Szerintem léteznek olyan filmek,
amiknek egyszerűen nem kell tudni a végét. Hiszen ha leülünk egy filmet
megnézni, általában – legalábbis én – a valóság elől szeretnénk menekülni.
Hangulataimnak megfelelően választom a filmeket. Így amikor egy kis rózsaszínre
vágyom, akkor keresek egy romantikus alkotást. Tisztában vagyok azzal, hogy
mindent az élet szül, hogy lassan már nem a filmekből veszik az emberek az
életmintát, hanem a filmek készülnek az élet alapján. Viszont ki az aki nem
szeret humort, kedvességet és beteljesülő szerelmeket látni. Így szépen elhisszük,
hogy létezik ilyen. S miközben ringatózunk, a rózsaszín habtengerben,
elfelejtjük hogy mi is a történet vége. Az élet vége. Szóval épp átadtam magam a megnyugvásnak, a
boldogságnak és az érzelmeknek amikor jött egy teherautó és bumm. Értetlenül
ültem, hogy ez minek kellett? Hogy miért nem hihetem azt hogy mindenki boldogan
él amíg meg nem hal. Persze közben rájöttem: nem a filmekből lopjuk az életet,
hanem az életből jönnek a filmek. Tanács: az Egy nap című filmet 1:20-nál
állítsd meg!
