Az első ébredés

Ha templom közelében van a szállásod, akkor igazán korán ébredsz, szinte egyszerre Istennel. Igaz kicsit korábban már ébresztenek, mert hát Istent mégis csak illik ébren fogadni. Így hát mi is megébredtünk, de győzött a fáradtság. Isten meg megértő..legalábbis a mienk. Meleg vizes tusolás után utunk a templomba vezetett, hogy megnézzük az Urakat. 

Örömmel tapasztaltam, hogy a dél-indiai emberek nem nagyok, sőt hozzám képest alacsonyak (ami kész csoda) így a fejük felett simán gyönyörködhettem az oltárban. Később a helyi Govinda étterembe mentünk. Nem vittem túlzásba a reggelit: paneer dosa. Ami egy sajtos palacsintaszerű dolog, igazából rizs beáztatva, majd ledarálva és palacsintának kisütve. Igen, rizst ettem sajttal. És? Persze közben már elterveztem, hogy ha másnap sajt nélkül kérem, de jó lesz rá a nutella. Ugyanis szobatársam Angliából érkezett és a kérdésre, hogy mit is hozzon egyértelműen a nutella volt a válaszom. Persze szerinte ugyanolyan, mint máshol..de én tudom, hogy ez nem igaz.

A reggeli után gyors pakolás és indulás. Vagyis indultunk volna, mikor megjegyeztem, hogy milyen fura, hogy nincsenek majmok. Erre két szobával arrébb sikoly, majd küzdelem. Ugyanis két majom úgy döntött, hogy az ablakon bemászva szétnéznek a szobában, hátha lehet valamit enni. Ennek a két lakó nem igazán örült. Egyből megjelent a férfi erő és repkedtek a papucsok, persze csak óvatosan nehogy az is repüljön az ablakon. A majmok le is léptek. Közben persze egyesével mindenki visszaszaladt, hogy megnézze becsukta-e a becsukható dolgokat. Mi is visszamentünk, de mi a légkondit kapcsoltuk be. 

A kis majmos szösszenet után elindultunk. Első célunk a pénzváltó volt, de a buszvezetőnk úgy gondolta, nem olyan fontos ez: kell nekünk a szentség. Elvitt bennünket az első templomba. És igen elfelejtettem, hogy zoknit tegyek a táskámba, hiszen itt mindenhol mezítláb kell lenni. Ez önmagában még nem lenne baj, de itt a párától minden kő nedves. Vagyis a talpam ragad és csúszik. Nem olyan jó érzés. Persze ezt is meg lehet szokni, mint ahogy a párát. Kb olyan mintha valaki ülne a mellkasodon és nem tudnád kinyomni. Iszonyat súllyal nehezedik rád, miközben 30 fok feletti meleg van. Egyértelműen vizes vagy mindenhol. Bent a templomban nem lehetett fényképezni, be sem vihettük a gépeinket. Ezzel szemben az előtte levő téren nekikezdtem az életképeknek. Na itt délen nem szokványos a fehér ember látványa. Így aztán én fotóztam, ők fotóztak. Hol együtt. Hol külön. Lassan egy stúdió lett a téren és  mindenki fényképezte a másikat. Nehezen szabadultam. 

Szóval a templom után, ahol összeszedtük az áldásokat végre elindultunk a pénzváltó felé. Kell a pénz. Nem csak a női shoping miatt, hanem a templomi adakozás miatt is. Sőt, itt jellemzően vannak gyorsforgalmi sávok, ahol plusz pénzért szinte sorban állás nélkül odajutsz az oltárhoz. De most sem ment könnyen, mert bár sofőrünk büszkén mondta, hogy a telefonján van google map, mégsem találta az oda vezető utat. Ilyenkor otthon már kibuktam volna, de itt minden más. Itt semmi sem probléma, mindent megoldanak a kis indiaiak. Így aztán egy ember magára vállalta, hogy összegyűjti a pénzt és majd ő beváltja. Mi eközben sziesztáztunk. Mikor felébredtem egészen emberi fejem lett. Újra zuhanyoztam, bár azt nem tudom minek, de így illik erre felé: alvás után fürdés. A hiedelemmel ellentétben a hinduk igazán adnak a tisztaságra. Valljuk be mind érezzük a másik ember szagát, viszont azt is be kell vallani, hogy soha nem az izzadság szagát érzem, hanem egyszerűen más a szagunk: ennyi. Lehet hogy nem tiszta vízben (nekünk nem az) tisztálkodnak, de teszik ezt reggel, este sőt wc után is. Tehát ha Indiában nem látsz wc papírt az nem azért van mert igénytelenek és még ki sem törlik, hanem ügyesen használják a vizes kancsót amit a wc mellett látsz. És hogy mosnak-e kezet? Igen mosnak. Persze köztük is ahogy köztünk fenemód fejlett nyugatiak közt is vannak igénytelenek..de hát ez emberi (már ha emberinek nevezhető) jellegzetesség és nem egyéb.

Délután egy újabb templom felé vettük az irányt, ahol vízesés is volt. Ide nem busszal mentünk, hanem gyalog. Egy helyi panel negyeden keresztül. Igazán meglepett a tisztasága. A vízesésnél ismét jött a mindenki fotóz mindenkit project, ha nem vagyok ügyes akkor még most is ott lennék és mosolyognék a szelfiken. Régebben azt hittem a raszta hajam miatt van. Most már tudom, hogy nem! Egyszerűen ha én szeretem őket fotózni, ők miért ne szeretnének engem?! Megkaptam Hanuman kegyét egy kis adomány után néhány mantra között megemlítette a nevemet a pujari: istennek legyen hála.  A mantrákat nem értettem, de hiszem, hogy jót akart nekem.

