Egyik reggel szóhoz sem jutottam.
Kollégámat reggel fél hétkor egy igazán nem kellemes meglepetés fogadta.
Elgondolkodtam: vajon miért okoznak egymásnak az emberek kárt. Mi az értelme
ennek? Bánt bennünket, hogy másnak van? A károkozással dühünket vezetjük le?
Megoldunk ezzel valamit? És ha igen mit érzünk? Elégtételt? Boldogságot?
Megcsináljuk a tettet, majd hazamegyünk és jót röhögünk? S kevésbé leszünk
dühösek, mert az éj leple alatt baromi vagányak vagyunk? S mégis. Ha ezen okok
vezérelnek, még mindig emberibbek, bár igaz gyarlók vagyunk, mintha csak poénból
tettük volna. Igaz? Mert ha csak hecc, poén, akkor semmi mentségünk sincs
tettünkre, akkor egyszerűen gonoszak vagyunk. Bár a düh sem magyarázat, s
legkevésbé sem lehet a hirtelen haragra gerjedésre fogni, hiszen azt a
kromofágot meg kellett venni, ahhoz boltba kellett menni és költeni kellett rá.
Szóval kérem ez a tett a megfontolt, kitervelt jó emberi gonoszság. Ez pedig „tökéletes”
karmát teremt elkövetőjének. Na ezen már én is tudok nevetni: mert ki mint vet
úgy arat…
