Mondd és mutasd!

Két napja hallottam, hogy ismét itt a világ vége. Bibliai idézetekkel alátámasztva. Csak legyintettem. Számtalan világvégét túléltem már. Az egyiket 1999-ben. Nem hogy túléltem, hanem még gyönyörködtem is a teljes Napfogyatkozásban Szegeden. Persze közben életem egyik nagy szakítását is megéltem..tény, hogy akkor halálosnak tűnt..igaz azóta több halálos is volt. Szóval álltunk és néztük ahogy eltűnt a Nap. És ennyi. Aztán persze jött a 2000-es forduló..na ha egy évvel előtte nem akkor most tuti. Aztán jöttek a maják. Úgy tűnik igazi túlélő családból származok mert ezt is túléltem. Aztán valahogy nem követtem ezeket az elméleteket, pedig tuti Nostradamus is mind megmondta egyszer.. vagy akkor vagy utólag..de ő bizony megmondta. A lényeg, hogy az ideit nem tudtam komolyan venni, pedig a Biblia az Biblia. És hogy vagyok én ezekkel a világvégékkel? Állok elébe. Ha vége, akkor legyen vége mindennek. S hogy miért? Mert jobb ha mind eltűnünk, mint hogy páran megmaradunk. Mekkora szívás már, ha csak én maradok életben és a szeretteim nem? Igen a szeretteink. Valójában itt a lényeg. Hiszen világvégék jönnek mennek, de egy dolog állandó: a szeretet. Hol erősebb, hol gyengébb..de van és lesz, mert lennie kell. 

És hogy mit tehetünk? 

Éljük úgy a napjainkat, mintha ez lenne az utolsó, és ne felejtsük elmondani, kimutatni a szeretetünket, annak akit igazán fontosnak tartunk. 

Hiszem, hogy nem az mutatja meg milyen emberek vagyunk, hogy hányan szeretnek..hanem az, hogy mi mennyire szeretünk…és vajon ezt felvállaljuk-e, vagy csak elbújunk a falaink mögé, hogy ne sérüljünk, s mikor a világvége eljön, és a falaink megvédenek, ott állunk majd egyedül…

Az Isten irgalmazzon nekünk..avagy Sisters of DE mercy

Nehezen kezdek neki az írásnak, pedig cikáznak bennem a gondolatok és az érzések. Ha szeretsz valamit/valakit nem tudsz objektív lenni. Sokan tanácsolják: szeress okosan! Na persze, mert ez olyan egyszerű. De lássuk.

Tizenévesen valamiért nagyon fáj élni, és sokszor csak a zene ment meg. Vagy éppen a zene húz le. Ebben az életciklusban talált meg engem is a Sisters of Mercy. Nem akarok most itt belemenni történeti elemzésbe mert a google mindenki barátja.

Előzenekar: The membranes. Mert hát angolok, így nehéz is nekik, hiszen köt a punk, a skin, és igen ott a Joy Division is. Volt itt egyveleg. Az énekes görcsös volt, és igazán meredten nézett előre, középre. Néha követtem a tekintetét, hogy ugyan mit lát, de ezt sosem tudtam meg. Sokszor próbált közelebb csalni, de bevallom megrémített maga az ember. A zene csak csak megmozgatott, főleg az utolsó nóta. 

Mikor beléptem az A38-ra örömmel láttam, hogy végre egy hely, ahol az embereken azért van Joy Division póló, mert tudják, hogy az egy együttes és nem csak egy divatos megjelenés. De azt valahogy nem vettem észre, hogy mások felfedezték-e a nem kis hasonlóságot ebben a záró dalban.

Na és ami ezek után következett! Pakolás ide és oda. Közben rájöttem, hogy ezen a koncerten nem kell majd dobverőért küzdeni, mert itt igen kérem dob és basszus Macbook lesz. Igen kicsit kiábrándító..vagy nagyon, de azért ezen nem lepődtünk meg. De nyugi máson igen. 

Amikor kihozták a setlistet lelestem pár címet és iszonyat boldogság lett úrrá rajtam. A More-al nyitni mekkora már?! És aztán elkezdték. És most nem túlzok: mintha a kontrollt hallottuk volna. Na, nem a jó öreg magyar formációt, hanem a ládákat, amin a zenészek hallják magukat. Tényleg azt hittem ez csak beállás vagy valami vicc, mert Andrew Eldrich egy neon zöld pólóban volt, hozzá illő csuklópánttal. Mondom ez csak a próba. De nem! A számot lenyomták, majd lementek a színpadról. Tény, hogy én haza is mentem volna a helyükben, és akkor még azt sem tudtuk miről van szó. 

Na, nyomkodtak pár dolgot és újra lenyomták a More-t. Hogy jobb lett-e? Nem. És az öltözék is maradt. Első sorban álltam és mosollyal az arcomon néztem, csodálkoztam és hallgattam a mögöttem álló lány énekét, mert esküszöm leénekelte Eldrich bácsit. 

