Régebben szerettem volna a
médiában elhelyezkedni. Nem sztárként, celebként, nem a a tv-ben, csak
egyszerűen írni valamiről, valakiről, bárkinek. Aztán rájöttem, hogy az általam
oly csodált újságírás nem az igazságról szól, hanem leginkább a hírértékről, hatásvadászatról.
Meg közben megláttam a felvételi tananyagot és egy szép isten áldjon
kommunikáció szak felkiáltással elmentem nevelőtanárnak tanulni.
Tegnap elkaptam egy mondatot
miszerint Ferenc pápa helyesli a gyermek „veréssel” fenyítését, mert igenis
néha meg kell paskolni azt az feneket. Erre kedvenc csatornám (aki jajj de
támadta az épp legnagyobb politikai hatalmat, ahol a bemondó mindig
hangsúlyosabban beszél ha róluk van szó, és egy bizonyos szigorú, drámai
arckifejezéssel ejti ki az odamondós szavakat) egyből összeállított a hírhez
egy kisfilmet, melyben épp egy USA bébiszitter üti-vágja-dobálja a csecsemőt.
Csak a mellettem alvó miatt nem kiáltottam fel, hogy édes istenem miért kell
ezt így publikálni? Nem kiáltottam, de sóhajtottam egyet. Hiszen ha valaki nem
használja az agyát (és oly sokan vegetálnak nélküle) akkor azt hiheti, hogy a
pápa nem csak hogy jóváhagyja, hanem még helyesli is. Igazi szenzációhajhász és
igazi megvezetés. Kövezzen meg bárki, de nem hiszem, hogy ez lenne a média
szerepe. Oké elfogadom, hogy senki sem objektív, mert hát amíg az én gyerekem a
legszebb, addig a szomszéd fűje mindig zöldebb.. Hiszem, hogy a médiának egy tájékoztatói
funkciót kellene betöltenie. Mehetünk tűntethetünk a szólás és sajtószabadság
mellett, de vajon tudjuk, hogy mit is jelent. A mostani újságokat, hírműsorokat
elnézve a sajtószabadság egyenlő a hazugság legalizálásával. Ha az adott hírből
indulok ki, már látom is a műsorokban olyan jól bevált és hiteles közönség/néző
százalékos szavazatait. A kérdés pedig pl:
-
veri ön a gyermekét?
-
ön szerint a pápának igaza van?
-
ismer valakit aki veri a gyermekét?
És igen van aki majd telefonál,
és mélységesen felháborodik, csak épp lehet gyermeke nincs, lehet nem is látott
soha olyat, hogy „százszor mondtam el fiam, hogy ne firkáld a falat” és hopsz
egy kis fenék legyintés, egy mű nyakleves már lendül is. Mert hát azzal egyet
kell értenem, hogy ezeknek a tetteknek nagyobb a lelkiereje, mint a fizikai. És
igen ez épp így van rendjén! A határt pedig az intelligencia határozza meg. Na
nem az a fajta intelligencia aki tv műsorokban szavaz és aki elhiszi, hogy a
pápa áldását adja a gyermekverésre.
