..az hogy megfeleljünk?
Szóval fontos-e megfelelünk bárki
elvárásainak, vagy lehetünk egész emberek enélkül? Számtalan változatában
élünk: van aki állandóan mindenkinek meg akar felelni és épp önmagát nem
találja a sok elvárt szerep között. És van, aki leszarja. Van, aki tényleg és
van aki csak ezzel nyugtatja magát, közben pedig majd megfeszül ott bent. Hajlamos
vagyok azt mondani az embereknek, amit én megélek vagy épp csak szeretnék
megélni. Utóbbival sincs semmi gond, hiszen, ha eleget meditálsz rajta előbb
utóbb csak megvalósítod.
Életünk során a legelső elvárás,
aminek akarva akaratlanul, kimondva kimondatlanul meg kell felelnünk az a nemi
identitás. Amikor a szülők eltervezik, hogy gyermeket szeretnének sokan tudják:
csakis fiú, csakis lány. Persze a legtöbben azt mondják: mindegy csak egészséges
legyen. Közben természetesen először vagy a lány vagy épp a fiú nevek ugranak
be. Van, aki már gondolatban focizik vele, és van, aki épp copfokat tervez. Nincs
ezzel gond, mindenkinek vannak vágyai. A probléma ott kezdődik, mikor kiderül a gyermek neme: van aki örül, van
aki csalódott. És van, aki azt hiszi, hogy ezt a magzat, majd később a gyermek
nem érzi. Na itt a hiba: dehogynem érzi. És van, aki ennek meg akar felelni,
van aki egy életen át bizonyítani akar. Közben pedig épp csak élnie kellene az
életét.
És persze jön a fejlődési elvárás:
örülünk, ha megfordul, felül, feláll és megijedünk, ha a szomszéd gyermeke
hamarabb sétál. Majd jön az óvoda, iskola stb stb. Ahol mindig lesz szebb, jobb
vagy épp rosszabb. Én érzem, hogy a rosszabbnál jobb vagyok ugye? És érzem,
hogy a jónál rosszabb. De akkor mi vagyok? És jönnek a bezzeg mondatok.
És felnőttek
leszünk. Vagy így vagy úgy. És jön a felnőtt társadalom, ahol aztán pont ezer
felé kellene megfelelni: munkahely, család, társadalom, férj-feleség, szomszéd,
jóbarát. Hogyan választod ki mikor kinek felelj meg? Mikor melyik szerepet
veszed fel? És lassan egy skizoid állapotba kerülsz: munkahelyen légy alázatos,
szülőként határozott, szomszédként megértő, barátként elfogadó, feleségként nő.
És mikor vagy önmagad? Van egyáltalán önmagad? És ha a sok szerep közül van
aminek nem tudsz megfelelni kudarcként éled meg?! Létezik egyensúly?
Ha azt hitted írásom végén jön a
katarzis és megmondom a tutit: tévedtél.
Egy dologban vagyok biztos: 42 évesen
vannak helyzetek, melyekben egyszerűen nem akarok, mert nem érzem szükségét a
megfelelésnek. És ha ez tesztik jó, ha nem az is jó, csak épp ott nincs helyem.
De neked hol a helyed?!!
