és határozottan kérdeztem: A pólót kifizetnéd? Ő összerezzenve válaszolta, hogy persze. Jót nevettünk, igazán félelmetes lehettem. Aztán kipakolt a Cadaveres is. Valahogy én is bekeveredtem a pult mögé, és már be is fogtak. Igazából itt már nincs enyém vagy tied. Mindenki árul mindent, és szépen jegyzik, hogy mit és kinek. Ez a csapatmunka. Majd jöttek a többiek, akik tavaly is megjelentek. Igaz elővételben nem annyi jegy kelt el mint tavaly, de szépen szaporodtak az emberek. És valóban megannyi ismerős arc. Persze van akihez negatív emlék társult, de mit tesz a rövid haj? Annyit, hogy meg sem ismer. Aztán egyszer csak hallható és látható, hogy kezd a Cadaveres. Belestem egy kicsit. A teremben hideg van. Az összes légkondi megy, minek? Sebaj pár perc után vissza a pulthoz, ahova csak úgy jönnek az emberek. Jött egy srác, hogy ő nyert egy cd-t. Ohh tényleg nyereményjátékunk is volt. Elhittük neki és örömmel választotta ki az albumot. És elkezdődött a koncert. Bementem előre, hogy fotózzak. Negyed óra után vettem észre, hogy valami nem jó a memóriakártyával: demo üzemmódban fotóztam. Ez annyit jelentett, hogy semmit sem mentett le. Kezdődött a pánikom, de mit sem törődve, hogy a hátamban állnak az emberek, szétszedtem, majd újra össze és folyt köv. Küzdelem volt a fotózás, bár volt védőburkom, de mindig volt valaki aki közelebb akart kerülni a sztárokhoz. Küzdelem közben, volt aki felajánlotta, hogy szól a tagoknak (így koncert közben) hogy nézzenek rám, hogy legyen egy jó fotóm, mert hogy ő ismeri őket. Hadakoztunk egy kicsit, majd megkértem, hogy vegye  már ki a kezét az objektívem elől, mert biza ha ott marad ugyan nem néznek képeket másnap a neten. Ekkor leesett neki, hogy bár hobbi fotós vagyok, mégis céllal vagyok én ott. Így mögém állt (bár ne tette volna). Igazán testközeli élmény volt. Próbáltam kikapcsolni magamban a KO gombot: sikerült. Jó volt látni, ahogy a fiúk belejönnek a koncertbe: a kezdeti „félelem”, hogy egy év kimaradt lassan a füstgéppel együtt felszállt, és jöhetett az örömködés. Elől minden rezdülést lehet látni: a mosolyt, a fintort, a meglepődést. Lehet látni, hogy egymás tévesztéseit, hogyan reagálják le. Lehet látni, mikor állnak a dobok elé és segítik dobosukat. Persze sokan gondolhatják, hogy ezek az összefordulások arról szólnak, hogy jajj de jó együtt játszani és legyünk egyben, és persze ez is benne van, de az egymás segítése fontosabb ennél, hiszen bárki eltévedhet egy kicsit. Elől állva belátsz a színfalak mögé, ahol a közeli hozzátartozók buliznak: pl a Falat család, igaz legkisebb Falat otthon alszik, de még mindig maradt kettő, akik boldogan nézik apjukat. Vagy egy sorral mögötted láthatod a már két felnőtt Csató-t, akik csillogó szemmel néznek fel apjukra: mert igen Ő a mi Apánk. És még mi a jó abban, hogy elől állsz? Egyfelől jó összenézni velük, adni egy egy bátorító mosolyt, egy egy buzdító jelet, mert a támogatás, elismerés, lelkesítés mindenkinek kell, még 20 év után is. A koncert felénél visszamentem a shophoz, hogy Zsófi is részesülhessen a megannyi jóban. Örömmel távozott a pult mögül. Koncert alatt nem árultam halálra magam, tudtam, hogy a dömping majd a végén jön. Aztán Zsófi vissza, és én is vissza az első sorba. Gépemet biztonságba helyeztem, és már nem foglalkoztam másokkal, csak a magam örömére, töltődésére vágytam, mert az erő ott volt a színpadon, áramlott a hangfalakból, és áradt a dalszövegekből. Elkaptam egy egy mondatot a közönségből: basszus ütős ez a szöveg, mekkora ez a dal. És igen mekkora szövegek ezek, és mekkora hatalma van és mekkora ereje:

„Vágyunkból születtünk,

földből és vízből gyúrtad sárrá ezt a testünk,

Látod, hogyan élünk,

Nem hiszünk benned,

Mégis add meg amit kérünk.

