Csukjam be az ablakot? Nem, mert
megsülök. Jó akkor elindítom a klímát (ilyen rezsi árak mellett..napi politika
kipipálva).
Felesleges bármit tenni masszívan
beállt már a füst, ez bizony nem mozdul meg.
Ismerős ez valahonnan. És jön a
felismerés: India. Ez az a mély és szúrós és nehéz szag, ami ottlétemet állandóan
körbeveszi. Ami az első pillanatban megfogott, körül ölelt és fogva tartott. A
szag, ami rabul ejt. Akár egy parfüm reklám. Ahogy jött a felismerés, már
jönnek is az emlékek: a színek, az ízek, a hangok, az arcok, a tekintetek. És
az érzések. Az érzések, melyek ott vannak bennem elrejtve, magam előtt sem
felfedve.
A füst ólomsúllyal nehezedik a mellkasomra szinte meggátolva a légzést.
Emlékeszem az első indai utamon a
megkönnyebbülésre, mikor a Himalájába érve hosszan, mélyen beszívhattam a
levegőt és élveztem az oxigént. Milyen könnyen
megfeledkezünk erről az alapvető (mert mi alapvetőnek tekintjük) dologról. És
milyen nagyszerű érzés ennek az alapvető folyamatnak minden másodpercét élvezni,
minden pórusodban átélni.
Alapvető..így már négyszer írtam
le. Véletlen szóismétlés vagy hangsúlyozás?! Mert ugye ami van az természetes,
azért nem hálálkodunk..bezzeg ami nincs az fáj. Kérdezd meg az oxigénpalackkal élőket,
a lélegeztetőgépen levőket, a codiv által 20% tüdőkapacitással tovább létezőket, mit nem adnának egy mély lélegzetért?!
Hajnali 4:30 és a füst már nem
zavar.