Hiába minden tini meghalni akarás emléke, hiába csuktam be a szemem, nem találtam sem az életérzést, sem a hangot. Vártam hátha javul valamit: de nem. Eldrich bácsi valahol a füstben eltűnt és hangja ritkábban villant meg, mint a neon szín a csuklóján. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy énekelt, pedig annyira közel álltam, hogy szinte le is köphetett volna, ha kinyitja a száját. De mintha azt is csak rágózásra használta volt. Szinte egyszer sem volt összhangban. Meg amúgy is, ha énekelek, nem rágózok, mert megfulladhatok.  Persze ha profi vagyok, akkor nem..de itt profizmus jelét nem láttam. Igaz gitáros legényünk is rágózott, ő viszont hallhatóan leénekelte főhősünket. Mondjuk, valljuk be nem volt nehéz, mert az X-faktor első rostáján kiesett volna az egykori ikonunk. Lehet ő is úgy működik, mint anno Sámson: haj levág, erő oda. A koncert végére megszoktam a neon színt, meg a flegma stílust: ezzel amúgy nem is volt bajom bár..mi vagyunk érte, ő meg értünk: ÉRTED? Közben még mindig görcsösen akartam érezni, amit akkor régen. Kezdtem olyanná válni, mint az előzenekar énekese. De még mindig nem hallottam a mély, rezgő tónust amitől Sister ez a Mercy, csak az előttem félig színpadon ülő-fekvő-messenger függő felsőtesttel vonagló lány sikongatását. Na ő az egyedüli aki szerintem nem fogta fel, hogy ez egy hakni, ez egy (nem híg fos, mert az a Manson volt a Budapest Parkban) semmi, nulla, zéró és sértően felháborító. És én tényleg igyekeztem átélni mindent, de.. 

Eljutottunk a végére. A fiúk lementek a színpadról és ahogy én küzdöttem, úgy küzdöttek a többiek, mert hát illene visszahívni őket..de minek is?! Így aztán szórványos taps, egy-egy ember kérte vissza őket: de minek is? És nem voltak rest visszajönni. De kérdem: minek is? Na jött a sokak által ismert Temple of love. Az emberek elkezdtek mozgolódni, mert hát ez így illik.. Sőt jó magyar szokás szerint majdnem verekedés lett: de emberek, ez aztán tényleg nem ér ennyit. Kicsit mintha Andrew is odatette volna magát a ráadásban, mintha hallani véltem volna a hangját, vagy csak jobban szólt a cd..nem is tudom. És aztán vége lett ennek a közel másfél óra..szenvedésnek. 

A vastaps elmaradt, és értetlenül sétáltunk ki. Felmerült bennem, hogy veszek egy cd-t az előzenekartól, mert Isten a tanúm ezek után rohadt jónak tűntek. A villamoson már hangosan olvasták a kommenteket..és kiderült, hogy a hiba nem az A38-ban volt, hanem a Nővérek saját technikusokhoz ragaszkodtak. Hát szép is a barátság, de ha lehet ezt az embert felejtsék a szállodában..

De most komolyan: 30 év után, másfél óra alatt eltemettünk valamit, ami évekig meghatározó volt az életünkben. A füsttel oda lett minden.. és igen egy dologgal ki lehet engesztelni: jöjjön el Carl! Hozza magával Nephilim ígéretét, és üvöltse le a másfél centis hajamat, szakadjon ki a szívem, és rezonáljon az összes belső szervem, hátha elfelejtem azt ami ma történt…

SZIN, az időutazás tinikorba

Vannak mélypontjaink. Mindenkinek van, mert ha van fent, akkor van lent. Ha van kint, akkor van bent, hiszen ha van fekete, akkor van fehér is. Magam részéről Istenen kívül (akire kicsit későn figyeltem fel) a zene az ami öröknek mondható.  Így aztán fekete örömmel néztem a 49-dik SZIN pénteki napjának programjait. Első perctől kezdve tudtam milyen sorrendben is megyek és hova érkezem. Igen elfogult vagyok, mert szegedi vagyok. És igen Szeged tud valamit. Egyszer egy késő nyári estén egy idős úr mellém lépett és közölte: Szeged megöl. Ki tudja? Lehet ott jó meghalni, ahol a világra jöttél?!

Ismerős útvonalon érkeztem a helyszínre, tudtam kivel, hol találkozok. Tettünk mi negyvenes lányok egy-két kört, majd elkezdtük a magunk utazását. Elsőként a Pál utcai fiúkat kerestük. A közönségben csupa-csupa ismerős arcot véltem felfedezni. Igen az idő mindenkin meglátszódott, de a szemek épp úgy csillogtak: kinek ettől, kinek attól, de boldognak tűntek. Leginkább egy kis házibulira hasonlított, nem voltunk sokan, de épp elegen. Kicsit csúszott a kezdés, viszont itt senki sem kiabálta, hogy mi a f.sz van. Valahogy eszünkbe sem jutott azokat bántani, akiket várunk, tisztelünk és szeretünk. Ugye, hogy ennek kellene a természetesnek lennie? Aztán elkezdődött. Jöttek a dallamok, emlékek. Mi is örültünk és Lecsó is elégedettnek tűnt. A tavalyi évhez hasonlóan koncert után hátra mentünk, hogy váltsunk vele egy-két szót. Többre nincs ideje, mert a Kiscsillag formációban is fellép. Szóltunk ő pedig kijött. Aztán jött a közös szelfi: „Bal felső. Jobb az. Tudom én!” majd egy nagy nevetős klikk és már mentünk is tovább. 

És Majka után jött is Marci a Fruttikkal. Hát igen, ha van aki mélyről jött és fentre jutott, akkor az ő. És igen tud magával vinni, húzni, cipelni. Mert látod a fényt, mert lehetsz te is azaz egy, na persze csak ha akarod, mert hát tudjuk, hogy nekünk amúgy senkink sincsen, és hogy a szívünk is túl nagy. De hát ezt mérte ránk az Úr, akkor cipeljük ezt az édes terhet, mert még mindig jobb ha túl nagy, mintha nem is lenne. Őt is megkerestük koncert után: gyors szelfi és gyors páros, aztán mindenki rohant Robihoz a Hiperkarmára. 

Persze maradhattunk volna 30Y-onon is, mert mai szemmel ők sem rosszak, de megegyeztünk: Robi az mégiscsak Robi. Köszönjük a 30Y-nak, hogy épp elegen voltunk a Hiperkarmán. Hát igen: Robi. És ha azt hiszed, hogy a fent örökké tart, akkor naivabb vagy a csücsörítős lányoknál, mert a fent épp addig tart, amíg a lent el nem kezdődik. És hogy a lentnek van-e alja? Igen épp addig tart, amíg el nem kezdődik a fent, persze csak ha te is akarod. Mert "mindenütt jó, de messze a legjobb" és ezt Marci is tudta, mert együtt énekelte velünk, hiszen a szálak egyszer csak összefutnak. 

Ahogy Robi végzett, mi is irányba tettük magunkat és következett Esti Kornél..na nem a regényhős. Bevallom mélyebben most kezdtem el őket figyelni, talán mert lent vagyok, nagyon lent és nemsokára fent, persze csak ha én is akarom. De ha mégsem, akkor egyszerűen kib.szom a szívemet a picsába..hiszen úgyis túl nagy..a fejem meg fáj.

Összegezve: lehet hogy sok volt az átfedés, és lehet hogy lemaradtunk erről meg arról, de ezerszer egy ilyen fesztiválnapot kívánok mindenkinek, mert jobb nem tudni dönteni erről meg arról, hogy mit is és mikor és hol, mint csak állni és látni, hogy semmi de semmi nem érdekel.

Sziget, sziget, sziget..

Kedves Müller Péter Sziámi és Kedves Gerendai Károly!

Respect. Mert amivé vált a Diáksziget, az egyedi és megismételhetetlen. Mert kellettek hozzá Ti és Mi..vagyis az együtt.

Idén ünnepeltük a 25-diket. Ez akár gombócból, akár palacsintából és a házas évek számaiból és igazán jelentős. Mondhatjuk együtt sírtunk, nevettünk, éltünk, buliztunk, lélegeztünk akkor és most is. Mert van egy valami amit nem tud más fesztivál, amit nem tud elvenni a számomra és sokak számára semmit sem mondó fellépők tömkelege. És ez az az igazi freedom életérzés, amiről beszélhetünk, de ha nem érzed megette a fene. Az a valami amikor azt érzed bármi és bárki lehetsz. Amikor bármit felvehetsz és nem feltűnésből, hanem mert ebben érzed akkor ott teljesnek magad. Szóval amikor belépsz és érzed, hogy otthon vagy. Na ezt nem érzed máshol.

Na de nézzük: 2017. Titkon és nem halkan mindenki remélte: nagy durranás lesz. Voltak nem kevesen, akik megvették a hetijegyet, mert hitték: jubileum van. És lettek még többen, akik fél áron árulták már a rendezvény előtt egy hónappal, mert a nagy durr a fellépők neveiben elmaradt. PINK! Volt már és gondolom lesz is még. És azt hiszem az átlag embernek be is fejeződött a lista. 

Voltak akik lemondták a fellépésüket és helyette újak jöttek. Bevallom sem az előző sem a hirtelen felbukkanó nem mondott semmit. Bújtam a programot és láttam: PJ Harvey. Hmm vajon hogy került be? Valaki félrenézte és DJ Harvey-nak olvasta? Jó lesz az a népnek. Ha így volt nagyot csalódott. Én viszont örültem és Őt akartam, mert szerettem. Viszont láttam, hogy azon a napon más már nem érdekel. Sebaj menjünk az el nem mondható feeling miatt. Mert kell, ha nem is az az egy hét együttlét, de kell a freedom illúziója.

Pénteki nap volt. A Hév-re simán, egyszerűen feljutottunk és még le is ültünk: gyanús. A bejutás egy percbe telt. És egész este egy percet sem álltunk sorban sem étel sem ital fronton. Mondhatnám, hogy ez így kényelmes, de mondom ez így siralmas. Rutinosan körbejártuk a helyet. Ettünk vegán ételt, jégkrémet Aldis áron, nagy és csokis mosollyal a szánkon. Leheveredtünk a színház sátor mögötti dombon, s bár világot nem váltottunk igaz válthattunk volna. Majd lassan közeledtünk Polly Jean felé. Nem csalódtam: az emberek nagy része lelépett. Akik maradtak azok tudták, hogy nem DJ party lesz. Első sorban, szandálban Szigeten?! Őrület én mondom Karcsikám. És Polly jött, mint egy Díva, és a színpad tényleg Színpad lett. Egy igazi nagybetűs Színpad. Lehet nevezni érfelvágósnak, és lehet nevezni művészetnek: egyszerű, nemes, órákon át hallgatható. Vannak „sláger” száma Pollynak, de ezeket mellőzte. Hogy baj-e? Engem nem zavart. Hogy másokat igen? Nos ki nem sz.rja le? Polly megteszi, mert megteheti. Talán ő sem érti, hogy került be a fellépő listába (persze tudjuk, épp a közelben turnézik, így átugrott). Tehát Polly jött, és elvitte a szívemet. Fura mód sok magyar szó volt ott az első sorban. Mondtam már, hogy szandálban voltam és senki, de senki nem lépett rá a lábamra az első sorban a Szigeten?! Hihetetlen, siralmas kedves Müller Péter Sziámi. Koncert után Polly hatása alatt mentünk jobbra és balra, majd jött a viharjelzés (na ne ijedjünk meg egy kis széltől és pár csepp esőtől..emlékszem én az árvíz fesztiválra: ott voltam és élek most is). Szépen hazamentünk. A HÉV-en le tudtunk ülni: hihetetlen és szánalmas kedves Karcsi.

Másnap újra elmentem a freedom szigetére. A Hév-en ülőhely épp úgy volt mint tegnap, pedig szombat volt. A karszalag felvétel 1 perc volt, a bejutás 5 perc. És még mindig nem kellett sorba állni. Rutinosként bevezettem társaimat a Sziget világába, majd ismét pár perces sorban állások után ételhez-italhoz jutottunk: hihetetlen. Felfedeztem a Bad Religion formációt. Ki érti hogy kerültek ide. Csak este 10-ig kell elütnöm az időt.. Elsőként Halott Pénz. Nah. Ez idáig kimaradt, mert mindig volt jobb dolgom más-más fesztiválon. Három szám után kijelenthetem, hogy jó-jó, de nem nekem. Átsétáltunk Paddy-re. Ott van hangulat és közelebb áll az ízlésemhez. Koncert után folytattuk a körutat. Betértünk Tibi atyához, akinek a területe épp fele akkora lett, mint tavaly volt. Valahogy a Sakk sátor lett a nyugi és találka pontunk. Igen van, aki a Mol kútnál megvett 18.000 forintos jegyén sakkozik. Miért ne tenné, ha nem talál magának megfelelő zenét?! Na de majd 10-kor. Előtte még egy Brains koncertet is találtunk. Nekem tetszett. Ők is mindig kimaradtak, mert volt amit jobbnak ítéltem meg: öreg hiba, máskor nem teszem. És jött a 22:00: Bad Religion. És igen: megmutatták. Hogy mit? Azt, hogy lehet felnőttként, punk-ként normálisan zenélni, vizet inni és mégis átadni amit a mára már taréj nélküli kemény punkok vártak. Szerethető bácsik voltak a színpadon, magával ragadtak. És hogy hogyan kerültek bele a felhozatalba, magam sem tudom, de feldobták az estét. Utána másik Színpadon jött Szabó Balázs. Vele semmi gond nincs, de egy ugri-bugri pogó-punk után nehéz lenyugodni. Voltak akik táncolni próbáltak, de Marcit idézve annyi ritmus érzékük van, mint egy tyúknak! Én kérek elnézést a tyúkoktól. Miután Balázs elhallgatott, mi elballagtunk. Rutinosként nem a Sziget területén kértünk/vártunk taxit, hanem kint. Ez sem volt egy percnél több: hihetetlenül siralmas.

Általánosságban: elfogadom, hogy a magam 40 évével már kiöregedtem (jól tetted Karesz, hogy eladtad a jogokat) a Sziget Fesztiválból, bár voltak nálam idősebbek, akik épp úgy kerestek ott valamit. És gondolom épp annyit találtak, mint én. Közben rájöttem, hogy halottam én a nagyszínpados előadókat: van egy-két sláger számuk, de ennyi. Akár mondhatnám, hogy még hallgathatóak is, de.. Azt hiszem ezek a zenék leginkább egy club helységbe valók, ahol a tyúkok is tudnak táncolni. És nincs is ezzel gond. A gond ott kezdődik, hogy megkapják a legnagyobb színpadot, és tény, hogy ezrek kíváncsiak rá. Viszont táncolni épp emiatt nem tudnak..és azt hiszem látványban csak Pink tette oda magát. Szóval értük kár fenntartani ekkora hangtechnikát vagy kivetítőt. Kövezzen meg bárki ezért a véleményért. Amúgy meg talán még sem voltak annyian kíváncsiak a fellépőkre, hiszen egy nap sem volt telt házas és a bérletek sem fogytak el elővételben. Ez azért jelzés értékű..Na nem Karcsinak, mert ő már mindezt elengedte. Azt hiszem a legjobbkor..

És hogy nézett volna ki az én jubileumom? Elárulom (minden racionalitásom, és objektivitásomat megtartva nem elszállva). Csináltam volna egy kisfesztivált a nagy szigeten Diáksziget néven. Egy kétnaposat, mert tudom a fiataloké a jövő. És a fellépőlistámon ők lettek volna: VHK, Európa Kiadó, AE Bizottság, Tereskova, PUF, Kispál, Sziámi, URH, Kontroll, (tudom, tudom egy az apjuk) Waszlavik (ha él még) és még jó pár zenekart..akár a maiakból is. És igen lehetett volna 2 napos bérletet venni, és igen korra való engedményt is adtam volna..35+ olcsóbban kapta volna.

Na ez lett volna ez én Szigetem. Eljöttél volna?

Manson, az az igazi langyos és híg..ami folyik

Őszinte leszek: napokig nem tértem észhez és fejben számtalan beszámolót megírtam és mindet elvetettem, mert én igazán tekintettel szeretnék lenni a rajongókra..de..

Na kezdjük: indulás a MÁV-val, 38 fokban. Első osztály ide-oda, légkondi sehol: Ferihegynél megállt a vonat, ajtó kinyit, két hobbit behajította azt a bizonyos gyűrűt, majd disszidált. Szóval érkezés Budapestre, majd gyors észhez térés és indulás a koncertre. Még jó, hogy megnéztük: kezdés este 8. Hmm matiné. Sebaj úgyis Campust szakítom meg, így nem baj ha még aznap ágyba kerülök. 

Megérkeztünk a Budapest Parkhoz. Elsőre nem találtuk el a bejáratot, aztán sikerült. Fura hely ez a Budapest Park. Mindenhol utak. Több sávos. Nekem elsőre baleset veszélyesnek tűnik, de lehet a fiatalok már nyugodtan buliznak. 

A bejutás! 

Tényleg örülök, hogy az online vásárlás elterjedt kis hazánkban..igen a kezelési költség igazán szánalmas, hiszen egyszer kifizetem kártyával, majd saját nyomtatóval kinyomtatom saját tintával saját papírra. Így nem is értem, hogy mit kezelnek a jegyeken közel ezer forintért. Na de amikor a bejáratnál megállítanak, és a kódleolvasó nem olvassa, majd te ott állsz és a jegyedet elviszik valahova..és egy perc múlva már azt sem tudják, hogy nyomtatott jegyed volt, vagy mobilos, akkor kezded érezni, hogy a dolgok nem működnek megfelelően. Tehát vártunk, hogy a jogosan megvásárolt jegyünkkel bejussunk. Bejutottunk, de nem boldogan, hanem a nah végre sóhajtással érkeztünk a tömegbe. Mindenhol ember: kicsi, nagy, még kisebb, még nagyobb, fiatal és öreg, pedig nem vasárnap és nem templom..de tömeg. Mosollyal nyugtáztam, hogy Szikora Robi imái nem hatottak.. mert mi bizony, az Antikrisztust jöttünk látni. 

Fontos tudnod, ha italodba nem kérsz fél liter üdítőt akkor is felszámolják, így kérd el..jobb nálad, mint máshol! Ezek után kezdtünk helyezkedni, mert illene látni is. Én pedig mindeközben az embereket figyeltem. Kerestem a sminkelt fiúkat, lányokat, asszonyokat, férfiakat, de alig leltem. Ha 10 emberen volt valamiféle Manson smink akkor sokat mondok. Ismét igazam lett: már nem akarunk polgárt pukkasztani. És igen, normális kinézetű emberek is szerethetik Mansont. Na itt álljunk meg egy kicsit. 

Miért is szeretjük? 

Valljuk be a zenéje sokszor sablonos, a hangja kikeverve jó, de messze nem az a hidegrázós. Anno megnéztem smink nélkül, és el kell ismernem: a smink se nem ront, se nem javít emberünkön: ő nem szép. Tehát nem tudom megmondani miért is szeretjük. Talán a marketing, hiszen újságíró Ő, és tudja mi kellett akkor a népnek. A polgárpukkasztás. És ő pukkasztott. Szóval kíváncsiak vagyunk rá, mit is csinál az öreg. Aki amúgy a maga 48 évével nem is öreg..

Tehát néztem az embereket. Volt 50-es tanga papucsban, volt punk, volt átlagos és volt lány plüsskutyával és plüss Pokemonnal. Hát nah..ne erősítsük a pedofíliát, de a hímneműeknek ez tényleg be is jött, én meg csak a fejemet fogtam: hogyan is hagyhattam otthon Hugót a vízilovat?! Kemény voltam, hiába könyörgött, hogy rázna egyet a Beautiful people-re, nem hagytam magam: én jöttem, ő maradt. 

És a kezdésnél egyből emlékezetessé vált a koncert, hogy miért? Szinte mindenki egyszerre kapta az sms-t, a messenger üzenetet, a HVG frissítést, hogy Chester Bennington megölte magát. Ürességet érzetem. Kilók nehezedtek a szívemre, a torkom összeszorult. Komolyan azt hittem, kiment a divatból a rock világában az önakasztás Micheal Hutchence-el. Persze alig pár hónapja Chris Cornell is így végzett magával. És aki kicsit jobban benne van, tudja, hogy Chester-el jó barátok voltak. De akkor is! Ott állsz Mansonon, lesokkol a hír, üvölt a The End James Douglas Morrison torkából.. Valljuk be, kétlem, hogy ez lenne Manson introja. Szóval állsz és örülnöd kellene, de nem megy. 

Viszont Manson kijött a színpadra. Feketében, sminkben és elkezdte a showját. Lányok mellettem sikongatnak, hogy ezt várták december óta. Hmm jó nektek, én évek óta, és tény én tudom a szövegek nagy részét, ti meg nem. Na de ez nem is fontos, a lényeg a sikítás. Nálam ez elmaradt. Amúgy Manson új albuma igazán jó, nekem semmi bajom nincs azzal, hogy nyugodtabb, mint a többi. Közben ment a show. Volt egy nagy fotel a színpad közepén. Manson vonaglott rajta..izgultam mert instabilnak tűnt a "Művészúr". Aztán kiderült, hogy a fotel csak egy felfújható matracszerű valami volt. Vagyis sem az, sem Manson nem volt stabil. Manson ide és oda ment a színpadon és köpködött. Erőtlenül felrúgott néha egy-egy mikrofont. Majd jött a The dope show, amit igazán kedvelek. Közben vagy épp előtte vagy utána magam sem tudom, de felvett egy piros csipke tangát. Szeretném jelezni, hogy ez a méret 20 éve biztos jó volt a "Művészúrra", de manapság egy XXL-re lenne szükség. Na de minden erejét összeszedve belebújt. És egy maszturbáció szerűséget imitált. Hol van a régi önmaga, amikor nem csak imitálta?! Na nem mintha arra vágynék, hogy végig nézzem kézi munkáját, de akkor már inkább ne is kezdjen bele. A végén ismét jött egy pár köpködés, amire a közönséget is biztatta, de valahogy senki sem akart a színpadra köpni. Aztán pár számra rá jött a Sweet Dreams, ami még mindig jól szól. Pontosan nem tudom melyik számnál és milyen sorrendben jöttek az eszközök, de volt késben és fordított keresztben végződött mikrofon, és gólyaláb. Biztos velem van a hiba, de egyik sem hatott meg, pedig a késsel volt imitált nyakvágás. Közben egy road vizet hozott a "Művészúrnak", aki egy korty után az egészet rá öntötte. Hát nah..megteheti. Oldalról láttam, hogy Manson nincs képben, és akik öltöztetik rángatják jobbra meg balra. 

Ha nem akarsz a kulisszák mögé látni, és hinni akarsz a szemednek, hogy minden igazi ami a színpadon történik: állj középre. És igen középen valaki nyakában ült egy lány: durván de mégis szépen sminkelve, kis kopaszra nyírt fejjel.. aki egyszer csak széthúzta a pulcsiját és felfedte fedetlen kebleit Mansonnak, aki épp a nadrágjában turkált: ki tudja mit keresett, de az biztos, hogy őt a csupasz keblek látványa nem hatotta meg annyira, mint a camera man-t aki többször visszazoomolt a lánykára, hátha virít még egyet..és ő tette a dolgát.

Majd Manson lement, és rövid időn belül visszajött. A Coma White-nál úgy éreztem, hogy azért ez kellett. Kellett látnom Őt is..aztán ledobta a mikrofont és lement a színpadról. Ennyi volt a köszönöm, hogy itt voltatok, I love you, See you majd egyszer.. Mi meg álltunk, majd aki tudta a hangszóróval és Chester-rel együtt énekelte: 

I tried so hard

And got so far

But in the end

It doesn't even matter

I had to fall

To lose it all

But in the end

It doesn't even matter

Én ürességgel a szívemben sétáltam szállásomra, végig a Mester utcán éjszaka, mert az olyan jó. Közben pedig egy gondolat volt a fejemben: milyen jó, hogy Ozzy nem játszotta már a polgárpukkasztót tavaly.. hogy milyen kár, hogy Manson nem állt ki egyszerűen és énekelt, minden mű dolog nélkül. Mert egy dolog hiányzott: a hitelesség, ami Chesternél megvolt..még ha fáj is nekünk, még ha haragszunk is.

Chester-ről

Lehet arról vitatkozni, hogy gyávaság, hogy menekülés, hogy nem teheti, hogy megteheti, hogy szeretjük-e vagy sem. Hogy egy ikon/celeb/zenész lehet-e ember? Mert hát jó dolgában, már azt sem tudja.. Faljuk az "eretfelvágós" zenéket, mert megéljük vagy megéltük. Mert szomorú boci szemekkel néz ránk, mert erőteljes de mégis bánattal és fájdalommal teli a hangja, mert olyan mélyre húz, és néha jó lenni a sötétben és csak sejteni a fényt. Vajon hiteles-e az aki megírja/lerajzolja/elénekli..aki kifejezi azt ami benne van? Miért hisszük, hogy a fájdalom/bánat/csalódás hullámai önző módon csak a mi fejünk felett csaphatnak össze? Miért lenne csak a mi kiváltságunk az önsajnálat, a kilátástalanság? Igen vannak akik túlélnek, akik nem adják fel. Vannak akik élnének, de meghalnak hiába minden. És igen az ember esendő/halandó/gyarló és önző..hiába van pénze, hiába imádják milliók, hiába van családja.. Ez van..ezt kell szeretni vagy épp nem szeretni..

Ennyi.. el kellett volna Volt-ra menni...

40

Voltam

kicsi és gyenge:

lettem nagyobb.

Elestem

százszor és ezerszer:

nem elégszer

Sírtam

keveset és többet:

épp eleget.

Nevettem

sokat és nagyokat:

mert kellett.

Felálltam

földről és porból:

így neveltek.

Leszek

nappal és éjjel:

mert élek.

Megszületek

újra és újra:

samsara!

Perecek, kínaiak és még mi is Prágában

Jó emberi szokás szerint reggel ahogy felébredtünk egyből jött is a gondolat: ohh két nap és indulunk is haza. Ezeket a gondolatokat célszerű egyből kizárni, mert ez rányomja a bélyeget az egész hangulatra, miközben élvezni kellene az ottlétet. A zuhanyzásnál már okos voltam, sajna csak 4 perc után jött meleg víz, így addig pazaroltam, de legalább jól esett nem úgy mint az este. 

Svédasztalos reggelinél nem okozott meglepetést, hogy mint vega pirítóst fogok enni 3 napig, a vegánsággal már nem is próbálkoztam. Táplálkozás közben némi tervet szőttünk a napi programra: menjünk a várba. Rendben. Mikor már az utcán voltunk jutott eszembe, hogy az útikönyvemet megint nem vettem magamhoz. Sebaj! 

A legtöbb turista rohangál ide meg oda na meg amoda, mert ezt is és azt is na meg amazt is meg kell nézni, közben pedig nem veszi át a város, a hely jellegzetes hangulatát. Na mi aztán nem rohantunk. A hangulatot pedig már este átvettük a nevezzük csak Városligetnek-ben. Ott aztán volt mindenféle ember, meg emberszerű lény is igazán más állapotokban Carpe diem felkiáltásokkal. Igen egy városhoz ez is hozzátartozik, mert így teljes. Na de visszatérve a második napra. 

Elindultunk ismét villamossal,  majd az Óvárosban leszálltunk. Rengeteg turista volt mindenhol, főleg kínai. Én nem tudom mennyien vannak, de ha itt is sokan és Budapesten is sokan, akkor ki maradt otthon? Jót mosolyogtam, hogy legalább a boltban ők megértik egymást, ugyanis Prágában mintha le lennének védve a mini marketek a kínai munkásoknak. Jó is az amikor sem csehül, sem angolul nem nagyon beszél, az én kínai nyelvtudásom meg az évek során megkopott. Szóval beléptünk egy ilyen boltba és egy sóhaj után az eladó egyből kérdezte: ticket? Na igen, ticketet akartunk mi nagyon. Tuti gondolatolvasók, mert mikor elfogyott a sajt a reggelinél és csak kóvályogtam, Era egyből segítségemre sietett, hogy kérjen nekem, de a mély sóhajnál ő sem jutott tovább, viszont a vendéglátónk egyből rákérdezett: cheese? 

Tudnak a csehek meg kell hagyni. Ámbár itt kell megjegyeznem, hogy bár kedvesek és segítőkészek valahogy nem mosolyognak. De komolyan! Tény, hogy hazánkban sincs tele az utca mosolygós emberrel, de itt még a pincér sem mosolyog. Gondoltam elárulom a borravaló titkát, de aztán megtartottam magamnak. Ki tudja lehet egyszer itt élek majd, és nehogy már tudják miből is gazdagszom meg. 

Az Óvárosban tartottam a kínaiaknál! Tehát sokan vannak, és ráadásul valami oknál fogva rettegnek a Naptól. Azt még értem, hogy nincs napernyőjük és így kénytelenek esernyővel rohangálni, mikor szembesülnek a ténnyel, hogy bizony itt süt a Nap és meleg van. De hogy nagy részük esőkabátban sétált kapucnival a fején, azt már kissé gyanúsnak tartottam. Egyetlen férfi társunk szerint (aki Marci) jól átvágják őket, és mint kötelező viselet adják el nekik. Hmm, lehet hozzászoktak már ehhez, de akkor is igazán viccesek voltak. 