És ezzel az áldással el is indultunk vásárolgatni. Betértünk a helyi Sparba. Hát igen itt aztán minden van. Vegyítve a nyugati az indiaival. És az a rengeteg keksz, amit mind ehetek. Istenem, de szeretem ezt az érzést. Leveszed a polcról (ahol vagy 30 féle keksz van) és egyből látod rajta a zöld pötty jelzést, ami annyit jelent: egyed Barbi, mert eheted. Egyáltalán nem kérdés, hogy van-e vega majonéz?! És igen itt van pisztáciás cornetto és bronie-s magnum. És hogy ehetem-e? Hát persze hogy igen. 

Szóval vásároltunk és boldogan fagyiztunk. Közben nézelődünk és sikerült 2 db szárit vennem. Hétfőn Balajihoz készülünk, oda meg illene szépen menni. Mert ugye tapasztalt utazóként nem hoztam szárit, mert bár ritkán hordok, de sejtettem, hogy venni fogok egyet-kettőt. És lám-lám jól sejtettem. Este el is kezdődhet a puhítási project, mert bár az indiai nőket nem zavarja az új szári tartása, én nem szeretnék egy sátorban közlekedni. 

A shoping után jött a vacsora, mert észre sem vettük, de az ebéd kimaradt. Itt már nem voltam szerény és kértem egy butter paneer masalat (paradicsomszószban házi sajt kockák). Szerettem volna mellé naan kenyeret enni, de nem volt, sőt közölték, hogy nem is lesz, mert nincs amin sütni tudnák. Na erre elkértem a pincér tollát, hogy akkor húzzuk át az étlapon..mindezt imitáltam és igazán jót nevetett rajta..gondolta ekkor hülyét, főleg fehérben még nem látott. Az ételválasztásom igazán jó döntés volt. Tény, hogy az orromat ez is tisztította, de azt hiszem a következő két és fél hétben ezt meg kell szoknom. Vacsora után gyors wifi vadászat, mert hogy az is van itt..igaz hogy egy 5 méteres területen, de van. Mindenki megnyugodott, hogy élek..még én is. 

Ezután pedig a jól megérdemelt alvás következett..csak előtte még beáztattam a szárit, hogy hátha puhul..vagy nem.

Utazás, érkezés…örökmozgó India

És negyedjére. Igen. Vannak álmok amiket újra és újra szeretünk átélni, és ha megtehetjük tegyük is meg. Valahogy most később kezdtem el a készülődést. Igaz már gyakorlott India utazónak számítok, így lehet nem is izgultam annyira. E-vízumot kértem, mert épp fele annyiba kerül, mint az útlevélbe ragasztós. Nos igazán részletesen rákérdeztek mindenre, nem volt egyszerű, de 4 nap után meg is kaptam. Helyesbítek: azonnal megkaptam, de csak 4 nap múlva fedeztem fel. Ismét kölcsön bőrönddel utazok. Egyrészt mert új bőrönddel nekivágni elég butaság, hiszen ha a repteret túl is éli, az autós utazások megviselik. Ha pedig tönkre megy, a kölcsön helyett veszek egy újat és a kölcsönadó is boldognak tűnik. Szóval megkaptam a bőröndöt, elkészült a listám, és szépen lassan gyűltek a cuccok a benne. Ami nem maradhat ki: lakat az ajtóra, ruhaszárító kötél a szobába, és szúnyogriasztó. A hiedelmekkel ellentétben mindent meg lehet venni már Indiában is, rohamosan fejlődik. Szóval pakolás és indulás. Közel 3 óra vonattal Budapest. Onnan az első utunk Istanbul volt. Közel fél óra késéssel indultunk, de a levegőben behoztuk.

Felszállás után kaptunk egy jó vega szendvicset. Gyorsan eltelt ez az út, mert mikor felébredtem meglepődve láttam, milyen közel is vannak a hajók. Épp azon gondolkoztam, hogy nem szoktunk ennyire alacsonyan repülni..de valójában akkor már leszállás közben voltunk. Közel 3 óránk volt az átszállásig, de ez is hamar eltelt. Még netet is tudtam varázsolni a telefonomra. Innen Mumbai (Bombay) volt a cél. Ez több mint 6 órás út. Hát ez már azért embert nem kímélő. Felszállás után elkezdték kihozni az ételeket. És igen kezdődik az edzés Indiára. Az étel az orromat is tisztította. Valahogy a légikisérők nem voltak a topon, lassan haladtak. Már attól tartottam, hogy a tálcákat csak Mumbaiban veszik el előlem. Aztán csak eltűntek a tálcák és folytatódott a szenvedés. Mert valljuk be, hiába tudjuk, hogy maga az utazás már boldogság, az érkezés mégiscsak nagyobb öröm. Aludtam is meg nem is, aztán egyszer csak öveket be és leszállás. A reptéren pedig elkezdődött India. 

Hogy mit is látsz először? 

Tömeget. Valahogy eltűnik az intim szféra. Mindenki megy mindenfelé, és te biztos, hogy útban vagy. Mindenki neked megy, te lépsz balra vagy jobbra, de lépsz, de mégsem jó fele, és megint útban vagy. A muszlimok úgy tudnak neked menni, hogy rád sem néznek, a hindu rád néz de nem érdekli, hogy nem érted miért lök fel. Szóval el kell telni egy kis időnek mire átveszed ezt a ritmust. De nyugi a második napra te is nekimész bárkinek, és téged sem zavar, ha fellöknek. Így, mint egy fesztivál első sorában odaküzdöttük magunkat a csomagkiadóhoz és leszedtük a bőröndjeinket. Igen! Mindenkinek meglett a sajátja. Ezek után becsekkoltunk az országba/városba. Most kapott értelmet az e-vízum. Ugyanis akinek normál/eredeti volt külön sorban voltak, kb 2000-en. Mi pedig mint a vip mehettünk a gyorsforgalmi sávba. Igen ám, de..mert DE mindig van Indiában, viszont probléma nincs. Tehát az ujjlenyomat olvasó (mert ez is kell, hogy beléphess) nem igazán akart olvasni. Volt akinek elsőre ment (pl nekem) de volt aki kb 20 percet állt ott. Visszagondolva, de jó hogy nem volt köztünk renitens: ha e-vízum akkor mindenkinek e-vízum. Közben ismét varázsoltam netet a telefonomra, lejelentkeztem, hogy mindenki megnyugodjon. És kiléptünk a forgatagba. Utunkat belföldi repüléssel folytattuk tovább, de csak 4 óra múlva..ezért kivetünk a közelben szobákat, hogy lezuhanyozzunk és aludjunk egy kicsit, mert ekkor már közel egy napja úton voltunk. Út közben már kezdtem felfogni, hogy újra itt vagyok. Néztem az embereket, hallgattam a dudát. Ugyanis ha Indiában vezetsz először tanuld meg a kürt megfelelő használatát. Szerintem külön vizsgatétel, mert enélkül itt ugyan nem tudsz érvényesülni. A hotelben a csekkolás lassabban ment, mint a reptéren. Az indiaiak imádják a papírt, és igazán bürokraták. Elsőként lemásolták az útleveleinket. De ehhez csak egy ember értett. Itt tényleg felfedeztem hasonlóságot hazánk és India közt: 1 dolgozik 3 nézi. Közben néztük a helyi tejpasztőrözést. Az autóban árulták a tejet és egyből zacskóba szedték. Igazi zacskós tej indiai módra! Aztán megkaptuk a kulcsokat, lifttel felvittek a megfelelő szintre (igaz lépcsőn gyorsabb lett volna). 

Kaptunk reggelit. Terülj terülj asztalkám volt svéd módra, de én egy kis papayaval is megelégedtem. Aztán jött a vízszintbe helyezés, amire kb annyi szükségem volt, mint egy falat kenyérre. Apropó Indiában alapból az az igazi kenyérféle nincs ám, ne is keresd. Na jó nekünk alja nyugatiaknak csinálnak, de autentikus módon nincs. Nem baj, nem fog hiányozni. Szóval aludtunk aztán kisebb tanakodás után rájöttünk, hogy majdnem rossz reptérre mentünk, de aztán mégsem. Gyors csomagmérés, ahol voltak akik már most túlsúlyt fizettek, pedig még nem is vásároltak. Sajnos a nemzetközi gépeken 30kg/fő a határ, a belföldin pedig csak 15. Na ez szívás, mert én is 15 kilóval indultam. És még én sem vettem semmit sem. Na de ami késik nem múlik. Tehát harmadjára is felszálltunk. Itt is kaptunk ebédet, és igen ez már tényleg India, mert könnyezett a szemem, folyt az orrom és parlagfű sehol sem volt. Ez kérem az indiai ételek hatása. Ebéd után jól esett az alvás, ha hagytak volna, de 5 percenként figyelmeztettek, hogy kapcsoljam be vagy kapcsoljam ki az övet. Az ötödik figyelmeztetésnél már inkább bekapcsolva hagytam, és aludtam. Leszállást követően, újabb tolakodás a csomagokért majd egy buszba szálltunk és elindultunk a végcélunk felé: Tirupatiba. Nos az indiai közlekedés durva, dudával is. A lényeg, hogy már szerintem kb 2 órája buszozhattunk, és száguldás is volt (porsche, szerelem nélkül). Mégis mikor megálltunk az ember közölte, hogy 48 km-et mentünk eddig és még van 100 hátra. MI?? Ennyi idő alatt hazánkban 200 km-et teszel meg.. 

Gyorsan be is mentem a boltba és egy magnum jégkrémbe fojtottam bánatomat. A következő 100 km igazi szenvedés volt: meleg volt, vagy épp a légkonditól hideg, ragadtam a kosztol, fáradt voltam, hiszen közel 30 órája utaztam. Semmi sem volt jó csak egy valami: az érkezés. Szobáinkat gyorsan elfoglaltuk, fürdés és alvás. Utóbbival volt némi gondom, ugyanis sokféle ismeretlen zaj volt és nem tudtam, hogy mi okozza: majom, sakál, vagy ember, vagy tudom is én mi. Kattogott az óra, csöpögött a csap. 30 fok és 80% páratartalom. Így aztán bedugtam a fülemet egy kis zenével álomra hajtottam fejem. 

Mondd és mutasd!

Két napja hallottam, hogy ismét itt a világ vége. Bibliai idézetekkel alátámasztva. Csak legyintettem. Számtalan világvégét túléltem már. Az egyiket 1999-ben. Nem hogy túléltem, hanem még gyönyörködtem is a teljes Napfogyatkozásban Szegeden. Persze közben életem egyik nagy szakítását is megéltem..tény, hogy akkor halálosnak tűnt..igaz azóta több halálos is volt. Szóval álltunk és néztük ahogy eltűnt a Nap. És ennyi. Aztán persze jött a 2000-es forduló..na ha egy évvel előtte nem akkor most tuti. Aztán jöttek a maják. Úgy tűnik igazi túlélő családból származok mert ezt is túléltem. Aztán valahogy nem követtem ezeket az elméleteket, pedig tuti Nostradamus is mind megmondta egyszer.. vagy akkor vagy utólag..de ő bizony megmondta. A lényeg, hogy az ideit nem tudtam komolyan venni, pedig a Biblia az Biblia. És hogy vagyok én ezekkel a világvégékkel? Állok elébe. Ha vége, akkor legyen vége mindennek. S hogy miért? Mert jobb ha mind eltűnünk, mint hogy páran megmaradunk. Mekkora szívás már, ha csak én maradok életben és a szeretteim nem? Igen a szeretteink. Valójában itt a lényeg. Hiszen világvégék jönnek mennek, de egy dolog állandó: a szeretet. Hol erősebb, hol gyengébb..de van és lesz, mert lennie kell. 

És hogy mit tehetünk? 

Éljük úgy a napjainkat, mintha ez lenne az utolsó, és ne felejtsük elmondani, kimutatni a szeretetünket, annak akit igazán fontosnak tartunk. 

Hiszem, hogy nem az mutatja meg milyen emberek vagyunk, hogy hányan szeretnek..hanem az, hogy mi mennyire szeretünk…és vajon ezt felvállaljuk-e, vagy csak elbújunk a falaink mögé, hogy ne sérüljünk, s mikor a világvége eljön, és a falaink megvédenek, ott állunk majd egyedül…

Az Isten irgalmazzon nekünk..avagy Sisters of DE mercy

Nehezen kezdek neki az írásnak, pedig cikáznak bennem a gondolatok és az érzések. Ha szeretsz valamit/valakit nem tudsz objektív lenni. Sokan tanácsolják: szeress okosan! Na persze, mert ez olyan egyszerű. De lássuk.

Tizenévesen valamiért nagyon fáj élni, és sokszor csak a zene ment meg. Vagy éppen a zene húz le. Ebben az életciklusban talált meg engem is a Sisters of Mercy. Nem akarok most itt belemenni történeti elemzésbe mert a google mindenki barátja.

Előzenekar: The membranes. Mert hát angolok, így nehéz is nekik, hiszen köt a punk, a skin, és igen ott a Joy Division is. Volt itt egyveleg. Az énekes görcsös volt, és igazán meredten nézett előre, középre. Néha követtem a tekintetét, hogy ugyan mit lát, de ezt sosem tudtam meg. Sokszor próbált közelebb csalni, de bevallom megrémített maga az ember. A zene csak csak megmozgatott, főleg az utolsó nóta. 

Mikor beléptem az A38-ra örömmel láttam, hogy végre egy hely, ahol az embereken azért van Joy Division póló, mert tudják, hogy az egy együttes és nem csak egy divatos megjelenés. De azt valahogy nem vettem észre, hogy mások felfedezték-e a nem kis hasonlóságot ebben a záró dalban.

Na és ami ezek után következett! Pakolás ide és oda. Közben rájöttem, hogy ezen a koncerten nem kell majd dobverőért küzdeni, mert itt igen kérem dob és basszus Macbook lesz. Igen kicsit kiábrándító..vagy nagyon, de azért ezen nem lepődtünk meg. De nyugi máson igen. 

Amikor kihozták a setlistet lelestem pár címet és iszonyat boldogság lett úrrá rajtam. A More-al nyitni mekkora már?! És aztán elkezdték. És most nem túlzok: mintha a kontrollt hallottuk volna. Na, nem a jó öreg magyar formációt, hanem a ládákat, amin a zenészek hallják magukat. Tényleg azt hittem ez csak beállás vagy valami vicc, mert Andrew Eldrich egy neon zöld pólóban volt, hozzá illő csuklópánttal. Mondom ez csak a próba. De nem! A számot lenyomták, majd lementek a színpadról. Tény, hogy én haza is mentem volna a helyükben, és akkor még azt sem tudtuk miről van szó. 

Na, nyomkodtak pár dolgot és újra lenyomták a More-t. Hogy jobb lett-e? Nem. És az öltözék is maradt. Első sorban álltam és mosollyal az arcomon néztem, csodálkoztam és hallgattam a mögöttem álló lány énekét, mert esküszöm leénekelte Eldrich bácsit. 

Hiába minden tini meghalni akarás emléke, hiába csuktam be a szemem, nem találtam sem az életérzést, sem a hangot. Vártam hátha javul valamit: de nem. Eldrich bácsi valahol a füstben eltűnt és hangja ritkábban villant meg, mint a neon szín a csuklóján. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy énekelt, pedig annyira közel álltam, hogy szinte le is köphetett volna, ha kinyitja a száját. De mintha azt is csak rágózásra használta volt. Szinte egyszer sem volt összhangban. Meg amúgy is, ha énekelek, nem rágózok, mert megfulladhatok.  Persze ha profi vagyok, akkor nem..de itt profizmus jelét nem láttam. Igaz gitáros legényünk is rágózott, ő viszont hallhatóan leénekelte főhősünket. Mondjuk, valljuk be nem volt nehéz, mert az X-faktor első rostáján kiesett volna az egykori ikonunk. Lehet ő is úgy működik, mint anno Sámson: haj levág, erő oda. A koncert végére megszoktam a neon színt, meg a flegma stílust: ezzel amúgy nem is volt bajom bár..mi vagyunk érte, ő meg értünk: ÉRTED? Közben még mindig görcsösen akartam érezni, amit akkor régen. Kezdtem olyanná válni, mint az előzenekar énekese. De még mindig nem hallottam a mély, rezgő tónust amitől Sister ez a Mercy, csak az előttem félig színpadon ülő-fekvő-messenger függő felsőtesttel vonagló lány sikongatását. Na ő az egyedüli aki szerintem nem fogta fel, hogy ez egy hakni, ez egy (nem híg fos, mert az a Manson volt a Budapest Parkban) semmi, nulla, zéró és sértően felháborító. És én tényleg igyekeztem átélni mindent, de.. 

Eljutottunk a végére. A fiúk lementek a színpadról és ahogy én küzdöttem, úgy küzdöttek a többiek, mert hát illene visszahívni őket..de minek is?! Így aztán szórványos taps, egy-egy ember kérte vissza őket: de minek is? És nem voltak rest visszajönni. De kérdem: minek is? Na jött a sokak által ismert Temple of love. Az emberek elkezdtek mozgolódni, mert hát ez így illik.. Sőt jó magyar szokás szerint majdnem verekedés lett: de emberek, ez aztán tényleg nem ér ennyit. Kicsit mintha Andrew is odatette volna magát a ráadásban, mintha hallani véltem volna a hangját, vagy csak jobban szólt a cd..nem is tudom. És aztán vége lett ennek a közel másfél óra..szenvedésnek. 

A vastaps elmaradt, és értetlenül sétáltunk ki. Felmerült bennem, hogy veszek egy cd-t az előzenekartól, mert Isten a tanúm ezek után rohadt jónak tűntek. A villamoson már hangosan olvasták a kommenteket..és kiderült, hogy a hiba nem az A38-ban volt, hanem a Nővérek saját technikusokhoz ragaszkodtak. Hát szép is a barátság, de ha lehet ezt az embert felejtsék a szállodában..

De most komolyan: 30 év után, másfél óra alatt eltemettünk valamit, ami évekig meghatározó volt az életünkben. A füsttel oda lett minden.. és igen egy dologgal ki lehet engesztelni: jöjjön el Carl! Hozza magával Nephilim ígéretét, és üvöltse le a másfél centis hajamat, szakadjon ki a szívem, és rezonáljon az összes belső szervem, hátha elfelejtem azt ami ma történt…

SZIN, az időutazás tinikorba

Vannak mélypontjaink. Mindenkinek van, mert ha van fent, akkor van lent. Ha van kint, akkor van bent, hiszen ha van fekete, akkor van fehér is. Magam részéről Istenen kívül (akire kicsit későn figyeltem fel) a zene az ami öröknek mondható.  Így aztán fekete örömmel néztem a 49-dik SZIN pénteki napjának programjait. Első perctől kezdve tudtam milyen sorrendben is megyek és hova érkezem. Igen elfogult vagyok, mert szegedi vagyok. És igen Szeged tud valamit. Egyszer egy késő nyári estén egy idős úr mellém lépett és közölte: Szeged megöl. Ki tudja? Lehet ott jó meghalni, ahol a világra jöttél?!

Ismerős útvonalon érkeztem a helyszínre, tudtam kivel, hol találkozok. Tettünk mi negyvenes lányok egy-két kört, majd elkezdtük a magunk utazását. Elsőként a Pál utcai fiúkat kerestük. A közönségben csupa-csupa ismerős arcot véltem felfedezni. Igen az idő mindenkin meglátszódott, de a szemek épp úgy csillogtak: kinek ettől, kinek attól, de boldognak tűntek. Leginkább egy kis házibulira hasonlított, nem voltunk sokan, de épp elegen. Kicsit csúszott a kezdés, viszont itt senki sem kiabálta, hogy mi a f.sz van. Valahogy eszünkbe sem jutott azokat bántani, akiket várunk, tisztelünk és szeretünk. Ugye, hogy ennek kellene a természetesnek lennie? Aztán elkezdődött. Jöttek a dallamok, emlékek. Mi is örültünk és Lecsó is elégedettnek tűnt. A tavalyi évhez hasonlóan koncert után hátra mentünk, hogy váltsunk vele egy-két szót. Többre nincs ideje, mert a Kiscsillag formációban is fellép. Szóltunk ő pedig kijött. Aztán jött a közös szelfi: „Bal felső. Jobb az. Tudom én!” majd egy nagy nevetős klikk és már mentünk is tovább. 

És Majka után jött is Marci a Fruttikkal. Hát igen, ha van aki mélyről jött és fentre jutott, akkor az ő. És igen tud magával vinni, húzni, cipelni. Mert látod a fényt, mert lehetsz te is azaz egy, na persze csak ha akarod, mert hát tudjuk, hogy nekünk amúgy senkink sincsen, és hogy a szívünk is túl nagy. De hát ezt mérte ránk az Úr, akkor cipeljük ezt az édes terhet, mert még mindig jobb ha túl nagy, mintha nem is lenne. Őt is megkerestük koncert után: gyors szelfi és gyors páros, aztán mindenki rohant Robihoz a Hiperkarmára. 

Persze maradhattunk volna 30Y-onon is, mert mai szemmel ők sem rosszak, de megegyeztünk: Robi az mégiscsak Robi. Köszönjük a 30Y-nak, hogy épp elegen voltunk a Hiperkarmán. Hát igen: Robi. És ha azt hiszed, hogy a fent örökké tart, akkor naivabb vagy a csücsörítős lányoknál, mert a fent épp addig tart, amíg a lent el nem kezdődik. És hogy a lentnek van-e alja? Igen épp addig tart, amíg el nem kezdődik a fent, persze csak ha te is akarod. Mert "mindenütt jó, de messze a legjobb" és ezt Marci is tudta, mert együtt énekelte velünk, hiszen a szálak egyszer csak összefutnak. 

Ahogy Robi végzett, mi is irányba tettük magunkat és következett Esti Kornél..na nem a regényhős. Bevallom mélyebben most kezdtem el őket figyelni, talán mert lent vagyok, nagyon lent és nemsokára fent, persze csak ha én is akarom. De ha mégsem, akkor egyszerűen kib.szom a szívemet a picsába..hiszen úgyis túl nagy..a fejem meg fáj.

Összegezve: lehet hogy sok volt az átfedés, és lehet hogy lemaradtunk erről meg arról, de ezerszer egy ilyen fesztiválnapot kívánok mindenkinek, mert jobb nem tudni dönteni erről meg arról, hogy mit is és mikor és hol, mint csak állni és látni, hogy semmi de semmi nem érdekel.

Sziget, sziget, sziget..

Kedves Müller Péter Sziámi és Kedves Gerendai Károly!

Respect. Mert amivé vált a Diáksziget, az egyedi és megismételhetetlen. Mert kellettek hozzá Ti és Mi..vagyis az együtt.

Idén ünnepeltük a 25-diket. Ez akár gombócból, akár palacsintából és a házas évek számaiból és igazán jelentős. Mondhatjuk együtt sírtunk, nevettünk, éltünk, buliztunk, lélegeztünk akkor és most is. Mert van egy valami amit nem tud más fesztivál, amit nem tud elvenni a számomra és sokak számára semmit sem mondó fellépők tömkelege. És ez az az igazi freedom életérzés, amiről beszélhetünk, de ha nem érzed megette a fene. Az a valami amikor azt érzed bármi és bárki lehetsz. Amikor bármit felvehetsz és nem feltűnésből, hanem mert ebben érzed akkor ott teljesnek magad. Szóval amikor belépsz és érzed, hogy otthon vagy. Na ezt nem érzed máshol.

