Születés és halál: körforgás.
Ennek kapcsán felmerült bennem, hogy mi emberek mennyire el tudunk menni egymás
mellett. Adott egy munkahelyi csoport, munkahelyi kapcsolatokkal. Természetesen
egy idő után már többet tudunk egymásról, mint családtagjainkról, hiszen több
időt vagyunk velük, és az élethelyzetek a legkülönbözőbb dolgot váltják ki
belőlünk. Aztán egyikünk elmegy, mert anyai örömök elé néz. Havonta mégis
benéz, s elismeri hiányzik neki az egyáltalán nem felhőtlen hangulat. Közben
pedig mégis elmegy mellettük. Neki fontos, élete legfontosabb dolga a gyermeke.
Szeretne róla beszélni, szeretné megmutatni egyszerűen csak szeretné. Közben a
másik szeretné látni, szeretne beszélni vele róla. Az egyikük az hányja szemre,
hogy nem állsz, nem jössz, nem kérdezel. Míg a másik azt, hogy nem hívsz, nem
szólsz, nem mutatod. S így telnek, múlnak a látogatások. Egyikük sem teszi meg
a lépéseket, egyikük sem közelít. Emberek! Ha meg akarod mutatni, ha ki akarod
mondani tedd! Ha látni akarod menj! Ne legyen bennetek gátak! Közelítsetek,
mert egy életen át el lehet egymás mellett menni nehezteléssel.. De nem lenne
jobb másként?