Miközben Prágában, igen Prágában már fejben megírtam a tanulmányomat a kínai turistákról (akik mindent, de tényleg mindent fotóznak, és videóznak, akár a japánok) megérkeztünk egy közkedvelt csehóba, ami nem csehó volt, mert annál nagyobb. A lényeg, hogy ez a hely arról híres, hogy ahogy kifogy a korsódból a sör, már hozzák is a másikat. Persze legendák terjengnek arról, hogy kérdés nélkül teszik mindezt a pincérek. Leteszteltük és kérdeztek. Persze lehet az ötödik korsó után nem kérdeznek, na de akkor már bennünket sem érdekelne, hogy kérdeznek-e. Én túlfeszítettem a húrt, mert nem voltam rest kérni egy forró csokit. Hangsúlyozom: Prágában, délelőtt 11-kor, 30 fokban tettem ezt! A pincér szó szerint felröhögött. Már láttam magam előtt, ahogy bemegy a pulthoz és leül, majd a térdét veri könnyezve és kér egy felest, mert érzi ez hosszú nap lesz így. Mindeközben az asztalra helyezett 10 perecből párat elfogyasztottunk. Na nem azért mert annyira jó volt, hanem mert szem előtt volt, és sós volt, na meg kemény. Egy biztos, hogy ez a perec sörözés közben jól eshet az embereknek, mert arra épp jó. Viszont mikor távozáskor felszámolták darabját közel 200 ft/db áron, már nem tűnt olyan jónak. Fizetés közben a pincér persze a forró csokinál ismét értetlenül nézett. Na de leszel te még nő és akkor majd megtudod, avagy ha nem tetszik miért is van az itallapon?! 

Innen elindultunk a John Lennon falhoz. Mikor megérkeztünk egy kis hippi paradicsom fogadott: freedom, meg peace meg love és persze empathy. Volt egy utcai zenész is, aki időgépre gyűjtött, hogy visszamehessen a 60-as évekbe. 10 perc után eltűnt: vajon összejött a pénz és időt utazott? A falat jól körbefotóztuk, még engem is, aztán egy újabb csehóba vettük az irányt. Kemények voltunk mert itt Eszter kért egy szamócás shaket cukor nélkül. A hölgy közölte, hogy azt ugyan nem lehet. Ebből sejtettük, hogy a shake nem szamócából fog készülni: nem csalódtunk még csak nyomokban sem tartalmazta a gyümölcsöt. 

És ekkor elindultunk a várba fel. Hát nah, 35 fokban délután egy körül a legjobb időpontban. Aztán valahogy elkeveredtünk és egy étteremben kötöttünk ki, szép kilátással a városra. A tegnapi ételekből kiindulva nem mertem mást rendelni, mint pizzát. Persze mexikóit hús nélkül, csak hogy érezze a pincér a törődést. És 50 koronáért ihattunk csapvizet citromkarikával. A hülyének is megéri, nem hogy a turistának. Persze másnap megtudtuk, hogy van egy kisokos a neten a hogyan húzzák le a turistákat Prágában címmel, és ebben bizony az a nagyszerű perec is benne van. Sebaj! Egyszer élünk. Na jó többször is, de mindig csak a jelenben vagyunk tudatosak. Mi pedig annyira tudatosak voltunk, hogy utunk a főtérre vezetett, ahol óránként zenél az óra és kis szentek járnak körbe. 

Séta közben az ebédet lefojtottam egy kürtöskalácsba helyezett nem kevés fagyi mennyiséggel. Aztán a térre érkeztünk és már nagyon le akartunk ülni. Sikerült helyet találni épp az órával szemben és még mosolygós felszolgálót is láttam (halkan és szépen jegyzem meg, hogy a mosoly tulajdonosa afro-amerikai testben volt és ők mindig mosolyognak, legalábbis rám). Rendeltünk, majd mikor jött a felszolgáló a cuccokkal épp zenélt az óra, mi megköszöntük az asztalra letett dolgokat és mire felnéztünk a szentek már visszavonultak. 

Egyszóval: lemaradtunk. Ennyi! Sebaj Nóri volt itt már, megnéztük a telefonján a videón! Élni és turistáskodni tudni kell! 

Innen pedig a híres szex múzeumba mentünk. Nos az 1920-as pornó film jelenettől, ami néma film, azt hiszem rémálmaim lesznek. Megviselte szűz lelkemet. Végignéztük a segédeszközöket, ami néha úgy tűnt, hogy kínzóeszköz inkább. Fura érzés volt látni, hogy mire képesek az emberek csöppnyi élvezetért: kőből, fából és még Teddy macit sem kímélik. 

Ezen sokk után Era benyomott egy szendvicset (régen tette már) majd szépen, lassan haza felé vettük az utunkat. Közben betértünk egy supermarketbe az egyik metro megálló környékén. És igen a sör és minden más itt pici pénz az óvároshoz képest. Így bevásároltunk. Ismét végigsétáltunk a kedvenc parkunkon, ahol az emberek még mindig más állapotban voltak. És szép lassan eltettünk magunkat hétfőre, hiszen a hétfő már a koncert nap és a visszaindulás előtti nap.