Na de nézzük: 2017. Titkon és nem halkan mindenki remélte: nagy durranás lesz. Voltak nem kevesen, akik megvették a hetijegyet, mert hitték: jubileum van. És lettek még többen, akik fél áron árulták már a rendezvény előtt egy hónappal, mert a nagy durr a fellépők neveiben elmaradt. PINK! Volt már és gondolom lesz is még. És azt hiszem az átlag embernek be is fejeződött a lista. 

Voltak akik lemondták a fellépésüket és helyette újak jöttek. Bevallom sem az előző sem a hirtelen felbukkanó nem mondott semmit. Bújtam a programot és láttam: PJ Harvey. Hmm vajon hogy került be? Valaki félrenézte és DJ Harvey-nak olvasta? Jó lesz az a népnek. Ha így volt nagyot csalódott. Én viszont örültem és Őt akartam, mert szerettem. Viszont láttam, hogy azon a napon más már nem érdekel. Sebaj menjünk az el nem mondható feeling miatt. Mert kell, ha nem is az az egy hét együttlét, de kell a freedom illúziója.

Pénteki nap volt. A Hév-re simán, egyszerűen feljutottunk és még le is ültünk: gyanús. A bejutás egy percbe telt. És egész este egy percet sem álltunk sorban sem étel sem ital fronton. Mondhatnám, hogy ez így kényelmes, de mondom ez így siralmas. Rutinosan körbejártuk a helyet. Ettünk vegán ételt, jégkrémet Aldis áron, nagy és csokis mosollyal a szánkon. Leheveredtünk a színház sátor mögötti dombon, s bár világot nem váltottunk igaz válthattunk volna. Majd lassan közeledtünk Polly Jean felé. Nem csalódtam: az emberek nagy része lelépett. Akik maradtak azok tudták, hogy nem DJ party lesz. Első sorban, szandálban Szigeten?! Őrület én mondom Karcsikám. És Polly jött, mint egy Díva, és a színpad tényleg Színpad lett. Egy igazi nagybetűs Színpad. Lehet nevezni érfelvágósnak, és lehet nevezni művészetnek: egyszerű, nemes, órákon át hallgatható. Vannak „sláger” száma Pollynak, de ezeket mellőzte. Hogy baj-e? Engem nem zavart. Hogy másokat igen? Nos ki nem sz.rja le? Polly megteszi, mert megteheti. Talán ő sem érti, hogy került be a fellépő listába (persze tudjuk, épp a közelben turnézik, így átugrott). Tehát Polly jött, és elvitte a szívemet. Fura mód sok magyar szó volt ott az első sorban. Mondtam már, hogy szandálban voltam és senki, de senki nem lépett rá a lábamra az első sorban a Szigeten?! Hihetetlen, siralmas kedves Müller Péter Sziámi. Koncert után Polly hatása alatt mentünk jobbra és balra, majd jött a viharjelzés (na ne ijedjünk meg egy kis széltől és pár csepp esőtől..emlékszem én az árvíz fesztiválra: ott voltam és élek most is). Szépen hazamentünk. A HÉV-en le tudtunk ülni: hihetetlen és szánalmas kedves Karcsi.

Másnap újra elmentem a freedom szigetére. A Hév-en ülőhely épp úgy volt mint tegnap, pedig szombat volt. A karszalag felvétel 1 perc volt, a bejutás 5 perc. És még mindig nem kellett sorba állni. Rutinosként bevezettem társaimat a Sziget világába, majd ismét pár perces sorban állások után ételhez-italhoz jutottunk: hihetetlen. Felfedeztem a Bad Religion formációt. Ki érti hogy kerültek ide. Csak este 10-ig kell elütnöm az időt.. Elsőként Halott Pénz. Nah. Ez idáig kimaradt, mert mindig volt jobb dolgom más-más fesztiválon. Három szám után kijelenthetem, hogy jó-jó, de nem nekem. Átsétáltunk Paddy-re. Ott van hangulat és közelebb áll az ízlésemhez. Koncert után folytattuk a körutat. Betértünk Tibi atyához, akinek a területe épp fele akkora lett, mint tavaly volt. Valahogy a Sakk sátor lett a nyugi és találka pontunk. Igen van, aki a Mol kútnál megvett 18.000 forintos jegyén sakkozik. Miért ne tenné, ha nem talál magának megfelelő zenét?! Na de majd 10-kor. Előtte még egy Brains koncertet is találtunk. Nekem tetszett. Ők is mindig kimaradtak, mert volt amit jobbnak ítéltem meg: öreg hiba, máskor nem teszem. És jött a 22:00: Bad Religion. És igen: megmutatták. Hogy mit? Azt, hogy lehet felnőttként, punk-ként normálisan zenélni, vizet inni és mégis átadni amit a mára már taréj nélküli kemény punkok vártak. Szerethető bácsik voltak a színpadon, magával ragadtak. És hogy hogyan kerültek bele a felhozatalba, magam sem tudom, de feldobták az estét. Utána másik Színpadon jött Szabó Balázs. Vele semmi gond nincs, de egy ugri-bugri pogó-punk után nehéz lenyugodni. Voltak akik táncolni próbáltak, de Marcit idézve annyi ritmus érzékük van, mint egy tyúknak! Én kérek elnézést a tyúkoktól. Miután Balázs elhallgatott, mi elballagtunk. Rutinosként nem a Sziget területén kértünk/vártunk taxit, hanem kint. Ez sem volt egy percnél több: hihetetlenül siralmas.

