Reggeli párbeszéd a buszon:
- Nekem is kell ilyen.
- Mit csinálnál vele? – kérdezi a mellette ülő néni
- Semmit, csak kölcsönbe, majd visszatenném. – jött a gyermektől a válasz
- Nekem is kell ilyen.
- Mit csinálnál vele? – kérdezi a mellette ülő néni
- Semmit, csak kölcsönbe, majd visszatenném. – jött a gyermektől a válasz
Elgondolkodtató volt. Főleg, hogy vasárnapi előadáson épp azt hallottam, hogy egy bhakta tudatos arról, hogy nincs tulajdona, hogy minden Krisnáé, mi csak átmeneti tulajdonjoggal vagyunk felruházva. Szóval érdekes, hogy az ember olyan sok mindent akar, s ha megkapja akkor újabbat vagy másabbat szeretne. Közben amit addig megkapott már nem is használja. Vajon hány nő vesz magának olyan ruhát, kiegészítőt amit egyszer sem használ? Akkor ott megpillantva akarjuk, majd hazavisszük és ennyi. Jó esetben eltesszük valahova, néha viszont meg is feledkezünk róla, majd egy idő után csodálkozva felkiáltunk: jéé tényleg. És minderről egy dalszöveg jut az eszembe:
“Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell.
Neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt.
De ha megkaptad, már nem érdekel
Ott rohad a szemétdombon majd.”
Neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt.
De ha megkaptad, már nem érdekel
Ott rohad a szemétdombon majd.”
És a hozzátartozó dal:
