Állatkerti történet

Több hónapja már, hogy tervezzük az nyíregyházi állatkert látogatását. Hol más program jött közbe, hol negyven fok lett, hol szakadt eső, hol meg a lustaságunk győzedelmeskedett felettünk. Na de most az idő tökéletes lett: meleg, de nem 40 fok, szombaton előre kipihentük magunkat, és semmi sem szólt közbe így útnak indultunk. Jó ilyen rövidtávra indulni, mivel a 3,5 órás vonatozáshoz vagyok szokva így a 30 perc szinte semmi. A buszt is éppen elcsíptük, így nem volt üresjárat az állomáson. Próbáltam nem nagyobb figyelmet szentelni a belépőnek, mert hát még jó hogy beengednek. A bejáratnál „térkép” elfogyott felirat fogadott, persze csak magyarul, így ha külföldi vagy az életbe nem tudod meg, hogy amúgy lenne csak épp most nincs. Na mindegy, mivel ésszel él az ember lefotóztam egyből a nagy térképet, de szerencsére ha elakadtunk volt az útszélén egy-egy. Nem részletezem, de az elefántok, az orrszarvú, a zsiráf és persze a teve volt a legkedvesebb élményem. Persze itt sem értem az embereket. A bejáratnál lehet venni állateledelt, amivel az állatok etethetők. Erre mit látok? A majom kezében ropi, az őzike szájában fél kifli és sós keksz. Biztosan mindkettőnek szüksége van ezekre az ételekre. Szóval legyenek is bármilyen aranyos állatok, de szívem szerint hazaengedném őket a természetes környezetükbe. (s igen tudom, amelyik állatkertben született lehet nem élne meg a vadonban, de ha rajtam múlna nem is itt születnének). Vagy a vadonban tartsunk emberparkot, hiszen vannak olyan vadon élő állatok, akik sosem láttak embert. Bár valószínűleg nem is hiányolják őket.