Vannak napok amikor rájövök: saját életemet én bonyolítom. A
dolgokhoz való hozzáállásommal én befolyásolom legfőképpen a gondolataimmal.
Néha kellene egy off gomb, és egyszerűen csak szemlélődőnek lenne: aki kívül
tudja magát helyezni a történéseken, az érzelmeimen. Szeretném kívülről látni,
vagy lehet nem is szeretném sem látni sem érezni. A lényeg hogy egy kis pause
kellene, és csak úgy egyszerűen lenni. Felmerül bennem, hogy mennyivel
könnyebben élnek, élhetnek azok akik nem agyalnak, akik csak vannak, vagy
akiknek épp elég az, hogy megmondják mit tegyenek, merre menjenek stb. Vannak
pillanatok mikor még vágyok is erre. Aztán meg mintha megvilágosodnék, és fedezem
fel hogy épp ezektől a gondolatoktól vagyunk másabbak. Akiknek ebben az
életükben nem nyílik ki a szemük, majd a következőben fog. És igen senki nem
mondta, és nem ígérte, hogy az önmegvalósítás, az önismeret könnyű és fájdalommentes.
És hogy miért azok szenvednek, akik az úton vannak? Hát hogy tudják hogy
haladni kell, nem megtorpanni, és nem visszafordulni. Szóval harcra fel kedves
gondolkozók, a következő élet már könnyebb lesz.