Általánosságban: elfogadom, hogy a magam 40 évével már kiöregedtem (jól tetted Karesz, hogy eladtad a jogokat) a Sziget Fesztiválból, bár voltak nálam idősebbek, akik épp úgy kerestek ott valamit. És gondolom épp annyit találtak, mint én. Közben rájöttem, hogy halottam én a nagyszínpados előadókat: van egy-két sláger számuk, de ennyi. Akár mondhatnám, hogy még hallgathatóak is, de.. Azt hiszem ezek a zenék leginkább egy club helységbe valók, ahol a tyúkok is tudnak táncolni. És nincs is ezzel gond. A gond ott kezdődik, hogy megkapják a legnagyobb színpadot, és tény, hogy ezrek kíváncsiak rá. Viszont táncolni épp emiatt nem tudnak..és azt hiszem látványban csak Pink tette oda magát. Szóval értük kár fenntartani ekkora hangtechnikát vagy kivetítőt. Kövezzen meg bárki ezért a véleményért. Amúgy meg talán még sem voltak annyian kíváncsiak a fellépőkre, hiszen egy nap sem volt telt házas és a bérletek sem fogytak el elővételben. Ez azért jelzés értékű..Na nem Karcsinak, mert ő már mindezt elengedte. Azt hiszem a legjobbkor..

És hogy nézett volna ki az én jubileumom? Elárulom (minden racionalitásom, és objektivitásomat megtartva nem elszállva). Csináltam volna egy kisfesztivált a nagy szigeten Diáksziget néven. Egy kétnaposat, mert tudom a fiataloké a jövő. És a fellépőlistámon ők lettek volna: VHK, Európa Kiadó, AE Bizottság, Tereskova, PUF, Kispál, Sziámi, URH, Kontroll, (tudom, tudom egy az apjuk) Waszlavik (ha él még) és még jó pár zenekart..akár a maiakból is. És igen lehetett volna 2 napos bérletet venni, és igen korra való engedményt is adtam volna..35+ olcsóbban kapta volna.

Na ez lett volna ez én Szigetem. Eljöttél volna?

Manson, az az igazi langyos és híg..ami folyik

Őszinte leszek: napokig nem tértem észhez és fejben számtalan beszámolót megírtam és mindet elvetettem, mert én igazán tekintettel szeretnék lenni a rajongókra..de..

Na kezdjük: indulás a MÁV-val, 38 fokban. Első osztály ide-oda, légkondi sehol: Ferihegynél megállt a vonat, ajtó kinyit, két hobbit behajította azt a bizonyos gyűrűt, majd disszidált. Szóval érkezés Budapestre, majd gyors észhez térés és indulás a koncertre. Még jó, hogy megnéztük: kezdés este 8. Hmm matiné. Sebaj úgyis Campust szakítom meg, így nem baj ha még aznap ágyba kerülök. 

Megérkeztünk a Budapest Parkhoz. Elsőre nem találtuk el a bejáratot, aztán sikerült. Fura hely ez a Budapest Park. Mindenhol utak. Több sávos. Nekem elsőre baleset veszélyesnek tűnik, de lehet a fiatalok már nyugodtan buliznak. 

A bejutás! 

Tényleg örülök, hogy az online vásárlás elterjedt kis hazánkban..igen a kezelési költség igazán szánalmas, hiszen egyszer kifizetem kártyával, majd saját nyomtatóval kinyomtatom saját tintával saját papírra. Így nem is értem, hogy mit kezelnek a jegyeken közel ezer forintért. Na de amikor a bejáratnál megállítanak, és a kódleolvasó nem olvassa, majd te ott állsz és a jegyedet elviszik valahova..és egy perc múlva már azt sem tudják, hogy nyomtatott jegyed volt, vagy mobilos, akkor kezded érezni, hogy a dolgok nem működnek megfelelően. Tehát vártunk, hogy a jogosan megvásárolt jegyünkkel bejussunk. Bejutottunk, de nem boldogan, hanem a nah végre sóhajtással érkeztünk a tömegbe. Mindenhol ember: kicsi, nagy, még kisebb, még nagyobb, fiatal és öreg, pedig nem vasárnap és nem templom..de tömeg. Mosollyal nyugtáztam, hogy Szikora Robi imái nem hatottak.. mert mi bizony, az Antikrisztust jöttünk látni. 

Fontos tudnod, ha italodba nem kérsz fél liter üdítőt akkor is felszámolják, így kérd el..jobb nálad, mint máshol! Ezek után kezdtünk helyezkedni, mert illene látni is. Én pedig mindeközben az embereket figyeltem. Kerestem a sminkelt fiúkat, lányokat, asszonyokat, férfiakat, de alig leltem. Ha 10 emberen volt valamiféle Manson smink akkor sokat mondok. Ismét igazam lett: már nem akarunk polgárt pukkasztani. És igen, normális kinézetű emberek is szerethetik Mansont. Na itt álljunk meg egy kicsit. 

Miért is szeretjük? 

Valljuk be a zenéje sokszor sablonos, a hangja kikeverve jó, de messze nem az a hidegrázós. Anno megnéztem smink nélkül, és el kell ismernem: a smink se nem ront, se nem javít emberünkön: ő nem szép. Tehát nem tudom megmondani miért is szeretjük. Talán a marketing, hiszen újságíró Ő, és tudja mi kellett akkor a népnek. A polgárpukkasztás. És ő pukkasztott. Szóval kíváncsiak vagyunk rá, mit is csinál az öreg. Aki amúgy a maga 48 évével nem is öreg..

Tehát néztem az embereket. Volt 50-es tanga papucsban, volt punk, volt átlagos és volt lány plüsskutyával és plüss Pokemonnal. Hát nah..ne erősítsük a pedofíliát, de a hímneműeknek ez tényleg be is jött, én meg csak a fejemet fogtam: hogyan is hagyhattam otthon Hugót a vízilovat?! Kemény voltam, hiába könyörgött, hogy rázna egyet a Beautiful people-re, nem hagytam magam: én jöttem, ő maradt. 

