Egy hete járok bicajjal dolgozni. Rá kellett jönnöm, a kreszt nem ismerő gyalogosnál rosszabb a kreszt nem ismerő bicajos. Hiszen nincs annál rosszabb, amikor egy szűk helyen minimum két bicajos megy egymással szemben, azt sem tudják merre induljanak. Eszembe jut India: ahol a duda szó annyi tesz: balra tarts. Nálunk jobbra tartsnak kellene lenni, de ez a valóságban egyszerű ide-oda lépegetéssé alakul, s miközben várom hogy eldöntsék merre is menjenek, már meg is kell állnom. Aztán jön a gyalogos, aki annyira el van merülve önmagában, hogy leszegett fejjel áll vagy megy: fel sem tűnik neki, hogy a kerékpár úton halad. Elgondolkoztam, vajon az emberek az utcán miért a földet bámulják? Miért járnak lehajtott fejjel? Tényleg ennyi teher, fájdalom és szomorúság van bennük, hogy egyszerűen összetörnek, meghajolnak és csak mennek. Vagy egyszerűen a lelkiismeret nem engedi, hogy fejet felemelve nézzenek szembe egymással, a dolgokkal. Pedig emelet fejjel kecsesebbek és magabiztosabbak vagyunk. Ha felnézünk, olyan dolgokat is láthatunk amelyek mellett addig csak elsétáltunk. Például a fák lombjai. Az ember által elérhető ágak és levelek szakadozottak, hiszen jó emberi szokás szerint tépjük le egy két levelet vagy ágat. De fent a fák boldogan, szabadon élnek, lélegeznek. Az épületek homlokzatai egyszerűen csodálatosak tudnak lenni. Egy-egy fotó kiállításon elcsodálkozunk, milyen csodásak a képek, pedig nap mint nap elsétálunk ezen dolgok mellett. Egy fotós nyitott szemmel jár, egy fotós lát. Lássunk mi is, éljünk mi is.
