Replika.
És itt egy nagy sóhaj.
És még egy , és még egy.
Ez a harmadik beszámoló, a
harmadik és egyben utolsó. Keresem a szavakat, hol is kezdjem? Számtalanszor
elmondtam már, hogy akkor nekem ott a fesztiválokon fogalmam sem volt arról,
hogy a Visnu raszta, egy rocker raszta. Hogy amikor először voltam Replika
koncerten, a végén szerettem volna kérni, hogy meséljen Krisnáról. És hogy a
második alakalommal, már Szerbián árultam pólót, és igen akkor már mesélt
Krisnáról. És igen akkor már tudtam, sejtettem és gondoltam, hogy a szövegekben
jóval több van, mint hallani vélünk. Aztán pár hónapra rá, már minden nap
hallhattam Krisnáról és a raszta rocker még ott volt, de már nem ez volt a
fontos, de végig kísért. Aztán jöttek a koncertek hosszú idő után: volt egy
telt házas, majd egy nem teljes házas és a mostani. És igen ennek itt a vége,
mert aminek kezdete van, annak vége is van. És igen egy kicsit fájnia kell,
mert ha nem fájna akkor nem lett volna értelme. Végigasszisztálni egy búcsút,
úgy hogy minden percébe egy kicsit belehalsz, mert a szívedhez nőtt akár egy
gyermek. De a gyermek kezét is elengeded (el kell engedned) egyszer és végleg.
Szóval eljött a nagy nap. Jegyek
már sehol: emberek hisztiznek, követelőznek: nem nem lehet vége. De hát nekem
nincs jegyem, pedig én igazán akartam. Héé ember két hónapja áruljuk, ugyan
miért hagyod az utolsó napra?! Nagy a hajrá az utolsó héten. Molinót de hova és
hogyan. Ajándék cd-ket de hogyan is és mikor: előtte vagy utána. És amúgy is a
shoposok sem akarnak a koncertről lemaradni, mert mind hiszi, hogy nem lesz
áldozat. És nem, nem. A shop a koncert alatt bezárt. És igen mi az első sorban
állunk.
Első sorban állva látok minden
rezdülést, örömöt, bánatot és elégedettséget. Hallom, látom a tomboló
embereket, de én még mindig kitartok: fotózni kell. Majd jön egy hajzuhatag,
ami felébreszt: ember egy koncerten vagy élvezd, tedd félre a dolgodat. És igen
feladat letéve, hajzuhatagot megfogva, mert sajátomat sem eszem, akkor a tiedet
sem fogom. És igen lehet hogy jó helyen van a lábad, de a Martens az enyémen
van és az a hely ott az enyém, nem a miénk: ha tetszik ha nem, farkastörvények vannak egy
koncerten. És szép lassan beljebb kerülök a tombolók közé, és már nem nézem,
figyelem az első sorból a rezdüléseket, mert már én is énekelek, majd néhol
könnyezzek, mert ez az utolsó és tényleg az, mert ez nem az LGT. És látom, hallom
ahogy mások is énekelnek, és igen lehet néha elsodor a tömeg (ahogy az élet) és
igen néha én is visszakönyöklök, mert hát a farkas törvények. De már a
biztonságiak is látják itt nincs harag egy-egy rúgás, és esés miatt, mert mi
vagyunk a farkasok, vagy a birkák, de ott állunk és várunk a következő számra,
mert akarjuk, hogy ne érjen véget. De a kör lassan, szépen és biztosan bezárul:
és igen aminek kezdte van, annak vége is van.
És a feladat újra felvéve, ki a shopba és tegyünk pontot a végére.