És a kezdésnél egyből emlékezetessé vált a koncert, hogy miért? Szinte mindenki egyszerre kapta az sms-t, a messenger üzenetet, a HVG frissítést, hogy Chester Bennington megölte magát. Ürességet érzetem. Kilók nehezedtek a szívemre, a torkom összeszorult. Komolyan azt hittem, kiment a divatból a rock világában az önakasztás Micheal Hutchence-el. Persze alig pár hónapja Chris Cornell is így végzett magával. És aki kicsit jobban benne van, tudja, hogy Chester-el jó barátok voltak. De akkor is! Ott állsz Mansonon, lesokkol a hír, üvölt a The End James Douglas Morrison torkából.. Valljuk be, kétlem, hogy ez lenne Manson introja. Szóval állsz és örülnöd kellene, de nem megy. 

Viszont Manson kijött a színpadra. Feketében, sminkben és elkezdte a showját. Lányok mellettem sikongatnak, hogy ezt várták december óta. Hmm jó nektek, én évek óta, és tény én tudom a szövegek nagy részét, ti meg nem. Na de ez nem is fontos, a lényeg a sikítás. Nálam ez elmaradt. Amúgy Manson új albuma igazán jó, nekem semmi bajom nincs azzal, hogy nyugodtabb, mint a többi. Közben ment a show. Volt egy nagy fotel a színpad közepén. Manson vonaglott rajta..izgultam mert instabilnak tűnt a "Művészúr". Aztán kiderült, hogy a fotel csak egy felfújható matracszerű valami volt. Vagyis sem az, sem Manson nem volt stabil. Manson ide és oda ment a színpadon és köpködött. Erőtlenül felrúgott néha egy-egy mikrofont. Majd jött a The dope show, amit igazán kedvelek. Közben vagy épp előtte vagy utána magam sem tudom, de felvett egy piros csipke tangát. Szeretném jelezni, hogy ez a méret 20 éve biztos jó volt a "Művészúrra", de manapság egy XXL-re lenne szükség. Na de minden erejét összeszedve belebújt. És egy maszturbáció szerűséget imitált. Hol van a régi önmaga, amikor nem csak imitálta?! Na nem mintha arra vágynék, hogy végig nézzem kézi munkáját, de akkor már inkább ne is kezdjen bele. A végén ismét jött egy pár köpködés, amire a közönséget is biztatta, de valahogy senki sem akart a színpadra köpni. Aztán pár számra rá jött a Sweet Dreams, ami még mindig jól szól. Pontosan nem tudom melyik számnál és milyen sorrendben jöttek az eszközök, de volt késben és fordított keresztben végződött mikrofon, és gólyaláb. Biztos velem van a hiba, de egyik sem hatott meg, pedig a késsel volt imitált nyakvágás. Közben egy road vizet hozott a "Művészúrnak", aki egy korty után az egészet rá öntötte. Hát nah..megteheti. Oldalról láttam, hogy Manson nincs képben, és akik öltöztetik rángatják jobbra meg balra. 

Ha nem akarsz a kulisszák mögé látni, és hinni akarsz a szemednek, hogy minden igazi ami a színpadon történik: állj középre. És igen középen valaki nyakában ült egy lány: durván de mégis szépen sminkelve, kis kopaszra nyírt fejjel.. aki egyszer csak széthúzta a pulcsiját és felfedte fedetlen kebleit Mansonnak, aki épp a nadrágjában turkált: ki tudja mit keresett, de az biztos, hogy őt a csupasz keblek látványa nem hatotta meg annyira, mint a camera man-t aki többször visszazoomolt a lánykára, hátha virít még egyet..és ő tette a dolgát.

Majd Manson lement, és rövid időn belül visszajött. A Coma White-nál úgy éreztem, hogy azért ez kellett. Kellett látnom Őt is..aztán ledobta a mikrofont és lement a színpadról. Ennyi volt a köszönöm, hogy itt voltatok, I love you, See you majd egyszer.. Mi meg álltunk, majd aki tudta a hangszóróval és Chester-rel együtt énekelte: 

I tried so hard

And got so far

But in the end

It doesn't even matter

I had to fall

To lose it all

But in the end

It doesn't even matter

Én ürességgel a szívemben sétáltam szállásomra, végig a Mester utcán éjszaka, mert az olyan jó. Közben pedig egy gondolat volt a fejemben: milyen jó, hogy Ozzy nem játszotta már a polgárpukkasztót tavaly.. hogy milyen kár, hogy Manson nem állt ki egyszerűen és énekelt, minden mű dolog nélkül. Mert egy dolog hiányzott: a hitelesség, ami Chesternél megvolt..még ha fáj is nekünk, még ha haragszunk is.

Chester-ről

Lehet arról vitatkozni, hogy gyávaság, hogy menekülés, hogy nem teheti, hogy megteheti, hogy szeretjük-e vagy sem. Hogy egy ikon/celeb/zenész lehet-e ember? Mert hát jó dolgában, már azt sem tudja.. Faljuk az "eretfelvágós" zenéket, mert megéljük vagy megéltük. Mert szomorú boci szemekkel néz ránk, mert erőteljes de mégis bánattal és fájdalommal teli a hangja, mert olyan mélyre húz, és néha jó lenni a sötétben és csak sejteni a fényt. Vajon hiteles-e az aki megírja/lerajzolja/elénekli..aki kifejezi azt ami benne van? Miért hisszük, hogy a fájdalom/bánat/csalódás hullámai önző módon csak a mi fejünk felett csaphatnak össze? Miért lenne csak a mi kiváltságunk az önsajnálat, a kilátástalanság? Igen vannak akik túlélnek, akik nem adják fel. Vannak akik élnének, de meghalnak hiába minden. És igen az ember esendő/halandó/gyarló és önző..hiába van pénze, hiába imádják milliók, hiába van családja.. Ez van..ezt kell szeretni vagy épp nem szeretni..

Ennyi.. el kellett volna Volt-ra menni...