Reggel fél hét buszmegálló.
Anyuka a tini lányával álldogál és újságot olvas. Tiszta idill. Jön a busz, a
lány nem találja a bérletét. Anyuka hirtelen idegbeteg lesz, elkezdi rángatni a
lányt, a táskáját és szitkozódik. A busz elindul, a lány nem akar az anyuka
mellé ülni. Anyuka ráparancsol, a lány megszeppenve megy mellé. Anyuka még
mindig káromkodik, és az arcán van a világ összes gondja. A lány szól neki, ne
hozza ilyen helyzetbe mert a fél busz őket nézi. Anyuka figyelembe sem véve ezt
a kérést, tovább szidja. Meg lesz a buszbérlet, addigra a lány kezébe temeti
arcát és sír. 13 év körüli: neki ez a legnagyobb gondja. Majd felnéz, egy szót
sem szól többet. Pár perc múlva tekintetünk találkozik én rámosolygok, ő pedig
vissza. Később már pár szót képes váltani az anyjával. Közben én gondoltam
egyet és a táskámból kivettem egy matricát. Azon agyaltam hogyan adjam oda a
lánynak, akinek ez a legnagyobb gondja. Vajon az anyja nekem esik, vagy elküld
a fenébe, hogy mégis mit képzelek én hogy bármit is adok az ő szeretett
lányának? S leszállva a buszról megfogtam a lány vállát és a kezébe nyomtam:
 |
| légy boldog |
Megköszönte, mosolygott. Remélem tényleg ennyi lesz a legnagyobb
gondja.
