Minden ember egy történet

Még pár napig busszal járok, mert tart a bérletem. Utána bicajra fel! Így kimaradok jó sok emberi kommunikációból. A legtöbb esetben nem értem miért is közlékenyek velem az emberek. Mai napi szösszenet:

1. Reggel a buszmegállóban egy idősebb ember rám nézett és közölte, hogy Angliában most esik az eső. Mosolyogva válaszoltam, hogy rossz lehet nekik. Pár perc múlva megtudtam hogy pár hónapig Angliában élt, de a fia felakasztotta itthon magát, bár nem halt meg mert időben levágták a kötélről, de hát vissza kellett jönnie. De menne újra, ha tehetné. Információ bomba volt ez számomra..
2. Este az egyik hiper super marketben a tejpultnál kerestük a ricottát, s nem leltük. Egy idős hölgy rám nézett, majd közölte nehogy vegyek az xy tejfölből, mert szörnyű. Ő vett, próbálta és borzalmas. Persze eszembe sem jutott venni, de így estére is kaptam egy adag infót.

Közben persze elgondolkoztam, hogy mi lehet az oka annak, hogy már idegen, ismeretlen emberek is kommunikálnak. Vajon a társadalmunkban tényleg kihaló félben van a kommunikáció? Vajon érezhető, látható, hogy én fontosnak tartom? Mert hiszem, hogy bármilyen kapcsolat halálát jelenti az, ha a felek nem beszélnek egymással. Hány pár sétál az utcán szótlanul egymás mellett? Elnézem őket vajon haragban vannak, vagy csak úgy vannak? Persze hallgatni is tudni kell. Ha nem hallgatunk, oda a beszéd varázsa. Egyik a másik nélkül nem létezik. De az is lehet hogy túl gondolom az egészet, és egyszerűen csak többet mosolygok az emberekre, vagy csak egyszerűen nem sütöm le a tekintetem, hanem nyíltan bárki szemébe bele tudok nézni és ez bizalmat kelt az emberekben. De az is lehet, hogy egyszerűen az emberek csak közlékenyek, és bárkivel megosztanak információkat, s én vagyok túl zárkózott. Ki tudja.. ki érti.. de egy biztos: az emberi kapcsolatok legtöbbjéből hiányzik valami, s ezt a valamit soha ne a másikban keressük, hanem önmagunkban.