Véget nem érő úton járok,

most már szeretnélek megkérdezni,

régóta ugyan arra vágyom

mikor fogok már megérkezni.

Sokáig sötétségben Éltem,

Nem értettem,

mi a dolgom itt.

De te a tudás fáklyájával,

megmutattad,

merre kell mennem.

Azt mondod könnyű

ez az út, 

én nehéznek érzem,

ezért arra kérlek:

Add meg, add meg amit kérek, 

vedd el, vedd el amitől félek.”

És ha az első sornál is közelebb állsz, akkor tényleg tudod, érted, hogy miről is szól…

Egy szó zakatolt az agyamban utána és most is: köszönöm. 

Mivé lesz szép magyar nyelvünk, avagy Kazinczy forog a sírjában

A magyar nyelv szép, kifejező, választékos, és igen a külföldieknek nehéz. És akkor? Nekem sem volt könnyű a német, abba is hagytam. A minap épp egy pro és kontra vega nem vega életek ízeinek csatájába csöppentem bele. Ahol a húsimádó (ami nem baj, és nem is érdekel, hogy ki mit eszik, csak engem hagyjanak már békén) állította, hogy a vega étel ízetlen. Bevillant a nagy mondás: a tréfa ízetlen, az étel íztelen. Láttam magam előtt a magyar tanárom arcát, hogy istenem ezt sem tudod.. Na és halkan, alázattal szóvá is tettem vélt igazam. A célpont nem vette sértésnek, hanem meg is köszönte. Majd mondta, hogy utána nézett és 2003 óta a Magyar Tudományos Akadémia elfogadottnak tekinti mind a kettőt, bár tudja, hogy sokan vitatkoznak erről. Hát de? Persze háttal sem kezdünk mondatot, csakis szembe mondjuk az igazat. Ez a magyar nyelv szépsége: háttal nem mindegy, hogy mi is a szövegkörnyezet. Szerény véleményem szerint az ízetlen az ízléstelennek egy csökevény szava, ami egyszerű rövidülés. És ugye az ételre ritkán mondjuk, hogy ízléstelen. Persze akár az is lehet, de általában még sem az. Majd eszembe jutott az 1-jén vs 1-én dolog. Ugye emlékszik más is arra, hogy a második volt a helyes, még amikor tanultunk mi 77-esek írni? Persze neten olvasható az is, hogy ez öröktől fogva így volt, és a tanáraink tudták már akkor is rosszul. Igen valószínűleg hihető, hogy egy magyar tanár rosszul tudja és úgy tanítja. Sebaj ha –jén akkor –jén. De egy dolog felmerül bennem, hogy mire fel vannak a változások. Mi változik: a betűk nem, a szavak értelmének sem kellene. Akkor minek változnak évről évre a helyesírás szabályai? Vagy épp a nép tudásának degradálódása vonja ezt maga után? Ez egy oda-vissza működő hatás-ellenhatás. Ne tanulj fiam, inkább a te szintedhez igazítjuk a magyar nyelvet? Ha hülye vagy és nem tanulsz, semmi baj majd alakítunk hozzád mindent. És mi lesz a következő? Mondjuk 20 év múlva eltűnik a „ly”, mert egyszerűen képtelenek lesznek gyermekeink felfogni, hogy a lyuk az lyuk? És ha még értelmét sem látjuk, attól még fogadjuk el, hogy ez van és kész, mert egyszerűen a magyar nyelv csodálatos.

Jah és halkan megjegyzem, az ételek soha nem a hústól lesznek ízesek.. de a magyar nyelv ettől még ízesnek mondható.